December 18-án a budai ciszterci Szent Imre-templom közössége szentmisén köszöntötte a hat nappal később századik születésnapját ünneplő Olofsson Károly Placid atyát. A Gulágot is megjárt, hivatásától évtizedekre eltiltott, ám hitében és elhivatottságában soha meg nem ingó bencés szerzetespap élete példa lehet mindannyiunk számára.

– Ilyen hosszú földi lét keveseknek adatik meg, hogyan emlékszik, milyen volt ez a száz év?

– Nagyon változatos. Nyolcvanhárom éve vagyok bencés szerzetes, de csak tizenkét évet élhettem a bencés közösségben. Amikor 1955 novemberében hazatérhettem a szovjet Gulag rabtelepek poklából, természetes volt, hogy nem mehettem Pannonhalmára, hiszen a létszámrögzítés miatt a főapát veszített volna egy novíciusfölvételt. De szinte csodálatos módon három nap alatt lett munkahelyem, egy budapesti ládagyár fűrészgépén. Bár a három diplomám mellett erre nem volt végzettségem, azért sztahanovista lettem, mert a művezetőm, az alapszervi párttitkár akkor végezte a hetedik-nyolcadik általánost, és az orosz- és magyar dolgozatait én készítettem helyette: ez az igazi protekció. Másfél év után egy balesetem miatt változtatni kellett, az ORFI-ban lettem mosodavezető, ahol megszereztem a textiltisztító szakmunkás- és a művezetői bizonyítványt. Azért iparkodtam valamicskét lelkipásztorkodni is. Budapest távoli részében, az egykori domonkos templomban vasárnaponként miséztem és prédikáltam, ennek bizonysága az a negyvenhat darab kétszáz lapos füzet, amely gyorsírással tartalmazza homíliáimat és előadásaimat.


– Ez már a papi hivatásba való visszatérés előszobája volt?

– Tulajdonképpen igen. Az elmondottak után végül 1975-ben kezdtem kisegíteni a budai ciszterci Szent Imre-templomban, először csak név nélkül. Az Isten jött ismét segítségül: Kozma György, a káplán kint maradt Nyugaton, Szabó Géza, az akkori plébános pedig azt kérte, mivel kevés az ember, maradjak náluk. 1977 tavaszától ugyan nyugdíjas lettem, ám először szintén név nélkül, majd a rendszerváltozás után már nyilvánosan is annyit munkálkodtam itt, amennyi csak belefért. Sajnos két súlyos műtétem óta kerekesszékre szorulok, így mostanában a szobám foglya vagyok.


– Megpróbáltatásokkal, szenvedésekkel teli élete ellenére változatlan derűvel, szeretettel tekint a világra. Őrzi a keserű pillanatokat is?

– Mint emlékeket, természetesen igen. Például a letartóztatásom perceit, 1946. június 6-án, Pannonhalmán, a késő esti órákban. Másnap hajnalban már az Andrássy út 60.-ban voltam. Úgy fél hét lehetett, az üres folyosón csak egy őr vigyázott rám. Megkértem, hadd szaladjak át a Szent István-bazilikába misézni, utána azonnal visszajövök. Persze nem engedett el. Ebből is látszik, milyen naiv voltam: talán mert az idő tájt még nem volt divat papokat letartóztatni. Ám hamarosan megismerhettem a rettegett intézmény valódi világát. Az éjszakai kihallgatások során teljesen mezítelenül, reflektorfényben álltam vallatóim előtt, akik úgy rágalmaztak, ahogy csak tudtak. Aztán átpasszoltak a szovjetekhez, akiknek az ilyesmiben nagyobb rutinjuk volt.


– Ezt követte a tíz év kényszermunka.

– A szovjet büntető törvénykönyv szerint – mi közöm nekem ehhez? – antibol­sevista propagandával vádoltak, ezt, mivel sosem voltam kommunista, vállaltam is. De hogy összeesküvést szerveztem volna, vagy terrorcselekményt követtem volna el, azt tagadtam. Természetesen hiába. Ám hogy a Jóistennek van humora, bizonyítja: én százévesen még élek, de hol van már a Szovjetunió?


– Ez ma már valóban elégtétel lehet, de hogyan tudta épp ésszel túlélni azokat az éveket?

– Úgy, hogy még ott is, akkor is valóságos csodákat élhettem meg. Például amikor a Gulág erdőirtásán már alig tudtam lábra állni, egyszerre festő lettem, harminckilenc olajportrét festettem, és ettől új erőre kaptam. Vagy amikor először miséztem a felső priccsen, hason fekve, mezítelenül, a poloskákat elriasztva. Lengyel rabtársaimtól kapott oplatkával, és a kaukázusiak szőlőjének levével tudtam ezt megtenni. Vagy hogy áldoztathattam rabtársaimat az ateista Szovjetunióban. És még a mostani életemet is ilyen pillanatok kísérik. Amikor reggel íróasztalomon megünnepelhetem az utolsó vacsorát, részese lehetek a megváltó Jézus három legnagyobb csodájának: „cselekedjétek ezt az én emlékezetemre”, „ez az én testem, ez az én vérem”, „egyetek ebből mindnyájan” – ez a legnagyobb csoda az életemben.


–És hogy „legyen meg a Te akaratod”. E mondatra figyelmezve mit kíván tőlünk most, a XXI. században a Jóisten?

– Mivel a Gulágról mindenképpen haza akartunk térni, ezért megszövegeztük a túlélés négy szabályát. Az első, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni, nem szabad panaszkodni, mert azzal csak gyengébbek leszünk. A második, hogy az apró örömöket észre kell venni, ez az élet művészete. A harmadik, hogy nem vagyok tökéletes, de adott helyzetben különbnek kell lennem másoknál, ez mozgósítja az élet erőit. A negyedik, hogy akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést, mi, hívő emberek pedig Istenbe kapaszkodunk, ami óriási erőforrást jelent. Hiszem, hogy a túlélés szabályainak napjainkra történő aktualizálásával előbb-utóbb megélhetjük Isten országának örömhírét. Én pedig csak annyit kívánnék az utánam jövőknek, hogy jöjjenek rá minél többen: csak Istenbe vetett hittel lehet életben maradni ebben az összekuszált, hitetlen világban. És bízni kell, hogy aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Csak így valósulhat meg a Miatyánkban elhangzott fohász, így teljesülhet Isten akarata.

Spangel Péter