Integráló évszázadok

Forrás: Wikipédia

A magyarság mindig befogadó nemzet volt. Történelmünk bővelkedik a sikeres integráció jó példáival, ugyanakkor a miénktől idegen szokásokkal rendelkező népek beilleszkedése nem volt mentes a konfliktusoktól, különösen akkor, ha hirtelen nagy tömegben zúdultak hazánkra. Trianon pedig arra figyelmeztet, hogy a tömeges migráció végzetes lehet.

Forrás: Wikipédia

Mindazok, akik azt hiszik, hogy a magyarság társtalanságban töltötte 1100 évét a Kárpát-medencében, elfelejtik, hogy már a kezdet kezdetén is népeket, nemzetségeket olvasztott magába a magyar törzsszövetség. Talán nem vették figyelembe Anonymus kulcsmondatát, amely szerint a régi földjükről kiköltöző magyarok a szövetséges népek megszámlálhatatlan sokaságával érkeztek új hazájukba.

Ezek sorában elsőként a kavarok (helytelen elnevezéssel kabarok) tűnnek elő történelmünkben. Róluk Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár tudósít, aki a hozzá látogató magyar követektől nyerte információit. Leírása szerint, a kavarok fellázadtak kazár uraik ellen és három törzsükkel csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez. Ennél sokkal többet nem tudunk róluk, feltételezések szerint kavar eredetű az örs, berény, varsány, bercel szavunk, amelyek eredetileg talán törzsnevek, mára pedig településnevekben maradtak fent.

A Kisdorogi Székely Hagyományőrző Egyesület tagjai

A magyar őstörténet legizgalmasabb kérdése, hogy kik az Erdély keleti részén egy népi tömbben élő székelyek? Biztosat nem tudunk róluk, de régi krónikáink hun leszármazottnak, Attila népének, a magyar honfoglaláskor már itt talált rokon népként ábrázolják őket. Más felfogás szerint a székelyek a kora Árpád-korban kerültek határőrző feladatokkal Erdélybe. Külön rendi nemzetként éltek a XV. században, és egészen a madéfalvi veszedelemig (1764) nem háborgatták őket, ekkor a Habsburgok erőszakkal akarták őket besorozni. A székelyek külön tudata ugyanakkor nem etnikai jellegű: magukat mindig is magyarnak tartották, a legrégebbi időktől kezdve magyarul beszélnek, vagyis vitathatatlanul magyarok.

