Noha a magyarok aránya egyre kisebb, a magyar kultúra valóságos reneszánszát éli Kolozsvárott. Az idén immár kilencedik alkalommal megrendezett Kolozsvári Magyar Napok mára a magyarság örömünnepévé vált. De milyen nyelven írják a kincses város jövőjét? A Demokrata Kolozsvárott járt.

A belvárost járva szinte alig emlékeztet már valami Gheorghe Funar operett-rém­uralmára. Mióta a soviniszta polgármester 2004-ben távozott hivatalából, a kincses város valósággal kivirágzott. A NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz való csatlakozás a kisebbségekkel való méltányosabb bánásmódra sarkallta a bukaresti és kolozsvári román politikai elitet. A régi feszültségek enyhülését a demográfia is segítette: a Funar bázisát adó első generációs, a Kárpátokon túlról betelepített románok helyét egyre inkább a fiatalabbak vették át, akiknek az identitásában meghatározóvá kezdett válni az Erdélyhez való kötődés, a transzilvanizmus, és szüleiknél kevésbé tekintettek ellenségesen a magyarokra.

Emil Boc polgármestersége alatt a város korábban elfojtott potenciálja így kiteljesedhetett. Kolozsvár egyetemi városként számos minisztert – köztük oktatási minisztert – adott az országnak, akik hozzájárultak a stratégiai befektetők megtelepedéséhez. Az ország egyik legrangosabb intézményének számító Babeș–Bolyai Tudományegyetemnek, a Műszaki Egyetemnek, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemnek és a többi felsőoktatási intézménynek köszönhetően évente 55 ezer diák tanul a városban, akik nemcsak pénzt hoznak, de sokszor tanulmányuk végeztével ott is ragadnak, így Kolozsvár az évek során Románia startup és IT-fővárosává nőtte ki magát. Mivel pedig a tandíjak magyar viszonylatban olcsónak mondhatók, évről évre növekszik a Magyarországról érkező diákok száma is. A város fejlődését segítette az is, hogy a nyugaton dolgozó fiatal románok magas színvonalú vendéglátóipari kultúrát hoztak haza, a belváros így mára tele van kifogástalan, minőségi termékeket kínáló, igényesen berendezett kávézókkal és éttermekkel.

Fejlődni persze még lenne hova. Noha a főtéren álló Szent Mihály-templomban a brüsszeli forrásoknak köszönhetően éppen felújítás zajlik, a várost járva szembetűnő, hogy a román kormány és a városvezetés a magyarországiaknál jóval kisebb hatékonysággal hívja le az EU-s támogatásokat. A történelmi belváros régi szász és magyar épületeinek többségéről pereg a vakolat, a román betelepítések emlékét őrző blokkházak pedig komoran álmodnak a panelprogramról.

Annak ellenére, hogy az egykor magyar többségű városban a magyarok aránya mára 16 százalékra apadt, Kolozsvár újra az erdélyi magyarság kulturális központjává vált. Az elmúlt évtizedekben magyar nyelvű újságok, folyóiratok, internetes portálok tucatjai jöttek létre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház régi és új darabokkal várja a nagyérdeműt, a belvárosi Café Bulgakov, amelyet 2002-ben a József Attila-díjas erdélyi költő, Orbán János Dénes alapított, olyan irodalmi fellegvárrá nőtte ki magát, amilyennek párja talán még Budapesten sincs.

A kisebbségi lét összekovácsol. A város ötvenezres magyarsága bizonyos értelemben párhuzamos társadalmat alakított ki a háromszázezer román között. Az 1848–49-es erdélyi vérengzés negatív hőséről, a magyarellenes népirtások vezéralakjáról, Avram Iancuról elnevezett utca számukra máig Petőfi utca, és a magyarok által látogatott helyeken, a Bánffy-palotában, a Bulgakov Caféban, az Insomnia Caféban olyan érzésünk támad, hogy szinte mindenki ismer mindenkit.

Noha kisebb-nagyobb rendezvények Funar alatt is voltak, a magyar kultúra látványosan a Kolozsvári Magyar Napokkal indult újbóli virágzásnak. A történet 2009-re nyúlik vissza, amikor a városvezetés megkezdte a Szent Mihály-templomnak és a Mátyás-szobornak otthont adó főtér átépítését.

– Gheorghe Funar emlékének közelisége miatt a magyarok kezdetben gyanakodva fogadták a tervet – emlékezik vissza Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője. A soviniszta polgármester ugyanis a szobrot és a teret rendre magyarellenes politikája alá rendelte: a szobor talapzatára feliratot rakatott ki, amely szerint a király román származású, a kilencvenes évek során pedig ásatásokba kezdett a főtéren, hogy a románok ősi jogaira találjon bizonyítékot.

Az aggodalom végül feleslegesnek bizonyult. Mikor 2010-ben a főteret átadták, a régi dísztér helyére macskaköves közösségi tér került, fiatal magyarok egy csoportja azonnal felismerte a lehetőséget.

