Megyei rendszerváltozás
A Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, a Manager Magazint, több megyei lapot és életmódmagazint kiadó Mediaworks Hungary Zrt. tulajdonosa az Opimus Press Zrt. lett.A Népszabadságot, a Nemzeti Sportot, a Világgazdaságot, a Manager Magazint, több megyei lapot és életmódmagazint kiadó, valamint egy nyomdát működtető Mediaworks Hungary Zrt. tulajdonosa az Opimus Press Zrt. lett. A Mediaworks az idén szeptemberben megvásárolta a Pannon Lapok Társasága Kft.-t, amellyel együtt egy 25 milliárdos árbevételű, 12 megyében megyei lapokat is megjelentető céggé vált.
A balliberális oldalon szeretnek sírni. Vannak a jól bejáratott jelszavak, úgymint demokrácia, szólásszabadság, sajtószabadság, közpénz és így tovább, ezeket hajtogatják nap mint nap az Országgyűlésben, a nyilatkozatokban, a lakossági fórumokon és a tüntetéseken. Ezek persze tényleg fontos dolgok. A baj csak az, hogy ezen fogalmak alatt odaát teljesen mást értenek, mint amit valójában jelentenek.
Sajtószabadságnak például azt érzik, ha a média 80-90 százaléka a baloldali és liberális pártokhoz húz. Emlékezzünk csak 2002-re, a Medgyessy-kormány időszakára. Akkor három, a polgári oldallal szimpatizáló médium volt: egy napilap és két hetilap. Ellenzéki tévécsatorna és rádióadó egy sem. Ezzel szemben kormánypárti szócsőnek ott volt a kitakarított köztévé és közrádió, országos közéleti napilapból három, hetilapból is jó pár (168 Óra, Magyar Narancs, ÉS stb.), a kereskedelmi televíziókban, ha politikai vélemény jelent meg, az alapvetően balliberális hangvételű volt (például az akkor még nézett Heti Hetes), és a sort még folytathatnánk. De felesleges, mert ezt a helyzetet átéltük, emlékszünk rá, sokszor beszéltünk és írtunk róla.
Amit viszont gyakran kihagyunk a számításból, az a megyei lapok piaca. Pedig fontos beszélni erről, hiszen bár a nyomtatott lapok példányszáma az elmúlt másfél évtizedben jelentősen csökkent, a megyei újságok még ma is nagy erővel bírnak, és még jelentősebb pozícióban voltak a rendszerváltozást követő években. De mi is történt a megyei lapokkal 1990 környékén?
Aki nem emlékezne: a Magyar Szocialista Párt privatizálta őket. A történtekre így emlékezett vissza Fabriczki András, a párt egykori pénztárnoka a Magyar Média 2000/2. számában, Zöldi László interjújában:
„Nem sajtóprivatizációra kaptam megbízatást, hanem pártgazdálkodásra. (…) Különösen sokat feszegették az úgynevezett pártlapok helyzetét. S mert én felügyeltem a pártvállalatokat, köztük a megyei lapkiadókat is, nem csoda, ha foglalkoztak a tevékenységemmel. Azt hiszem, néhány évvel a történtek után érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a megyei újságok a megyei pártbizottságok politikai irányításával működtek ugyan, de az őket kiadó vállalatok bejegyzett tulajdonosa az MSZMP volt, illetve az MSZP lett.”
A szerző később megkérdezte: megbántódik-e Fabriczki, ha úgy fogalmaz, „ha már pénzt kellett szereznie, akkor úgy próbálta eladni a megyei lapokat, hogy a politikai ellenlábasok ne juthassanak saját újsághoz?”
„Ebben van igazság. Mi ugyanis vagyonbizonytalanságban éltünk. Nem lehetett tudni, hogy mi lesz holnap, melyik párt akar bespájzolni. A magamfajta közgazdász is kiszámíthatta, hogy ha a megyei lapok formailag az MSZP tulajdonában maradnak, akkor a számára kedvezőtlen politikai változás esetén a hatalom új birtokosai elveszik tőle az újságokat. Meg kellett szabadulnunk a megyei napilapoktól, hogy ne hozzuk politikai ellenfeleinket kedvező kommunikációs helyzetbe.”
Szóval, a megyei lapok rendszerváltozás utáni története úgy indult, hogy az újságok kiadói az egykori állampártról az MSZP-re szálltak. S mivel az utódpártnak pénzre volt szüksége, ráadásul félt attól is, hogy elveszti a médiumokat, eldöntötte, hogy privatizálja őket. Persze úgy, hogy azt ne a politikai ellenfelek szerezzék meg.
Fabriczki az interjúban beszélt a vevők kiválasztásáról is:
„Az egész ugyanis nem úgy ment végbe, hogy én a Fehér Házban kitaláltam: ezt és ezt így kell, csak így lehet csinálni. (…) Mi pályázatot írtunk ki, de figyelembe vettük, hogy melyik szerkesztőség melyik céggel akar együttműködni. Csak arra vigyáztunk, hogy egyik külföldi konzorcium se vásárolja túl magát.”
