Pozsgay Imre harminc évvel ezelőtt tabudöntő bátorsággal azonosította népfelkelésként az addig ellenforradalomnak nevezett ötvenhatos eseményeket. Gesztusa őszinte volt, a hatalmuk átmentésén dolgozó kommunisták azonban meglovagolták a felgyorsuló eseményeket, és a hamis Nagy Imre-kultusz megteremtésével rátelepedtek 1956-ra, hogy bűneiket lárvabőrként levetve, áldozataik holttestéből dobbantót ácsolva tovább uralkodjanak.

Fotó: MTI, archív

Fotó: MTI, archív

A mindenható pártfőtitkári tisztségéből épp akkor fölmentett és a gyakorlatilag súlytalan pártelnöki pozícióba elrekkentett Kádár János 1988 májusában még határozottan azt mondta a BBC riporterének: „Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni bizonyos kérdésekben (…) mert ő föladta a hatalmat, ami Magyarországon volt, és kísérletet tett a szövetségi rendszer felmondására anélkül, hogy törvényes fölhatalmazása lett volna.”

Az új pártfőtitkár, az 1987-ben miniszterelnökké kinevezett Grósz Károly ugyancsak ragaszkodott a keményvonalas állásponthoz. 1988. július 24-én New Yorkban amerikai magyar emigránsokkal találkozva így beszélt: „1956-os magatartásáért Nagy Imrét a magyar kormány nem rehabilitálja. Nem szeretnék egy percig se senkiben kétséget hagyni az álláspontunkat illetően.” Ugyanakkor a jeltelen sírba elhantolt volt miniszterelnök földi maradványainak méltó eltemetésétől már nem zárkózott el: „Harminc év telt el a halálos ítélet végrehajtása óta. A kormánynak az az álláspontja, hogy amennyiben a család igényli, akkor a család, amennyiben a család nem igényli, akkor a kormány megfelelő körülmények között Nagy Imre hamvait végső nyughelyére helyezi.”

Ennél tovább a múltban ragadt pártvezetés nem ment, az 1988. október 23-án Nagy Imrére és 1956-ra emlékező ellenzéki utcai megmozdulást pedig kíméletlenül szétverték.

A nagy fordulat 1989. január 28-án következett be (négy évvel a Gorbacsov által meghirdetett glasznoszty és peresztrojka, vagyis a szovjet rendszer tudatos leépítésének meghirdetése után – a szerk.), amikor Pozsgay Imre államminiszter – a Svájcban tartózkodó Grósz Károly pártfőtitkár távollétét kihasználva – a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában óvatosan bár, de újrapozicionálta ötvenhatot:

„A kormány nem tehet mást, mint egy emberiességi szabályt követve eleget tesz a kegyeleti követelményeknek. Ez valóban ma még nem jelent politikai rehabilitációt. Hogy lesz-e ilyen rehabilitáció, azt jósolni nem szabad. (…) Minden eddig feltárt dokumentum azt igazolja, hogy az ’54-ből ’55-be átforduló politikai miniválságban, mert egy hatalmi válság volt, Nagy Imrének volt igaza és a magatartása helyes volt, következetes ahhoz, amit vállalt. Ez a korszaka biztos, hogy pozitívnak számít.” A riporter, Orosz József kérdésére, hogy miként ítélik meg Nagy Imre 1956-os szerepét, Pozsgay így válaszolt: „Ez az, ami körül még zajlanak a viták. Felderülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Például önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság (az MSZMP Központi Bizottsága által létrehozott úgynevezett történelmi albizottság – a szerk.), a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.”

Ezekre a mondatokra az egész ország felkapta a fejét, hiszen addig évtizedeken át fasiszta elemek által kirobbantott ellenforradalomnak bélyegezték a nemzet ’56-os szabadságküzdelmét. A demokratikus ellenzéki szervezetek mozgolódásában még 1988 novemberében is a fehérterror rémét vizionáló Grósz Károly tajtékzott, azzal igyekezett jelentékteleníteni Pozsgay Imre szavait, hogy neki egymagának nincs joga 1956-ot minősíteni, mivel az az MSZMP Központi Bizottságának hatásköre.

És ekkor jött a meglepetés, a Központi Bizottság 1989. február 11–12-i ülésén ugyanis Pozsgaynak adott igazat, elfogadva az albizottság tanulmányát. Ennek szerzői szerint „a leküzdhetetlennek tűnő régi megoldások és reagálások hatására került sor az elemi erejű október 23-i tömegtüntetésre (…), ami a kormányzat, a fennálló államhatalom elleni népfelkelés kirobbanásához vezetett.” Igaz, mintegy ellentételezésként hozzátették: „A fokozatos jobbratolódási tendenciák és a november első napjaiban felerősödő ellenforradalmi nyomás ellenére a keveredő korrektív forradalom és ellenforradalom szétválasztására nem került sor.” Vagyis az MSZMP KB albizottsága igyekezett úgy forgatni a szót, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

Ennek oka – utólag jól látható – nagyon egyszerű volt. A kommunista egypártrendszer reformerei, megértve az idők szavát, felismerték, hogy a rendszer fenntarthatatlan, pontosabban elérkezettnek látták az időt az elavult politikai díszletek lebontására. Magyarországot ugyanis már 1982 májusában beszuszakolták a Nemzetközi Valutaalapba, és ezzel észrevétlenül elkezdődött hazánk átjátszása a nyugati érdekszférába. Erről írta Csurka István 1988-ban a Hitelben: „nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket”.