Tizenhárom nemzetiség
A 2011-es népszámlálás adatai szerint hét évvel ezelőtt 9 millió 937 ezer 628 fő volt az ország lakossága, ebből 6272 bolgár, 315 ezer 583 cigány, 4642 görög, 26 ezer 774 horvát, 7001 lengyel, 185 ezer 696 német, 3571 örmény, 35 ezer 641 román, 3882 ruszin, 10 ezer 38 szerb, 35 ezer 208 szlovák, 2820 szlovén, 7396 ukrán. 644 ezer 524 fő, vagyis az összlakosság 6,48 százaléka vallotta magát valamely kisebbségi közösséghez tartozónak. Ez több mint kétszerese a 2001-es népszámláláskor magát nem magyarnak valló 314 ezer 60 főnek, ami az akkori lakosság 3,07 százaléka volt. Figyelemre méltó, hogy a szlovákok 2001-ben 17 ezer 693-an voltak, és tíz év alatt megduplázódtak. Nagyot nőtt a németek száma is, 2001-ben 62 ezer 233-an vallották magukat e nemzetiséghez tartozónak, vagyis a következő népszámlálásra közel megháromszorozódtak. A románok pedig a tíz évvel korábbi 7995 főhöz képest több mint négyszer annyian lettek 2011-re. Ez persze jórészt nem demográfiai csoda, hanem identitáserősödés következménye, bár szlovák és román részről folyamatos betelepülés is érzékelhető.
Ezzel párhuzamosan elgondolkodtató, hogy míg 2001-ben 9 millió 416 ezer 45 fő, a válaszadók 97,3 százaléka vallotta magát magyarnak, addig 2011-ben már csak 8 millió 504 ezer 492 fő, azaz 85,57 százalék, ami nyolcszázalékos csökkenést jelent.
A jelenleg hatályos törvényben felsorolt közösségeken kívül nagyobb lélekszámú orosz, arab, kínai, vietnami csoportok is élnek hazánkban, és persze a zsidóság is jelentős, sajátos önazonosságú csoport. Mellettük említést érdemelnek még a bunyevácok, akik soraiban felmerült az igény az önálló nemzetiségi státusra, ám az Országgyűlés 2006-ban és 2011-ben is elutasította a kezdeményezést. A nemzetiségekre vonatkozó, elfogadása óta többször módosított 1993. évi LXXVII. törvény szerint „nemzeti és etnikai kisebbség (…) minden olyan, a Magyar Köztársaság területén legalább egy évszázada honos népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, tagjai magyar állampolgárok, és a lakosság többi részétől saját nyelve és kultúrája, hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”
A hatályos törvény 13 kisebbségi közösséget ismer el: a bolgárokat, a cigányokat, a görögöket, a horvátokat, a lengyeleket, a németeket, az örményeket, a románokat, a ruszinokat, a szerbeket, a szlovákokat, a szlovéneket és az ukránokat. Közülük a cigányság etnikai kisebbségnek minősül.
A széles jogköröket biztosító jogszabály kimondja, hogy „…a kisebbségi önkormányzatok létrehozását, tevékenységét és az ezáltal megvalósuló kulturális autonómiát az Ország­gyűlés a kisebbségek sajátos jogérvényesítése egyik legfontosabb alapfeltételének tekinti.” A magyar törvényhozás tehát már 25 évvel ezelőtt törvényben rögzítette az „autonómia” kifejezést. Elismeri továbbá, hogy e közösségek „…részesei a nép hatalmának: államalkotó tényezők”, valamint deklarálja, hogy „a nemzeti vagy etnikai önazonossághoz való jog olyan alapvető emberi jog, amely egyéneket és közösségeket egyaránt megillet”, továbbá: „minden kisebbség jogosult arra, hogy nemzeti vagy etnikai közösségként létezzen és fennmaradjon.” Mindemellett a törvény ezt is kimondja: „minden kisebbségi közösségnek és kisebbséghez tartozó személynek joga van a szülőföldjén való élet, valamint a szülőfölddel való kapcsolattartás zavartalanságához. A szülőföldhöz való jog nemcsak a saját születési helyéhez, hanem a szülők, nevelők, ősök születési vagy lakhelyéhez, az óhazához és annak kultúrájához, hagyományaihoz való kötődés szabadságát és oltalmát is jelenti.”
Mindezeken felül a jogszabály kérésre biztosítja az anyakönyvezés, illetve bármely személyi okmány kétnyelvűségét, valamint a szabad anyanyelvhasználatot többek közt a polgári és büntetőeljárások során, vagy akár az Ország­gyűlésben és a helyi önkormányzatokban. A feltételeket – tolmács, jegyzőkönyvezés, és így tovább – az állam köteles biztosítani.
A 2011-ben elfogadott Alaptörvénynek megfelelően az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény létrehozta a nemzetiségi szószóló intézményét is. Ezzel azon nemzetiségek élhetnek, amelyek önálló listát állítanak az országgyűlési választáson, de az nem éri el a számukra megállapított kedvezményes mandátumhoz szükséges szavazatszámot. Ebben az esetben az adott nemzetiségi lista első helyén szereplő jelölt lesz a szószóló, aki az üléseken felszólalhat, a nemzetiségeket képviselő bizottság tevékenységében pedig szavazati joggal vehet részt. Az áprilisban megválasztott Országgyűlésben bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, román, ruszin, szerb, szlovák és szlovén nemzetiségi szószóló foglal helyet.

