A Jobbik európai béruniót követel Brüsszeltől, amelyért hamarosan aláírásgyűjtésbe is kezd. Van-e realitása az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvének, vagy az egész csak egy üres politikai blöff? Az. Üres blöff.

Fotó: MTI, archív

Bár a 2018-as választási kampány hivatalosan még nem vette kezdetét, az ellenzéki pártok már egymást túllicitálva ígérgetnek fűt-fát. Téved, aki azt gondolja, hogy az MSZP 2002-es kampányánál – amikor 19 ezer forintot ígértek a nyugdíjasoknak – már nem lehet lejjebb süllyedni a demagógia mocsarában. Lehet. Nemrég az MSZP állt elő azzal, hogy „Fizessenek a gazdagok!”, majd a Jobbik előzött balról egy forradalminak vélt ötlettel, amely a már többször lejáratott „Több pénzt az embereknek!” szlogen jegyében fogant. A Jobbik a huszadik század eleji feminista mozgalmak által felkapott „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvén béruniót követel, amelynek érdekében hamarosan aláírásokat is fognak gyűjteni, miután az Európai Bizottság jóváhagyta a kezdeményezést.


Gyurcsánnyal együtt

A Jobbik célja, hogy az unió alapszerződésébe kerüljön bele az egyenlő munkáért egyenlő bért elve, vagyis szeretnék kiküszöbölni a kelet-európai és a nyugat-európai bérek közötti különbséget. A Jobbik politikusai a bérunió ötletével kapcsolatban azt gondolják, feltalálták a spanyolviaszt. Ki kell őket ábrándítanunk. A béruniót korábban már több európai országban is felvetették különböző szervezetek, de mindig elbukott. Bármennyire is szeretnék maguknak tudni ezt a zseniális ötletet, hazánkban már több párt is zászlajára tűzte.

A Párbeszéd Magyarországért a 2014-es országgyűlési választásokon – nem sok sikerrel – azzal kampányolt, hogy „Ne csak az áraink, a fizetésünk is legyen európai!”. Gyurcsány Ferenc, a DK elnöke 2014 tavaszán pártja EP-kampánynyitó nagygyűlésén a következőket mondta: „Ne jöjjön nekem senki a hatékonyság-különbséggel. A kecskeméti gyárban dolgozó magyar munkás pont ugyanannyit ér, mint bármelyik más Mercedes-alkalmazott.” Hozzátette, a DK az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvét vallja.

Nem kell közgazdásznak lennünk ahhoz, hogy belássuk, az uniós nemzetállamoknak eltérő az adórendszerük, eltérő a GDP-jük, a hatékonyságuk, a háttériparuk és így tovább. Még uniós országokon belül sem egységes a fizetés, gondoljunk csak a keletnémet és a nyugatnémet területek vagy az északolasz és délolasz régió eltérő bérezésére. A mellékelt táblázat az uniós átlagbéreket mutatja 2014-ben és 2017-ben. Jól látható, hogy még a fejlett nyugat-európai országok esetében is nagy a bérkülönbség.

A Jobbik politikusai egy szót nem ejtenek arról, hogy a bérunió megvalósítását hogyan képzelik el, persze nem véletlenül. A bérunió egyik alapvető feltétele ugyanis a minden szintű egységesítés, azaz az Európai Egyesült Államok létrehozása. Gyurcsány Ferenc annyival becsületesebb a Jobbik politikusainál, hogy ő legalább nem titkolja, az Európai Egyesült Államokat tartja kívánatosnak.


Gazdasági tévút

Oblath Gábor, az MTA KRTK Közgazdaságtudományi Intézetének és az ELTE TÁTK Közgazdaságtudományi Tanszékének tudományos főmunkatársa 2014-ben írt egy tanulmányt „Felzárkóztak az árak és lemaradtak a bérek? Tévhitek, tények és közgazdasági összefüggések” címmel, amelyben kifejti, nincs „sem alapja, sem értelme annak a követelésnek, hogy a hazai béreket – valakik – emeljék fel az európai szintre.”

Az elemzés leszámol a Jobbik egyik alapvetésével, miszerint „az árunió már létrejött.” A szerző szerint a hazai árak szintje meg sem közelíti az EU fejlett térségének átlagát. 2013-ban a GDP árszintje 54, a teljes háztartási fogyasztásé 51, a háztartási fogyasztási kiadásoké pedig 56 százalékon állt az EU15 átlagához viszonyítva. Nem igaz a Jobbiknak az az állítása sem, hogy „az árakban már felzárkóztunk” Európához. A kórházi ellátásért, a szállításért, vagy egyes piaci szolgáltatásokért Magyarországon lényegesen kevesebbet kell fizetnünk, mint a nyugat-európai országokban.

„Vajon miért lehet ilyen statisztikai és közgazdasági tévedéseken alapuló politikai jelszavakat megfogalmazni?” – teszi fel a kérdést Oblath Gábor. „A magyarázat alighanem az, hogy a politikai pártok szakértői (a választási jelszavak megfogalmazói) ugyanazoknak az illúzióknak az áldozatai, mint az általuk megszólítani kívánt szavazók többsége” – írja jóindulatúan.

