Fehéroroszország Soros György első látványos kudarca a posztszovjet térségben. Az amerikai spekuláns alapítványát négyévnyi „kulturális tevékenység” után Alekszandr Lukasenko elnök de facto kiutasítja az országból. Soros ekkor Lettországból indul újra Minszk ostromának.

Soros Minszkben kudarcot vallott, Alekszandr Lukasenkót ötször választották elnökké (Fotó: dpa)

Peter Byrne amerikai állampolgár elégedetten szállt ki a repülőgépéből 1997. március 16-án Minszkben. A magyar fővárosból érkezett, ahol a Soros Alapítvány kelet- és közép-európai ügyvezető igazgatóinak értekezletén vett részt. A találkozó eredményes volt, szinte mindenki jó hírekről számolt be. Byrne fehéroroszországi jelentése ugyan nem volt sikertörténet, de azért mindannyian reménykedtek abban, hogy Minszkben is rendbe jönnek a dolgok. Hiszen Bill Clinton elnök állítólag személyesen ígérte meg George barátjának, hogy közbelép az érdekében. Byrne azzal számolt, hogy akár másnap kedvező információkat kaphat, hétfőre több megbeszélése is egyeztetve volt már.


Vodkacsempészek

Peter Byrne amerikai állampolgárnak, a Soros Alapítvány fehéroroszországi vezetőjének azonban kínos meglepetésben volt része e vasárnap reggel. Az útlevél-ellen­őrzésnél ugyanis a határőr kedvesen közölte vele, hogy nem léphet be az ország területére. Byrne magyarázatot követelt, de nem kapott, sőt később a minszki amerikai követség munkatársait sem engedték be hozzá a váróba. Végül hétfőn elrepült Frankfurtba – ekkor az incidensről már beszámolt a fehérorosz állami televízió.

A riporter a KGB – ez már természetesen nem a szovjet, hanem az ugyanarra a névre hallgató fehérorosz szerv – által készített fényképeket mutatta be, amelyek Byrne és az ellenzéki vezetők aktív kapcsolatát voltak hivatottak leleplezni. Azzal vádolták az amerikai férfit, hogy segítette az erőszakos hatalomátvételre készülő kormányellenes tüntetőket. A műsorvezető végül lakonikus megjegyzéssel zárta a Byrne-riportot: „Az ellenzék legjobb barátjának kiutasítása természetesen nem jelenti azt, hogy bármilyen problémák lennének a Soros Alapítvány tevékenységével”.

Soros személyesen és Washingtonon keresztül is tiltakozik. Az ügyben maga Alekszandr Lukasenko is megszólal: „felőlünk működhet az alapítvány, mi sohasem tiltottuk be. Köszönet Sorosék jótékonyságáért. Ha akarja, folytathatja a munkáját, de csak az elfogadott normák szerint. Mindenekelőtt, fizesse meg az adókat.”

Ugyanis a Szovjetunió szétesése után a „demokrata” hatóságok adómentességet adtak minden külföldi alapítványnak, amely alapító okiratába belevesz valamilyen kulturális, oktatási vagy jótékonysági tevékenységet. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy lássuk, ez az adócsalás melegágya: volt példa rá, hogy egy vidéki régészszakkör vodkabehozatallal foglalkozott. Vám- és adómentesen, ez lényegében törvényes csempészet. Sorosék vodkát ugyan nem hoznak be, számítástechnikai, telekommunikációs és nyomdaeszközöket azonban annál inkább. Ezek egy része kereskedelmi forgalomba is kerül.

Lukasenko fellép ez ellen, mint ahogy a nehéz gazdasági helyzetre hivatkozva elrendeli, hogy az országba behozott valutát kötelező helyi fizetőeszközre váltani. Sorosék ezen buknak meg végül, hárommillió dolláros büntetést kapnak, amit nem fizetnek be, inkább csomagolnak. Sok mindent nem vihetnek magukkal, a fehérorosz hatóságok gyorsabban lépnek, a számlákat zárolják.