A magyarok legfélelmetesebb, egyszersmind kora középkori történelmünk legfontosabb szomszédnépe, a besenyő mára felszívódott a történelemben, de akárcsak a kavarok, ők is helyet foglaltak a magyarság nagy családjában. Magyarok és besenyők élénk kapcsolatban álltak a IX–X. században, Anonymus szerint Árpád unokája, Zolta 931-ben besenyőket telepített be az Őrségbe, majd Taksony fejedelem idején újabb csoportjuk jelent meg a magyar szállásterületen. A Talmács törzséből származó Tonuzoba a mai Abádszalók környékén telepedett le. Besenyők érkeztek Géza fejedelem és Szent István idején is, őket az ispáni várak környékén telepítették le. Külön jogállásukat a besenyők sokáig megtartották, a besenyő ispán tisztséget csak Nagy Lajos szüntette meg, addigra a hajdani jövevények beolvadtak a magyarságba.

Középkori bevándorlások

A kunok a legendás Kötöny fejedelem vezetésével a tatárok elől 1239-ben menekültek Magyarországra. Ezek a kunok a hatalmas népességű és területű kun törzs­szövetségnek csak egy kisebb részeként nyertek bebocsátást hazánkba. Magyar földön hosszú időn át asszimilálhatatlan, eltérő életformájú népességként éltek, megtartották sajátos öltözéküket, nyelvüket, és harcoltak az egyház ellen, amely kifogásolta pogány szokásaikat, életvitelüket. A kunok bírája a nádor volt, de saját ügyeiket maguk intézhették. A kun székek a királyi vármegyerendszertől függetlenül működtek, sorsukat csak a török hódoltság pecsételte meg, amely végleg eltüntette a kunok és magyarok közötti különbségeket. A Kiskunság és a Nagykunság lakói magyarokká váltak, tömegesen tértek át a református vallásra, és lettek a „legjobb magyarok”, amiként a XIX. századi angol utazónak, John Pagetnek már maguk az érintettek, a kunok jellemezték magukat.

Minden valószínűség szerint a kunokkal érkeztek magyar földre az alánok nagy családjából kiszakadt jászok. Eleinte megtartották pogány, illetve bizánci keresztény hitüket, de fokozatosan katolikussá váltak. A nyelvüket megörökítő 1422-es szójegyzékből tudjuk, hogy a jász nyelv rokonságát az indoiráni nyelvek körében kell keresnünk, azzal a megjegyzéssel, hogy valójában latinra átírt oszét/iron szavakról van szó, nem jelenthetjük ki tehát, hogy a magyarországi jászok egységesen ezt a nyelvet beszélték volna. Maga a jász nyelv valamikor Mátyás király után tűnhetett el, addigra a jászok – etnikai tudatuk megőrzésével – feloldódtak az alföldi magyarságban.

A jászok a kunokhoz hasonlóan széles körű autonómiát élveztek a nádor bíráskodása alatt, de a török hódoltság után ők is elveszítették önállóságukat. 1745-ben aztán a redemptióval a jászok és kunok Mária Teréziától visszavásárolták régi kiváltságaikat, közigazgatási különállásuk végül a polgári fejlődéssel, a megyerendszer kiterjesztésével szűnt meg véglegesen.
Számos ma is létező nemzetiség jelen volt már az Árpád-korban. A II. András által behívott német közösség, a szászok például 1206-ban kiváltságokat kaptak a királytól, amit az uralkodó 1224-ben kiadott úgynevezett arany szabadságlevélben, az Andreanumban meg is erősített. Maguk választhatták papjaikat és közösségi elöljárójukat, a szebeni grófot; peres ügyekben csak utóbbi, illetve a király ítélhetett fölöttük. Szabadon élvezhették az erdők javait, kereskedőik vámmentesen járhatták az országot, vásáraik után nem kellett vámot fizetniük. Ez képezte alapját a szászok későbbi autonómiájának, ami közel 800 évig állt fenn.