– Arra jutottunk, hogy a korábbi defenzíva után eljött a kezdeményezés ideje – meséli Gergely Balázs. – A célunk az volt, hogy olyan rendezvényt hozzunk létre, amely visszaadja az itteni magyarság hitét, és megtanítja az embereket újra mosolyogni.

A 2010 tavaszán útjára indult Kincses Kolozsvár Egyesület alapítói egy olyan rendezvényt álmodtak meg, amely a kibékíthetetlennek tűnő hétköznapi és politikai töréseken felülemelkedve valamennyi magyar ünnepe lehet. Az induláskor lehetetlennek látszó küldetést végül siker koronázta. Mikor 2010. augusztus 20-án az új főtéren, nagy kivetítőn bemutatták az István, a király rockoperát, a kincses város magyarjai összeborulva, könnyes szemekkel énekelték a slágereket, majd a Himnuszt. Az emberek azt várták, hogy mikor jelennek meg a rendőrök, és verik szét a rendezvényt, és már csak hazafelé ballagva hitték el, hogy megtörtént a csoda.

A Kolozsvári Magyar Napok mára a város magyarjainak örömünnepe lett. Míg a hasonló anyaországi programoknak általában néhány, de legföljebb maréknyi fő­szponzora van, addig a Kolozsvári Magyar Napokat legalább százötven szervezet, cég és vállalkozás támogatja. A részvétel a helyi magyar vállalkozások számára gyakorlatilag presztízskérdés lett. Sőt az esemény turisztikai erejét felismerve, a szervezést már a román városvezetés is támogatja.

A rendezvénysorozat évről évre növekszik. Az idén a nyolcnaposra bővülő Kolozsvári Magyar Napok már több mint negyedmillió látogatót mozgatott meg. És nem csupán magyarokat. Noha az anyaországból érkező előadók koncertjeit, a filmvetítéseket, előadásokat, könyvbemutatókat és beszélgetéseket többnyire magyarok látogatják, a borutcában és a kézművesvásárnak otthont adó Farkas utcában gyakran üti meg a fülünket román szó is. A magyar mellett román nyelvű programfüzet is van, számos magyar programnak pedig román nyelvű párja is akad, ezzel építve a magyarság pozitív megítélését.

A rendezvény példája ragadósnak bizonyult, és a sikert látva számos erdélyi város indította útnak hasonló programját. Így született meg a nagyváradi Szent László Napok, a Temesvári, a Brassói Magyar Napok, a Vásárhelyi Forgatag és a többi hasonló programsorozat, amelyek az anyaországi nemzetpolitikának köszönhetően a határon túlról is kapnak támogatást.

– Nem zavarja a románokat, hogy újra virágzik a magyar kultúra? – tesszük fel a naiv kérdést az Insomnia kávézóban egy helyi irodalmárokból álló asztaltársaságnak.

– Olyan kevesen vagyunk, hogy egyszerűen már nem jelentünk veszélyt rájuk nézve – foglalja össze a helyzetet György. A 36 éves férfi, aki a többnyire az 1970-es években betelepített románok és leszármazottaik által lakott Mărăști-lakótelepen él, nincs egyedül a véleményével, miszerint amit most látunk, nem magyar reneszánsz, hanem csak halovány utóvirágzás. Mivel a magyarok kevés kivétellel jól beszélnek románul, és egyre többen vannak, akiknek már csak vezetéknevük árulkodik magyar felmenőikről, mára román szempontból veszélytelen kisebbséggé váltak.

– A románok sokszor nem is tudják, hogy ki magyar és ki nem. Román ismerőseim pedig el sem hiszik, hogy mi otthon magyarul beszélünk – mondja György. – A románság megnyerte a kolozsvári csatát, ezért itt már könnyen lehet nagyvonalú. 2017-re a városvezetés odáig is eljutott, hogy néhány bevezető útnál a Cluj-Napoca mellé a Kolozsvár táblát is kitették.
Reményre két dolog ad mégis okot. Az egyik, hogy a kivándorlás miatt a románok aránya a magyarokénál nagyobb ütemben fogy. A másik pedig, hogy a Partium más városaiból és Székelyföldről is egyre több fiatal települ be Kolozsvárra. Ők azonban máshonnan fognak hiányozni.

Az új világgal aztán egy, a Házsongárdi temetőben tett séta során magunk is szembesülünk. Kolozsvár történelmi sírkertjében járva letaglózva tapasztaljuk, hogy a főkapuhoz közeli parcellák omladozó síremlékein szinte egytől egyig régi szász és magyar nevek állnak, ahogy azonban az emelkedőn felfelé haladunk, az újabb sírköveken már a román nevek vannak többségben. A helyiek azt is elárulják, hogy a temető felelősei következetesen felejtik el figyelmeztetni a magyar hozzátartozókat a sírok időben történő megváltására, így a régi magyar sírok helyére is egyre több román kerül.