Politika vagy jogtiprás?

Soros és a művelt Nyugat felháborodik, törvénytelenséggel, jogtiprással vádolják Lukasenkóékat. Így volt, vagy az alapítvány tényleg beavatkozott egy független állam belügyeibe?

Peter Byrne pár évvel később egy kijevi konferencián meglepően őszintén emlékezett vissza minszki tevékenységére: „Megalakításától, 1993-tól vezettem a Soros Alapítványt Fehéroroszországban. Mind a hat megyében, illetve Minszkben volt helyi szervezetünk. Új tankönyveket finanszíroztunk, egyetemi oktatók és diákok külföldi útjait fizettük. Aktívan támogattuk a függetlennek tekinthető médiát. Részt vettünk az internet fehéroroszországi elterjesztésében.”

Az amerikai elmeséli, hogy az elnöki adminisztrációból jelzik neki: semmi gond az alapítvánnyal, ha tényleg civil dolgokkal foglalkozik majd. Azonban Byrne hajthatatlan: „Nem azért vagyunk itt, hogy ceruzákat vagy narancsokat adjunk a gyerekeknek, a nyílt társadalom és a független média megteremtéséért jöttünk!”

Világos beszéd, amelyet megerősít Alek­szandr Milinkevics is. A grodnói férfi fizikusként veszi át 1996-ban a helyi Soros-kirendeltség vezetését. Tíz évvel később ő az ellenzék egyik, a Nyugat által is elismert elnökjelöltje. Byrne-ék eleinte nem bíztak benne, hiszen korábban a kommunista párt tagja volt. De meggyőzi őket elhivatottságáról, az alapítvány bezárása után ő vezeti a Ratusa – azaz Városháza – nevű civil szervezetet, ő felel a Soros-pénzek elosztásáért. Büszkén emlékszik rá vissza, hogy elsősorban a potenciális ellenzéki aktivisták kiválasztása és kiképzése volt a feladata. A cél természetesen Lukasenko megdöntése.


Lukasenko bűnei

Alekszandr Lukasenkót 1994-ben választják elnökké, a második fordulóban 80 százalékot kap a rendszerváltásból kiábrándult lakosságtól. A volt téeszelnök azonnal gyökeresen szakít a „demokratikus, nyugatbarát” politikával, népszavazással visszaállítja a volt szovjet állami jelképeket, de ami fontosabb, leállítja a privatizációt. Amíg az exszovjet országokban minden szétesik, Fehéroroszország stabil marad, nem zárnak be a gyárak és termelőszövetkezetek. Viszonylagos jólét ez, de az orosz vagy éppen ukrán helyzetet látva, a fehérorosz lakosság döntő többsége támogatja Lukasenkót. Az elnök közeledik a korábban kiátkozott Moszkvához is, előbb gazdasági unióról, majd egyfajta közös államról is megállapodnak. Ráadásul nemhogy leépítené, hanem fejleszti a honvédelmet, így a térség legütőképesebb haderejével rendelkezik.

Ennyi ok éppen elég a megbuktatására. Lukasenko erre gyorsan rájön. Előremenekül, alkotmánymódosítással kiszélesíti elnöki hatalmát, fellép Sorosék ellen. Emlékezzünk vissza Byrne szavaira: a Soros Alapítvány lényegében az egész országot behálózza, kettős hatalmat akar kiépíteni. Ezt nem tűrheti.


Virág és ököl

Soros lenyeli a békát, azonban nem mond le Fehéroroszországról. Viszont amíg a „nagy testvérnél”, Oroszországban jól mennek a dolgok, nem sokat foglalkozik Lukasenkóval. A helyzet Vlagyimir Putyin erősödésével párhuzamosan változik meg, ekkor újra felértékelődik Minszk. Fehér­oroszország ostromát a milliárdos spekuláns Lettországból kezdi meg. Ez még pénzbe sem kerül, rigai alapítványa 2004-ben tízmillió eurós támogatást kap az Európai Bizottságtól a fehéroroszországi „demokratikus folyamatok” ösztönzésére. Lettország ekkor lesz egyébként az unió tagja, gyorsan „feladatot kap” Brüsszeltől.