De megjelentek a görögök (számukat szaporította hétezer, az 1950-es évek polgárháborúja során ide bevándorló kommunista menekült), a lengyelek, az olaszok. Ők könnyen elmagyarosodtak, hungarus tudatúvá, a magyar királyok alattvalóivá váltak, akárcsak az örmények, akik ugyan kereskedelmi tehetségükkel gyakran okoztak fejfájást az erdélyi gazdáknak és még a zsidó kereskedőknek is, de a vallási, kulturális közelség erősebbnek bizonyult a gazdasági jellegű ütközéseknél.

Zsidók Magyarországon
A zsidók már az Árpád-korban jelen voltak Magyarországon, jelentős szerepet töltöttek be a kereskedelemben és a gazdasági életben. E tevékenységük korántsem lehetett konfliktusoktól mentes, erről tanúskodik több uralkodónk korlátozó intézkedése. Pontos adatok nem állnak rendelkezésre a lélekszámukról, az első hiteles forrás az 1730-as években III. Károly király utasítására készített összeírás, a Conscriptio Judaeorum, ez 12 ezer zsidó polgárt rögzített az akkori Magyarországon. A II. József által elrendelt 1784-85-ös népszámlálás már több mint 80 ezer zsidóról számolt be. Lélekszámuk 1850-re közel 340 ezerre nőtt, 1880-ban 624 ezer zsidó szerepelt a népszámlálási jegyzékben, 1910-ben pedig már 911 ezer izraelita polgárt rögzítettek a kérdezőbiztosok. Vagyis a XIX. században hatvan év alatt közel háromszorosára nőtt a lélekszámuk, elsősorban a dualizmus idején Galíciából meginduló ellenőrizetlen bevándorlás miatt.

Vízkelety Béla kőrajza 1864-ből: Mátyás és Beatrix bevonulása Budára 1476-ban. A kép bal szélén Mendel Jakab, a zsidók „prefektusa”. Kezében a Tóra, azaz Mózes öt könyve
Az addig sem súrlódások nélküli, de az asszimilálódásnak köszönhetően mégiscsak fenntartható magyar–zsidó viszonyban ekkor nagy törés következett be, a keresztény többség, de a neológ, polgárosodó városi zsidóság sem nézte jó szemmel az újonnan érkezettek szokásait és üzleti morálját; erről számos korabeli újságcikk, esszé, szociográfia, szépirodalmi alkotás tanúskodik. A hirtelen beáramló, idegen kultúrájú tömeg kereste a helyét a kapitalizálódó Magyarországon, és ez konfliktushoz vezetett. Az indulatokat fokozta, hogy társadalmi szám­ará­nyuknál jóval nagyobb arányban, meghatározóan képviseltették magukat a trón és az oltár ellen szervezkedő szabadkőművességben és a forradalmi mozgalmakban, beleértve a bolsevizmust is.
Ide vezethető vissza a két világháború között zajló, eufemisztikusan népi-urbánus ellentétnek nevezett vita, ami a rendszerváltozás után újjáéledt, de a náci megszállást követő véres zsidóüldözés, majd az azt követő kommunista diktatúrában való újabb érintettség csak tovább nehezítette a nyílt párbeszédet.
Érdekes és hiteles adatokkal szolgál a Szombat folyóirat kiadásában megjelent Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben című kötet. A Kovács András és Barna Ildikó szociológusok szerkesztette munkából az derül ki, hogy a ma hazánkban élő, nagyjából 160 ezer zsidó 78 százaléka diplomás, 85 százalékuk Budapesten lakik, ugyanakkor csak mintegy 5 százalékuk megy el nagyobb ünnepeken zsinagógába. Ezzel együtt megfigyelhető trend a hagyományok, így a vallás felé fordulás. Az ünnepeket 30 százalékuk megtartja, 10 százalékuk él az izraelita hit előírásai szerint.
Az is kiderül a felmérésből, hogy az előző, 1999-es nagy vizsgálathoz képest a holokauszt mint identitásképző elem az első helyről a harmadikra csúszott. A megkérdezettek 57 százaléka egyszerre rendelkezik zsidó és magyar identitással, 20 százalékuk kizárólag zsidónak vallja magát. Figyelemre méltó, hogy a megkérdezettek 24 százaléka a magyarok felét antiszemitának tartja. Talán ennek is köszönhető, hogy a megkérdezettek döntő többsége a 10-es bal-jobb skálán 7,6-os átlaggal baloldalinak, a konzervatív-liberális skálán pedig 8,3-as átlaggal liberálisnak vallja magát, szinte kizárólag ilyen irányultságú orgánumokból tájékozódnak, és elutasítják, hogy a nemzeti érdekek fontosabbak lennének az európai uniós tagságnál.
Pártpreferencia tekintetében meglepő eredmény született. A megkérdezettek közül a legtöbb, 18 százalék a Kétfarkú Kutyapártot támogatja, 15 százalék szimpatizál a Demokratikus Koalícióval, 11 százalék az Együttel, 7 százalék a Párbeszéddel. A Fidesz–KDNP-t mindössze 1 százalék nevezte szimpatikus pártnak.
A felmérésből nem derül ki egyértelműen, hogy a zsidóság vallási, kulturális vagy etnikai kisebbségnek tekinti-e magát. 2005-ben a Társaság a Magyarországi Zsidó Kisebbségért nevű szervezet népi kezdeményezéssel fordult az Országgyűléshez a nemzetiségi státus elismeréséért, de nem tudták összegyűjteni az ehhez szükséges legalább ezer aláírást.