A lényeg, az átakasztás tehát már az 1980-as évek elején elkezdődött, a folyamat végén pedig a látványt, vagyis az érzékelhető politikai kereteket is meg kellett változtatni. Az elvénült megtorlók már súlytalanok voltak, harcias ellenkezésük nem számított, csak a jóhiszemű rendszerváltókat kellett partvonalra szorítani.

A számító beavatottak manővere sikerült, könnyedén öltönyre cserélték a pufajkát, és ez húsz évre meghatározta Magyarország sorsát. A rendszer mélyszerkezete alig változott, az ideológiát levetett kommunista nómenklatúra megőrizte információs, gazdasági és politikai hatalmát, mert ez a technokrácia képes volt magának hazug ideológiai legitimációt teremteni.

Ennek eszköze volt 1956 gyors és szemforgató átértékelése, egyszersmind meghamisítása, einstandolása a Nagy Imre-kultusz tudatos felépítésével. Pozsgay Imre és népi balos elvbarátai őszinteségében aligha kételkedhetünk – nem véletlenül szorította őket partvonalra 1990-re az informális kapcsolatok útján már akkor szerveződő szocialista-liberális koalíció –, az MSZMP romjaiból kinőtt, a pártvagyonnal a mai napig el nem számoló MSZP és univerzuma azonban az SZDSZ-érdekkörrel összefonódva profi módon megszervezett történelemhamisítással nyilvánította magát ’56 örökösének. Ez az érdekszövevény 1989. június 16-án öt kommunista díszes újratemetésével hátrahagyta, átlépte saját bűneit, és a megváltozott körülmények között mint a demokrácia élharcosa formált igényt továbbra is a politikai és gazdasági hatalomra, amit kisebb megszakításokkal 2010-ig meg is tartott. A népfelkeléstől így jutottunk el a népátverésig…

A legitimációs mítosz szerint 1956 reformkommunista, szocialista, baloldali népmozgalom volt, Nagy Imre pedig a forradalom vezéralakja, hófehér mártír. A pesti (és budai és vidéki) srácokról, a fegyveres szabadságharcosokról, pláne a hercegprímási tisztségéből fakadóan törvényes államfőként megnyilvánuló Mindszenty Józsefről pedig szó se essék!

A valóságban Nagy Imre bűnökkel terhelt kommunista volt. A szovjet pártvezetés által kinevezett belügyminiszterként 1945. december 22-én ő terjesztette elő a magyarországi németeket kollektíven bűnösnek bélyegző, kitelepítésüket előíró kormányrendeletet. Később, közellátási miniszterként elévülhetetlen bűnei voltak a padlássöprésben, azaz a parasztság által megtermelt javak elrekvirálásában. Az 1952-ben kifejezetten e célból létrehozott Begyűjtési Minisztériumot is Nagy Imre vezette. Tevékenysége nyomán 1950 és 1953 között több mint félmillió gazda hagyott fel a termeléssel – sokan közülük börtönbe kerültek, és számos halálos ítéletet is kiszabtak a „közellátás veszélyeztetésével” vádolt „kulákokra”.

Nagy Imre 1956-ban nem volt vezéralak. Tétovázott, sodródott az eseményekkel, eleinte nem is értette pontosan, „mi áradt itt meg, mint a tenger.” Jellemző, hogy 1956. október 23-án este még „kedves elvtársak!” köszöntéssel szólította meg az Országház elé sereglő százezres tömeget, amely hangos méltatlankodással, pfujolással válaszolt. Nagy Imre hithű kommunista volt 1956-ban is, nem véletlenül hirdetett statáriumot a szabadságharcosok ellen, amit később visszavont. Nem formálta az eseményeket, hanem bukdácsolt utánuk, híres november 4-i rádióbeszédében pedig hazudott a nemzetnek – sem a kormány nem volt a helyén, sem csapataink nem álltak harcban.

1956-ban Nagy Imre könnyűnek találtatott, és végül saját elvtársai áldozatává vált. Hogy az utolsó szó jogán nem kért kegyelmet, az emberileg tiszteletre méltó, de mit sem változtat ötvenhatos történelmi súlytalanságán. Kultusza mögött nem politikai nagysága, hanem a mögé bújók, a rá hivatkozók érdeke húzódik meg. Ezért helyes az Országház közelében felállított szobra elköltöztetése. Nagy Imre valósághű értékelése, ha harminc év után is, de magával hozza majd hamis kultuszának szétfoszlását és a vele takarózók lelepleződését.