Érdemes idéznünk Bod Péter Ákos közgazdász véleményét is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy „bár egy némethez képest negyedannyit keres egy magyar, ám a rendszerváltáskor még csak tizedannyit vitt haza.” Szerinte a kérdés nem az, hogy miért ennyivel alacsonyabbak a hazai bérek, hanem az, hogy miért termelékenyebbek nálunk a nyugat-európai országok.

Palkovics Imrétől, a Munkástanácsok elnökétől azt kérdeztük, lát-e bármilyen lehetőséget arra, hogy a bérunió megvalósuljon. Palkovics Imre a Demokratának elmondta, az EU országai közötti bérunió létrehozása közgazdaságilag és politikailag is nehezen kivitelezhető. Szerinte a magyar bérek EU átlagára való felemelése rövid idő alatt nem lehetséges, és hosszú távon is csak jelentős reálgazdasági erőfeszítésekkel teljesíthető.

– A költségvetés nem bírna el egyszerre ekkora terhet. Hirtelen jelentős makrogazdasági egyensúlytalanságok lépnének fel, például megugró államháztartási hiány, ismét jelentős növekedésnek induló államadósság, sőt akár az államcsőd is elérhető közelségbe kerülhetne. Az elmúlt évek törekvéseit és eredményeit egy ilyen típusú beavatkozás gyorsan erodálná – magyarázta a szakszervezeti vezető.

Hozzátette, ha a hazánkban lévő külföldi cégeket arra kényszerítenék, hogy az EU átlagához közelítsék a bérszinteket, akkor jelentős elbocsátásokkal kellene számolni, hiszen a hazai tevékenységek többségének az EU átlagától jóval elmaradó termelékenységi szintje messze nem fedezné a többletköltséget. Akár „haza is vihetnék” a termelést, de valószínűbb, hogy a feltörekvő országok irányába mozdulnának el, mert az olcsó munkabérek miatt így nem romlana jelentősen a versenyképességük. A külföldi működő tőke távozása szerinte megroppantaná a magyar gazdaságot, recesszióval, jelentős munkanélküliséggel járna.

– A nem politikai, hanem piaci alapú béremelkedés sokkal tartósabb és jóval hasznosabb is a gazdaság számára. Meglátásom szerint jelenleg ezen az úton haladunk. Az utóbbi évek fokozatos emelései, makrogazdaságilag megalapozottan, fokozatosan, a gazdaság tűrőképességével összhangban valósultak, illetve valósulnak meg. Egyes prognózisok öt-tíz év távlatában további 30-50 százalékos béremelkedést valószínűsítenek.

Amit reálisan kitűzhetünk, hogy a gazdasági teljesítményünk az EU 28-akhoz mért aránya jöjjön létre a keresetekben is belátható időn belül. Azaz a 25-35 százalékos átlagbérünk felzárkózzon az 50-60 százalékos gazdasági teljesítményünk szintjére. Palkovics Imre szerint a bérek EU átlagára való növeléséhez elkerülhetetlen a gazdasági szerkezetátalakulás: a magasabb termelékenység, az oktatás és az egészségügy fejlesztése, a magasabb hozzáadott értékű iparágak támogatása, az élőmunka terhének további csökkentése, a fogyasztói társadalom megerősödésének támogatása, a közszféra hatékonyabbá tétele… ezek évtizedekben mérhető folyamatok. Kulcsfontosságú a fokozatosság, ami az utóbbi évek bérfelzárkóztatási törekvéseit is jellemezte. Palkovics Imre úgy látja, az EU gazdaságára versenyképességi szempontból is aggályos lenne a bérunió, a munkaerőpiacot is negatívan érinthetné, de az infláció is érzékenyen reagálhat egy drasztikus béremelésre. Az egyik legnagyobb kérdés pedig az, hogy ki fizetné ki a bérfelzárkóztatás költségét: az egyes tagországok maguk, vagy az átlag feletti bérekkel rendelkező országok segítenének be az adófizetői pénzből. Egyiknek sincs realitása.


Lassan felzárkózunk

Lentner Csaba közgazdász fenti kérdésünkre úgy fogalmazott: az európai bérunió a mi emberöltőnkre nézve utópia. A kelet-közép-európai országok jelentős gazdasági-fejlettségi hátránnyal küzdenek, ami az itt elérhető bérekre is rányomja a bélyegét. A bérszínvonal-deficitünk 75 százalékos, a gazdasági fejlettségünk pedig a nyugat-európai átlag kétharmada, vagyis a fejlettségi deficitünk egyharmados. Lentner Csaba az elkövetkező évtizedben arra lát esélyt, hogy a 75 százalékos bérszínvonal-deficitünket egyharmaddal felhozzuk, így a magyar, a román, a szlovák órabérek a következő évtizedben reálisan 10-15 euróig emelkedhetnek.