Hagyományőrző sváb rendezvény Pilisvörösváron

Túl nagy tömegek

Az oszmán megszállás súlyos vérveszteséget okozott, az ország számos vidéke elnéptelenedett, szükségessé vált a munkáskezek importja. Ekkor indult meg a nagyarányú, mintegy százezres szerb és közel félmilliós román bevándorlás a Bácskába és az Alföldre, illetve Erdélybe. Ez olyan méreteket öltött, hogy a XIX. század elejére a románok számos térségben többségbe kerültek. Ezzel párhuzamosan német tömegek is érkeztek Magyarországra, több százezer sváb, bajor és más néprajzi csoporthoz tartozó telepes talált új hazára. Utóbbiak többsége nyelve, kultúrája megtartása mellett is sikeresen beilleszkedett a magyar társadalomba, szorgalmuk, a kézműiparban és a gazdálkodásban elért sikereik fontos államalkotó tényezővé tették őket, jórészt katolikus, kisebb hányadban evangélikus vallásuk is illeszkedett a honi vallási hagyományokhoz.
E téren viszont élesen különbözött az ortodox románság és a szerbség, amelyek egy része ugyan beolvadt, jelentős részük ellenben autonóm módon élte mindennapjait, elsősorban papjaik irányításával, később az önállóvá váló Szerbia és Románia politikai befolyása alá kerülve, ami végül, a magyar állam bénultságával párhuzamosan Trianonhoz vezetett. E két közösség esetében tehát az integráció nem volt sikeres – a dualizmus korának magyar liberális állama pedig egyáltalán nem vette komolyan a nemzetiségek közt folyó külső eredetű bujtogatásokat, amelyek egyébként a szlovák szeparatizmus képében is felbukkantak. A XIX. században tehát egyszerre volt tapasztalható a magyarságba való beolvadás ösztönös igénye, és emellett a soviniszta elkülönülésre, később elszakadásra törekvő szervezkedés.

Mindennek tanulsága, hogy míg a hasonló kultúrájú, hasonló civilizációs szintű közösségek integrálódása problémamentes, az idegen kultúrájú közösségek hirtelen és tömeges megjelenése elkülönüléssel, beolvadásra képtelenséggel jár, hiszen az eltérő hagyományok miatt alig van átjárás a többségi nemzet és a jövevények között. Az integráció határozott irányítás nélkül még akkor is csak lassan, apránként lehetséges, ha egyébként valamely keresztény felekezethez tartozó közösség jelenik meg az országban.