Fotó: svoboda.org

A belgrádi ököl Minszkben is előkerült. Az aktivistákat is ugyanazok képezték ki (Fotó: svoboda.org)

A pénzt részben oroszul sugárzó tévéadóra szánják. Ezt támogatják a Soros-barát balti kormányok is, hiszen a fehéroroszok megdolgozása mellett így saját orosz kisebbségeiket is „megfelelő információval” láthatják el. A médiahadjárattal párhuzamosan elkezdődik a fehérorosz aktivisták kiképzése. Ekkor derül ki, hogy mennyit ért Sorosék négyéves „kulturális tevékenysége” az országban: „felébresztik a hálózatot”. Potenciális vezérnek a már említett Milinkevicset választják, a kisebb ellenzéki vezérek 150-300 ezer dollárt kapnak, hogy támogassák majd az egységes ellenzéki jelöltet a 2006-os elnökválasztásokon.

Győzelemre azonban kevés az esély, részben, mert Lukasenko tökéletesen ellenőrzi Fehéroroszországot, de leginkább azért, mert az elnök továbbra is roppant népszerű.

„Nem kell győzni! Pontosabban: nem a választásokon kell győzni!” – mondja erre Rigában a fehérorosz aktivistáknak Szrdja Popovics. A szerb Otpor (Ellenállás) egykori vezetője a Milosevics-rezsim megbuktatása után jól fizetett „színesforradalom-szakértő”. A Soros toborozta fiataloknak azt magyarázza, hogy a választások eredményét mindenképpen kétségbe kell vonni, ki kell menni az utcára. Ott kell nyerni!

Rigában már előre kitalálják a forradalom színét is: búzavirágkék. Van egy másik ötlet is, legyen fiatalos „farmeres forradalom”, de azt elvetik, mert jelképként nehéz lenne ábrázolni. Végül a búzavirág is csak név marad, mivel március közepén a nevezett virágból egy darabot sem találni. Fehéroroszországba alig néhány csokrot sikerült importálni… Így aztán 2006-ban Minszk utcáin inkább az Otpor ökölbe zárt keze jelenik meg.

Alekszandr Milinkevics a búzavirágos jelképpel. Minszkben 1997 márciusában nem volt se friss virág, se színes forradalom (Fotó: novisti.by)

A március 19-i választásokon Lukasenko 82 százalékot kap. Az ellenzék az utcára vonul: van minden, ami elvárható egy színes forradalomtól. Az ellenzéki aktivisták Popovics előírásainak megfelelően provokálnak, a rendőrök türelme néha el is fogy, de nincs igazán kameraképes botrány. Pedig ott a nyugati sajtó is, amely tudósításaiban percről percre ígéri Lukasenko bukását. Azonban az egyhetes akció folyamán a főtéren egyszer sem tüntetnek tízezernél többen. Minszk lakossága 1,78 millió. Lukasenkónak végül elege lesz, március 25-én éjjel feloszlatja a tüntetést. Több aktivistát letartóztatnak, Milinkevics is rács mögé kerül 11 napra.

A „civilizált világ” tiltakozik, de Lukasenko kitart. A tüntetések nem folytatódnak, kisebb próbálkozásokat leszámítva gyorsan helyreáll a nyugalom. Az elnök pedig 2010-ben és 2015-ben is fölényesen nyer a választásokon, hatalmába mára a Nyugat is belenyugodott. Milinkevicset kitüntették Brüsszelben, azonban Minszkben már nem tényező. Popovics – akinek diktátorbuktató kézikönyvét tavasszal magyarul is kiadták – tovább képzi a „forradalmárokat”, és Soros is talált új terepet nyitott társadalma propagálására.

(folytatjuk)
Máté T. Gyula