A magyar egészségügy feltámasztása megtörtént, a rákbetegek gyógyulási esélyei már 50 százalék fölött vannak – nyilatkozta a Demokratának prof. dr. Kásler Miklós, akit a nemzetközi és a hazai onkológiai ellátás korszerűsítéséért, a világ számos területére kiterjedő rákellenes akciók kidolgozásáért és megvalósításáért, valamint a szakorvosképzés fejlesztéséért március 15-én Széchenyi-díjjal tüntettek ki. Az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója ezzel együtt csapatjátékosnak vallja magát, sőt csapatjátékként a más tudományágakkal való együttműködésre is nyitott.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata, archív

– A hazai tudományos életben nincs ennél rangosabb elismerés…

– Nagyon értékes számomra Széchenyi István szellemi öröksége. Huszonhat éve egyetlenegy idézetet lehet olvasni a dolgozószobámban, ez pedig tőle származik: „…soha más szempont nem vezérlett, mint nemzetünk üdve, hazánk java.” Magyar nemzetünk rendkívül gazdag és felemelő történetében Széchenyi a legnagyobbak között van, sokat jelent nekem, hogy a tudományos munkám elismeréséért kapott kitüntetés éppen az ő nevét viseli.


– 44 éves orvosi és 26 éves főigazgatói munkája során melyek voltak a legjelentősebb eredmények az onkológiai ellátás korszerűsítését illetően?

– 1993-ban a WHO, az ENSZ Egészségügyi Világszervezete minden tagországot arra kért, hogy dolgozza ki saját nemzeti rákellenes programját. Eleget is tettünk ennek a felhívásnak. A WHO minden kontinensről kiválasztott egy-egy nemzeti programtervezetet, amelyekből aztán egy egységes, az onkológia minden területére kiterjedő WHO-ajánlást állítottak össze. Európából a mi munkánkat választották. 1999-ben létrehoztuk a Nemzeti Rákregisztert, először a kontinensen megírtuk Az onkoterápia irányelvei című könyvet, amely egységesítette és korszerűsítette a daganatos betegek ellátását. Tankönyveket írtunk az egységes hazai egyetemi oktatás érdekében. Az utóbbi öt évben pedig kialakítottunk egy modern onkológiai struktúrát. Ennek a központja az Európai Rákintézetek Szervezete által legmagasabb szinten akkreditált egyetlen közép-európai rákcentrum, az Országos Onkológiai Intézet. A rendszer további négy regionális központtal és a megyei kórházak onkológiai osztályaival egészült ki.


– Az országos intézet három év alatt mintegy 15 milliárd forintot fordíthat fejlesztésre. Egyes kritikus vélemények szerint ezzel párhuzamosan a vidéki kórházakba kevesebb pénz jut, így az ellátás színvonala is elmarad a fővárosihoz képest. Mit gondol erről?

– Az utóbbi 3-4 évben a vidéki onkológiai intézmények mindegyikében nagyon jelentős fejlesztések történtek. Az ellátás centralizálását – vidéken is – az Országos Onkológiai Intézet kezdeményezte azért, hogy a betegek olyan helyekre kerülhessenek, ahol el lehet végezni a teljes diagnosztikát, valamint a terápiát is a műtétektől a sugár- és gyógyszeres kezelésekig. Ilyen módon az úgynevezett betegutak akár egy-két hétre is lecsökkenthetők. Minden esetben ragaszkodtunk ahhoz, hogy a vidéki centrumok ebbe az irányba fejlődjenek. 2012-ben kezdődött az a napjainkig tartó folyamat, amelynek során 28 vadonatúj, korszerű besugárzó készülék vidékre került, csak ezután kezdődött az országos intézet fejlesztése. A magyar sugárterápiás géppark ma a legkorszerűbb Európában! Az, hogy ezeket hogyan kezelik, és van-e hozzájuk megfelelő számú szakember, már más kérdés, de ez nem az intézeten múlik.


– Ezek szerint nincs elég onkológus és sugárterapeuta szakorvos Magyarországon?

– Intézetünk nagy hangsúlyt helyez a képzésre. Huszonöt éve minden leendő szakember egy meghatározott időt nálunk tölt a szakvizsga előtt, legtöbbjük itt is szakvizsgázik. Az intézetben doktori iskolák is működnek. Sajnos nem jelentkezik elég frissen végzett medikus. Létezik onkológushiány, bár nem olyan mértékű, mint az orvostudomány többi területein, és elsősorban nem orvosok, hanem nővérek, asszisztensek hiányoznak. Összehasonlításként mondom, hogy a legnagyobb amerikai intézetben, amely 30 százalékkal több beteget lát el, mint mi, 16 ezren dolgoznak, 1600 segítő önkéntessel, miközben a mi intézetünkben mindössze ezer fő egészségügyi dolgozó látja el a betegeket!


– Ha az ön szűkebb szakterületét, a fej-, nyaksebészetet nézzük, hová fejlődött az elmúlt évtizedekben az orvostudomány?

– Polányi Tamás találmányát, a lézert a világon először egy Jakó Géza nevű magyar orvos alkalmazta gégeműtét során 1973-ban. Mielőtt az Országos Onkológiai Intézetben elkezdtük volna bevezetni a módszert, állatkísérleteket végeztünk, hogy lássuk, hogyan hat a találmány az emberi szövetekre. Végül Bánhidy Ferenc professzorral közösen, Európában harmadikként indítottuk el a hazai lézersebészetet. A módszer mára általánossá vált, hazánkban évente mintegy 15 ezer ilyen műtétet végeznek. A fej és a nyak rendkívül kritikus területek, hiszen az agy és a test között életfontosságú szervek húzódnak. 1981-ben Európában először – egy időben az erlangeni és amszterdami fej-nyak sebészekkel – kiterjesztettük a fej-nyaki műtéteket, ami úgy vált lehetővé, hogy egyidejűleg nagy mellkasi bőr-izom lebenyekkel rekonstruáltuk az óriási fej-nyaki defektust. Ennek az eljárásnak azóta sok száz ember köszönheti az életét. Harminc évvel később ezért a két sebészeti módszerért a világ legrégebbi orvostársasága, a Sebészek Királyi Kollégiuma tiszteletbeli tagjának választott.


– Többször is nyilatkozta, hogy emelkedő betegszám mellett folyamatosan csökken a daganatos betegségek okozta halálozások száma hazánkban. Ön szerint mekkora szerepe van ebben a jelenlegi kormánynak?

– Többek között a fejlesztések, a tudományos munkák és a korszerű onkológia kialakítása együttes hatásának köszönhető a statisztikai adatok javulása. Az utóbbi három év mindegyikében 12-13 ezerrel növekedett a daganatos megbetegedések száma, ugyanakkor a halálozás 1999 óta fokozatosan csökken, a gyógyulási eredmények 12 százalékos javulása mellett. 2000-től napjainkig ez 90 ezer további megmentett életet jelent! A gyógyulási esélyek ma már 50 százalék fölött vannak. Különösen jók az eredmények például a lymphoma, a mellrák, illetve heredaganatok esetében.


– Milyen a magyar onkológia nemzetközi elismertsége?

– Négy kontinens kutatóintézeteivel és egyetemeivel dolgozunk együtt az USA-tól Mandzsúriáig. A keleti, illetve a déli nyitás jegyében jó kapcsolatot ápolunk Indonéziával, Iránnal, Vietnammal, Szudánnal, Eritreával, Kazahsztánnal és még számos olyan országgal, ahol a jövőben a magyar onkológiai rendszert szeretnénk átvenni és kiépíteni.


– Ön a vezetője annak a nemzetközi kutatócsoportnak, amely az Árpád-ház férfitagjainak maradványait vizsgálja. Nemrég III. Béla király csontjainak elemzése után szenzációs bejelentést tettek, amely szerint bizonyítottnak látszik a magyar eurázsiai rokonság a finnugorral szemben. Most akkor át kell írni a történelem- és a nyelvtankönyveket?

– Én azért idáig nem mennék el! Az Árpád-ház férfitagjai génjeiket tekintve az úgynevezett R1a haplocsoportba tartoznak, ez Eurázsia leggyakoribb haplocsoportja. A finnek nem tartoznak ide. A félreértések alapja, hogy sokáig úgy tanultuk, hogy finnugor eredetűek vagyunk. Az MTA már 1985-ben kijelentette, hogy eredetünket tekintve ugyan nem vagyunk finnugorok, ám fennáll a nyelvi rokonság. Ezt a két tényezőt, tehát az eredetet és a nyelvrokonságot szokták sokan összemosni. Ebben a pillanatban azt lehet elmondani, hogy a magyaroknak mintegy 30 százaléka az R1a haplocsoportba tartozik, vagyis a leggyakoribb eurázsiai haplocsoportba. Ez a haplocsoport ugyan megtalálható a finneknél is, de nem ez a domináns. A finnugorokra az N1b, c csoport a jellemző. A genetika rendkívül precíz tudomány, itt tévedésre nincs lehetőség. Úgy gondolom, hogy mind a régészeknek, mind a nyelvészeknek ki kell mondaniuk a megfelelő konzekvenciákat ebben a kérdésben!


– Néhány éve sugározta az MTVA a Nemzeti nagyvizit című sorozatát. A beszélgetések ma már könyv formájában is kaphatók. Az egyes epizódokban nemzeti sorskérdésekről esett szó, így például a tragikus történelmi események lélektani hatásáról. Ennyire szoros összefüggés lenne egy nemzet történelme és népének egészségi állapota között?

– Teljes mértékben. A történelmi események nem csak adatok és évszámok. A történéseknek okai és következményei vannak. Engem a történelemben, de az orvostudományban is az érdekel, hogy az egyes jelenségek miért alakultak ki. Fontos lenne, hogy a társtudományok például az őstörténeti kérdésekben együtt dolgozzanak, hogy megismerjék és megértsék egymás gondolatait, érveit. Én ahhoz vagyok hozzászokva, hogy csapatban dolgozom. Nálunk az intézetben a patológus, a képalkotó diagnoszta, a sebész, a sugárterapeuta és a gyógyszeres terápiák szakembere együtt beszélik át és döntik el a beteg követendő terápiáját. Miért nem lehet a közös munkát megvalósítani a társadalomtudományokban is? Kedvező változásnak tartom a kormánynak azt a szándékát, hogy felállítja a László Gyula Intézetet, amelynek az lenne a feladata, hogy őstörténeti kérdésekben minden olyan szakembert összegyűjtsön, akinek értékes gondolatai vannak az adott témában.


– Jelen korunk egyszer majd történelem lesz. Hogyan lehetne összegezni, milyen most a magyar egészségügy és a magyar onkológia állapota?

– Van az intézetnek egy nemzetközi tanácsadó testülete, amely pár napja nagyon magasra értékelte az itteni szakmai munkát és az utóbbi tíz évben elért fejlődést. Véleményem szerint mindez vonatkozik a magyar onkológia egészére is. Hosszú folyamat után ma már minőségi javulásról beszélhetünk. A magyar egészségügy pedig átmeneti állapotban van, és elindult egy olyan úton, amely reményeink szerint sikereket fog eredményezni. Ez egy olyan alap, amelyre bátran lehet építkezni.

Szabó Judit