Ez vagy nem volt igaz, vagy nem sikerült. A német hátterű Springer – még a 90-es választás két fordulója között – hét lapot is megvett a tizennyolc megyei újságból, később pedig, a választások után, további érdekeltségeket szerzett. A választások utáni pályáztatás annyival volt átláthatóbb, hogy a megmaradt tizenegy lapra benyújtott pályázatokról döntő bizottságba, tanácskozási joggal, meghívták a MÚOSZ-on kívül a Lapkiadók Egyesületét, a Nyilvánosság Klubot és a parlamenti pártok képviselőit. A Springer mellett ekkor más külföldi cégek is jelentős befolyást szereztek, így például a szintén német West-Deutsche Allgemeine Zeitung és az osztrák Funk Verlag is több lap tulajdonosa lett. Erejük azonban nem érte el az Axel-Springerét.
Az egykori pártpénztárnok arra a felvetésre, hogy „rosszakarói” szerint a Springer azért szerzett ekkora befolyást, mert magyarországi vezetője Fabriczki egyetemi évfolyamtársa, Bayer József volt, így reagált:
„Ezt én is hallottam. Annyi igaz belőle, hogy ötszázhatvanan voltunk azon a bizonyos évfolyamon, és tudtam, hogy van egy vörösesszőke fiú, akit Bayer Jóskának hívnak. Azt tehát cáfolom, hogy 1990-ben kedveztem volna neki. Annyi előnye kétségkívül volt, hogy fölvehette a kagylót és nem ismeretlenként szólt bele. Sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy a Springer ocsúdott föl legelőször a külföldi médiavállalkozók közül. Készült a magyarországi változásokra, mert kiválasztott magának egy sváb származású magyar közgazdászt, megismertette vele az NSZK-beli sajtóviszonyokat, a működési mechanizmusokat. S amikor szétvágtuk a vasfüggönyt, a Springer óhatatlanul kedvezőbb helyzetbe került, mint az üzleti ellenlábasai.”
Fabriczki a beszélgetésben elmondta azt is, hogy a lapok és azok vagyontárgyainak eladásából befolyó bruttó bevétel – 1990–1991-ről beszélünk! – meghaladta a 900 millió forintot.
„Ebből azt a pénzt, amelyet a megyei lapokért kaptunk, átutaltuk a József Attila Alapítványnak. Ez 450 millió volt. Több mint 100 millióra rúgott a felszámolások költsége. A maradékból, vagyis a megyei lapkiadó vállalatok vagyonának értékesítéséből alapoztuk meg pénzügyileg az MSZP 1994-es választási győzelmét” – fogalmazott a volt pénztárnok.
Hasonlóan emlékezett utódja, Máté László is, aki egy 1995-ös interjúban szintén elismerte az eladás mögötti politikai motivációt.
„Ezekre a lapokra rá akart tenyerelni a Csurka: tudomásunk volt róla, hogy készül egy ilyen parlamenti indítvány. S akkor én kidolgoztam a privatizáció javaslatát, amit a pártelnökség elfogadott. Szakértői bizottságot hoztunk létre, annak rendje-módja szerint pályáztattunk. A 11 lapért kaptunk 454 millió forintot, amiből létrehoztuk a József Attila Alapítványt. Ez a korábbi parlamenti ciklus alatt többpárti kuratórium irányítása alatt működött, s a különböző lapoknak – így a Mozgó Világnak is – adott támogatást. De ebbe az összegbe nem számítottuk be azt a százmilliót, amit a lapok goodwilljéért kaptunk. Ebből szanáltam a pártot.” (Nem morális kérdés ez, Mozgó Világ, 1995/12. szám, Bossányi Katalin interjúja)
Szóval amikor hallgatjuk a ballib siránkozást – ami csak a Népszabadság-ügy miatt nem tűnt annyira hangosnak –, hogy tucatnyi megyei újság magyar kézbe került, gondoljunk arra, hogy a rendszerváltozás hajnalán kik is döntöttek az egykori pártlapok eladásáról. S bár az előző két és fél évtizedben voltak tulajdonosváltások, a szerkesztőségi kollektívák többé-kevésbé cserélődtek, a megyei lapok többsége még véletlenül sem a polgári oldallal szimpatizált.
Márpedig ezek az újságok óriási befolyásolási képességgel rendelkeztek és rendelkeznek. Az ezredforduló környékén még közel egymillió példányban keltek el, de még most, 2016 nyarán is eléri a 450 ezret összesített példányszámuk, szemben a közéleti témákkal is foglalkozó országos napilapok körülbelül 245 ezres példányszámával. Most annyi történt, hogy ez az erő már nem bal felé húz.
Bándy Péter