– Tíz-tizenöt éven belül elérhető, hogy a magyarországi bérek megduplázódjanak, azaz a jelenlegi 75 százalékos bérdeficitünk 30 százalékra mérséklődjön, így a bérszínvonal a gazdasági fejlettségünk szintjére emelkedjen. Ami pedig a gazdasági-fejlettségi felzárkózásunkat illeti: a jelenlegi kétharmados szintről az elmúlt években, ha lassan is, de elmozdultunk. Ha felgyorsul a fejlettségleszakadásunk mérséklése, annak függvényében a béreket is emelni kell majd. Így a bérszínvonal megduplázása az általam vizionált 10-15 évvel szemben akár 5-10 évre is mérséklődhet – mondta a Demokratának.

Hozzátette, a nyugati gazdaságoknak nem érdekük, hogy a kelet-közép-európai térség bérei gyorsan és jelentősen emelkedjenek, hiszen nekik az a gazdaságos, ha a magas munkaerő-igényű termelési fázisaikat alacsony bérszínvonallal működő nemzetgazdaságokban állíttathatják elő.

– A nyugati cégek azért jönnek a posztszovjet térségbe, mert itt alacsonyabbak a bérek. Ha e területen bármilyen gyors nemzeti vagy európai uniós kompenzáció vagy intézkedés megvalósulna, az a nyugat-európai cégek versenyképességét rontaná, és az országból történő kivonulásukat is kiválthatná. A nemzetközi vállalatokat inkább abban kellene még jobban érdekeltté tenni, hogy a megtermelt profitot a jelenleginél is magasabb arányban forgassák vissza magyarországi beruházásokra. Tehát ne kivigyék az országból a pénzt, hanem itthon fialtassák. Ennek egyre inkább megvannak a feltételei, hiszen kiszámítható a gazdaságpolitikánk, az állam, a szakszervezetek és a munkáltatók közötti szövetség pedig stabil lábakon áll. A bérmegállapodások évről évre sikeresek, így a multiknak is érdeke, hogy Magyarországon termeljenek, hiszen kiszámíthatókká váltak a magyarországi termelési-működési feltételek.

Ha a kelet-európai térség kormányai a jelenleginél intenzívebb bérfejlesztési politikára állnának rá, az az európai gazdaság rendjét is felborítaná, továbbá a migrációs hullám felerősödésével is járna, hiszen a multinacionális cégek még inkább érdekeltté válnának abban, hogy a kelet-európainál is olcsóbb munkaerőt szerezzenek. Ezzel az európai, főleg a kelet-európai munkavállalók kiszorulnának a piacról, mert „ezen potenciális munkássereg az Európai Unió határainál már bebocsátásra vár.”

Egy adott ország bérpolitikájának (minimálbérek, szakmunkás-bérminimum és hasonlók) egységesnek kell maradnia, tehát a nemzetközi vállalatok és a hazai kis- és középvállalkozások tekintetében nem térhet el. Az erőteljes és gyors bérszínvonal-emelést azonban a hazai kis- és középvállalkozói szektor zöme nem tudná kigazdálkodni. Hiába a jó szándék, ez tömeges kisvállalati csődhullámot és munkanélküliség-növekedést okozna. A magyar gazdaságpolitika fejlődési pályája a lépésről lépésre történő építkezést jelenti, amibe a hirtelen és nagymértékű beavatkozások nem férnek bele. A kamarák és a szakszervezetek közreműködésével megvalósuló, évről évre megtartott bértárgyalások azonban jól szolgálják a dolgozók érdekeit. A működő bérfelzárkózás ugyan lassabb, de biztos alapokon áll.


Politikai blöff

Természetesen a Jobbik nem azért állt a béruniós kezdeményezés mögé, mert arról egy percig is elhiszi, hogy megvalósítható. Hiszen ahelyett, hogy megtudnánk, hogyan kényszerítenék rá az Audit vagy a Mercedest, hogy nyugati béreket fizessenek itthon is, arról beszélnek, hogy a Fidesz „álszabadságharcot” folytat, amíg ők a bérunióval bebizonyítják, hogy „ellenzékből is érvényre lehet juttatni a nemzeti érdeket.”

Ahelyett, hogy Vona Gábor kifejtené, miként fogja kitermelni a magyar vállalkozó a 300-400 ezer forintos minimálbért, arról beszél, hogy szerinte „csak a politikai akarat” hiányzik az európai bérekhez. Még egy nagyon fontos kérdésről nem szól a Jobbik. Ez így hangzik:

Mi történik majd, ha – legalább hét uniós tagországból – összegyűjtik az egymillió aláírást egy év alatt, és benyújtják az Európai Bizottságnak?

A válasz ugyanis ez: semmi. Ugyanis a jogszabályok szerint az Európai Bizottságnak csak mérlegelnie kell, hogy napirendre tűzi-e a kérdést, vagy valamilyen indok miatt elmeszeli. Ne legyenek kétségeink, mi lesz a kezdeményezés sorsa. Az egész csak egy üres politikai blöff, amelynek annyi gazdasági realitása van, mint a munka nélküli fizetésnek.

Lass Gábor