Cigányok Magyarországon
A magyarországi cigányság az egyetlen kisebbségi közösség, amelynek nincs anyaországa. Valós lélekszámukról megoszlanak a vélemények, annyi bizonyos, hogy a népszámlálási adatnál jóval magasabb. A legtöbben 800 ezresre becsülik a hazai cigányságot, mely önazonosság-tudat és nyelv szerint is több csoportra oszlik. Legjelentősebb részük a magyar anyanyelvű romungrók, vagy magyar cigányok, a román nyelv egy sajátos dialektusát beszélő beások és a nyelvileg is kevert oláh cigányok közössége.
A cigányok a XIV. században jelentek meg Magyarországon. Vándorló életmódjuk miatt gyakran összeütközésbe kerültek a földművelő, állattartó magyarsággal, és gyakran a törvénnyel is. Figyelemre méltó, hogy Nyugat- és Észak-Európa több országában kifejezetten az elüldözésüket célzó, kiirtással fenyegető jogszabályok születtek. Magyarországon azonban bizonyos mértékig képesek voltak alkalmazkodni, a török háborúk idején például fémműves tudásuk hasznosnak bizonyult a fegyverkovácsolás, golyóöntés, puskaporkészítés terén, de különböző kézműves mesterségekben is jártasak voltak, nem beszélve virtuóz muzikalitásukról. Így, bár elkülönülve, de a vándorló, itt-ott rövidebb-hosszabb időre megálló cigánycsoportok többnyire békésen éltek a magyar falvak, városok peremén. Az érem másik oldala, hogy számos cigányt alkalmaztak az oszmán hódítók hóhérként.
Mária Terézia tett először kísérletet szervezett letelepítésükre és a mezőgazdaságba való bevonásukra erőltetett asszimilálás, lakhelyelhagyási tilalom és hasonló drasztikus intézkedések segítségével. Ez részleges sikerrel járt. A nyelvi asszimiláció megvalósult, a megbecsült cigány muzsikusok pedig egyre gyakrabban bukkantak fel a főúri, nemesi udvarokban is. Elindult tehát egy ígéretes folyamat, ám a XIX. században nagyszámú oláh cigány vándorolt be Magyarországra. Az 1893-as népszámlálás adatai szerint 275 ezer cigány élt hazánkban, java részük kézművességből igyekezett megélni, de a civilizációs, kulturális különbségek, az újabb nagyarányú migrációs hullám és a tulajdonjog sajátos felfogása gyakran váltott ki konfliktust a többségi nemzettel és a törvénnyel. Bizonyára megvolt az oka, hogy a Magyar Királyi Csendőrség szolgálati szabályzata speciális eljárásrendet írt elő, amennyiben a járőr cigánykaravánnal találkozik…
A kommunizmus a cigány­ügyet szociális kérdésként fogta fel, kulturális sajátosságaikat folklórnak tekintette, és igyekezett szétszórással asszimilálni őket. Így növekedett meg jelentősen nagyvárosaink, főleg az iparvárosok cigány lakossága. A nehézipar leépülésével a gyakran képzetlen, segédmunkásként foglalkoztatott cigányok sokasága maradt munka és megélhetés nélkül, a segélyezés rendszere pedig eltartottá tette őket, amire az elmúlt évtizedekben életforma épült, ezt 2010 óta a segélyezés visszavágásával és a közmunkával igyekszik orvosolni az állam. Az előző évtizedben robbanásveszéllyel fenyegető magyar–cigány konfliktus enyhülni látszik, de a mélyben továbbra is izzik a parázs, hiszen a sikeres egyéni beilleszkedési példák mellett riasztó harsánysággal van jelen a közösségi léptékű társadalmon kívüliség.
Lapszám: