Lehet itt tüntetni, ágálni a cafeteria ügyében, de ez műbalhé, mellébeszélés. Amikor viszont a nemzetközi nagytőkével szemben kéne a magyar munkavállalók érdekeit képviselni, akkor nagy csönd van. A szakszervezeteknél nem történt meg a rendszerváltás – mondta a Demokratának Bubenkó Csaba, a Kereskedelmi Dolgozók Független Szakszervezetének elnöke.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata, archív

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Miért határolódtak el a béren kívüli juttatások után járó adókedvezmények melletti szakszervezeti tüntetéstől?

– Ha feltételezzük, hogy egy szakszervezet széles körű tagságra épülő mozgalmi jellegű szervezet, akkor ez a tüntetés átgondolatlan és szervezetlen, vagyis eredménytelen volt, hiszen kevesen vettek részt rajta. Másfelől ez nem volt egyéb, mint figyelemelterelés, a tüntetés szervezői nem a lényegről beszéltek. Nem mondom, hogy jó, ha megszűnnek ezek a juttatások, de egy szakszervezet, főleg egy ágazati érdekképviselet fel­adata nem az, hogy mellékes ügyekben a mindenkori kormány ellen tüntessen, hanem hogy helyi szinten, az egyes multinacionális munkáltatók üzemeiben, egységeiben fellépjen a bérek emeléséért. A fő kérdés az, hogy a versenyszférában dolgozó munkavállalók mennyi pénzt visznek haza. A kereskedelemben például a statisztikai adatokból, a vállalati eredményekből és a hozzájuk kapcsolódó árbevételekből világosan kimutatható, hogy a nemzetközi láncok egyre növekvő haszonnal működnek, tehát van forrás a jelentős mértékű béremelésre.

– Miből?

– Amikor megszületett a törvény, aminek értelmében azok a kereskedelmi láncok, amelyek két egymást követő évben veszteséget mutatnak ki, elveszítik a napi fogyasztási cikkek árusításának jogát, hirtelen könyv szerint is nyereségessé váltak úgy, hogy közben a rájuk kivetett külön­adót is fizetniük kellett. Vagyis addig különféle könyvelési trükkökkel jelentős bevételeket titkoltak el és vittek ki az országból ahelyett, hogy azok egy részéből bért emeltek volna. Az elérhető nyilvános adatokból az derül ki, hogy a jogszabályváltozások után az egyik legnagyobb multilánc évente átlagosan tízmilliárd forint nagyságrendű adót tudott befizetni. Ez azt jelenti, hogy amikor kényszerhelyzetbe, nyomás alá kerül egy ilyen nagyvállalat, akkor hipp-hopp, napfényre bukkan egy csomó pénz, ami addig nem volt szem előtt. A kereskedelmi forgalom és így az árbevétel folyamatosan nő, ráadásul ma már különadót sem kell fizetniük. A haszon töredékéből könnyedén végre lehetne hajtani két számjegyű béremelést. Ezt befektetésként is fel lehetne fogni, hiszen a munkáltatónak a saját érdekében is megéri a jól dolgozó, tudással, szakmai tapasztalattal rendelkező munkavállalókra költeni. Akár úgy is, hogy az adókönnyítés formájában eddig létező állami támogatás megszűnte után cafeteriaként juttat a dolgozóinak pluszjövedelmet. Annál inkább, mert amikor megkérdezték az embereket, hogy cafeteriaként ilyen-olyan utalványokat vagy pénzt szeretnének, a döntő többség az utóbbi változatot támogatta. Nem a cafeterián kell rugózni, hanem jelentősen emelni kell a béreket. Ehhez azonban a munkáltató multikkal szemben határozott, szervezett érdekképviseleti kiállásra van szükség.

– Ez ma hiányzik?

– A versenyszférában sok vállalat kizsigereli az alkalmazottait, kevés az ember, ezért romlik a munkavállalók mentális és egészségi állapota. Mégis, ha visszatekintünk az elmúlt nyolc-tíz évre, nem tudunk olyan országos szintű szakszervezeti megmozdulást említeni, amelynek keretében az ágazati érdekképviseleti szervezetek egységesen felléptek volna a tagságukat adó munkavállalók érdekében a multinacionális cégek ellen. Érdekes módon az úgynevezett reprezentatív konföderációk mindig csak akkor nyitották ki a szájukat, ha az állami szférát érintő ügyekben a kormányt vehették a célkeresztbe. Lehet itt tüntetni, ágálni a cafeteria ügyében, de legyen világos, hogy ez műbalhé, mellébeszélés. Amikor viszont a nemzetközi nagytőkével szemben kéne a magyar munkavállalók érdekeit képviselni, akkor nagy csönd van.

– Milyen ügyekben kellene hallatni a hangjukat?

– Elsősorban, mint említettem, a két számjegyű béremelésért kellene harcolni. De valamiért gyakran ennek ellenkezőjét teszik, a munkáltatók érdekeit képviselve intik csendre a munkavállalókat. Amikor 2008-ban beütött a válság, azzal rémisztgették a kereskedelmi dolgozókat, hogy ha jelentős béremelés lesz, akkor megszűnnek a munkahelyek. Ugyanezt a nótát fújták a különadók bevezetésekor, vagy a vasárnapi boltzár ügyében. Vagyis ezek a szakszervezetek összezártak a multikkal a kormány ellenében. A bérkérdés mellett határozott fellépéssel rá kellene szorítani a vállalatokat a létszámbővítésre, a munkaerőhiány ugyanis szakmai hibák, balesetek és egészségromlások forrása. Fel kellene mérni a táppénzes órák számának növekedését, a többletmunka jelentette terhelést, ennek a családok életére gyakorolt negatív hatásait. Ma a multik gyakran arra ösztönzik az alkalmazottaikat, hogy túlórázzanak vagy hétvégén is dolgozzanak, a létszámhiány miatt nem valósul meg a családbarát munkaidő-beosztás, sőt lassan a törvényes működés is veszélybe kerül. Ez azt jelenti, hogy alig vannak otthon a szeretteikkel. A KDFSZ családban gondolkodik, és kifejezetten fontosnak tartjuk a gyerekek születését, hogy ne fogyjon a nemzet. Számunkra ez érték. Tudni kell rendszerszinten látni mindezt, és ennek tükrében rendezni a béreken túlmenően a normális munkakörülményeket, megelőzendő a mentális kiégést és a súlyos egészségkárosodásokat. Az érdekvédelmi szervezeteknek ennek megfelelően kellene fellépniük.

– Miért nem teszik?

– A szakszervezeteknél nem történt meg a rendszerváltás. Csak két olyan nagy szövetség van, amely 1990 után jött létre, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a Munkástanácsok Országos Szövetsége. Az 1990-es évek elején ugyan kaptak segítséget, vagyonjuttatást, de a többi, eredendően a pártállamban gyökerező konföderáció anyagi, kapcsolati előnye és fölénye még ma is nyomasztó. Az elmúlt 28 évben a legfontosabb ágazatokban megmaradtak a régi, sokszor ideológiavezérelt, átpolitizált struktúrák, amelyek nem a munkavállaló tagság, hanem a velük szimbiózisban lévő politikai alakulatok érdekeit képviselték és képviselik. A tüntetések is ellenzéki politikusok jelenlétében, felszólalásával zajlottak, és nem a teljes munkavállalói oldalt megjelenítve kommunikálnak. Ilyen ellenszélben nem könnyű talpon maradni azoknak az újabb szerveződéseknek, amelyek komolyan veszik az általuk képviselt dolgozók érdekvédelmét. Erős az ellenpropaganda. Gyakran halljuk például, hogy mit akarnak ezek a senkik, mármint mi, a KDFSZ az ezerfős tagságukkal. Erre az a válaszom, hogy amióta 2008-ban színre léptünk, elvitathatatlan eredményeket sikerült elérnünk, nem utolsósorban azzal, hogy munkaügyi perek százaival a törvények betartására kényszerítettük a multinacionális kereskedelmi láncokat, elérve például a túlórák szabályos könyvelését és ezek kifizetését. Addig hiába voltak jelen más, úgymond reprezentatív szakszervezetek, nagyban ment a sunyi mutyi, számos érdekképviseleti vezető a munkáltatókhoz volt lojális, nem pedig a saját tagságához. A mi munkánknak köszönhetően változott sok minden jó irányba a legnagyobb kereskedelmi multiknál, és ez kihatással volt más cégekre is.

– Hogyan lehetne kitörni ebből a helyzetből?

– Erre nem könnyű válaszolni. Sajnos sok munkavállalóban még ma is ott a félelem, hogy ha kiáll a törvényadta jogaiért, akkor elveszíti az állását. Nehezíti a helyzetet az ismerethiány, sokan nincsenek is tisztában azzal, hogy milyen jogok illetik meg őket, mit tehet meg a munkáltató, és milyen mozgástere van egy szakszervezetnek. A lustaság is szerepet játszik a jelenlegi állapot megkövesedésében. Sok dolgozó elégedetlen a saját érdekképviselete vezetőségével, mégsem tesznek semmit a változásért, hanem évtizedek óta évről évre befizetik a tagdíjat, amiért gyakorlatilag nem kapnak semmit. Még mindig erős az a régi beidegződés, hogy a dolgozó örül, ha kap egy karácsonyi csomagot, de odáig nem jut el, hogy hatékony érdekképviselettel nagyságrendekkel több pénzt vihetne haza, amiből több ilyen csomagot vehetne magának. Fel kéne tenni a kérdést, hogy mi a fontosabb, az évi egyszeri öt- vagy tízezer forintos ajándék, vagy az, hogy a következetes és kemény bértárgyalások nyomán havonta mondjuk húszezer forinttal, vagyis egy évben 240 ezer forinttal beljebb legyen. Fejben kellene először felszabadulni és irányba állni. Ezenkívül túl sok a szakszervezeti konföderáció, nincs szükség ennyire. Tisztességes ágazati tömörülések kellenek, amelyek normális együttműködéseket tudnak kialakítani. Ez a munkáltatók számára is egyszerűbbé teszi a tárgyalásokat, hiszen egyetlen, egységes álláspontot képviselő szervezettel kell egyeztetnie. És nem az államtól kell várni mindent, hanem igenis kőkeményen bele kell állni a bérharcokba a külföldi multikkal szemben.

– Ez nem idézheti elő azt, hogy odébb­állnak, és megszűnik egy csomó munkahely?

– Fészkes fenét! Voltak, akik ezzel fenyegetőztek a különadók bevezetésekor, aztán láss csodát, mégis itt vannak. Legyenek is. Félreértés ne essék, mi nem vagyunk multiellenesek, ahogy egyesek lefestenek minket. De az elfogadhatatlan, hogy kizsákmányolják az alkalmazottaikat. Ha egy vállalatnál erős, nem pártpolitikai megfontolásokat követő, hanem szakmai alapon tevékenykedő érdekképviselet működik, akkor, ahogy a mi példánk is bizonyítja, igenis lehet eredményeket elérni. Már csak azért is, mert a társasági adó tavaly 19 százalékról 9 százalékra csökkent. Bőven van forrás az általunk szorgalmazott két számjegyű béremelésre. Egyetlen multi sem fog kivonulni azért, mert a tulajdonosok néhány milliárddal kevesebbet tehetnek zsebre osztalékként.