Páva a falon
Hét és fél milliárdból újult meg a Budai Vigadó épülete.Átadták a felújított Budai Vigadót. A jelenlegi funkciókat szem előtt tartó, korszerűen rekonstruált épületbe két év után költözhet vissza a Hagyományok Háza.
Fotó: Somfai Sándor/Demokrata
A XIX. század végére igencsak megerősödő budai polgárság, megelégelve a szűkös éttermeket és a macerás átkelést a Duna másik oldalára, a Pesti Vigadó mintájára elegáns kulturális palota megépítését indítványozta, hogy összejöveteleit, rendezvényeit méltó körülmények között tarthassa meg. 1892-ben így írásban engedélyért fordultak Gerlóczy Károly alpolgármesterhez, ám a megvalósításra sokáig várni kellett, mert évekbe telt, amíg megtalálták az alkalmas helyet az építkezésre. A fővárosi közgyűlés nyilvános pályázaton kereste a megfelelő tervezőket a munkára, akiket meg is talált Kallina Mór és Árkay Aladár személyében. Az épület a századfordulóra készült el neoreneszánsz és eklektikus, vagyis a korra jellemző építészeti stílusban, ám a belső terek, a stukkók, a falfestések és az iparművészeti munkák, mint például a díszterem csillárjai, már az új stílust, a szecessziót idézik.
A Budai Vigadó belső udvaros, kétemeletes épületében tehát minden adott volt, amit a polgárok az építkezés kezdetén csak áhítottak. A társasági élet helyszínéül a szivar- és kártyaszoba, a tágas kávézó, az impozáns, díszes bálterem szolgált, sőt, az emeleten még bérlakások is helyet kaptak. Így például tágas szolgálati lakás és saját lift járt a főváros polgármesterének. A liftet mint urizáló és felesleges kényelmi kelléket aztán az elvtársak bontatták el a háború után.
Ekkoriban politikai szervezet költözött a palota termeibe, az egykor szebb időket megélt bálterem pedig moziként funkcionált. Az 1950-es években a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) és a Népművészeti Intézet lelt itt otthonra. Ma a MÁNE mellett a népi kézművesség megőrzésével és közvetítésével foglalkozó Népművészeti Módszertani Műhely, a Kárpát-medence népzenei és néptáncgyűjtésének archiválásával foglalkozó Lajtha László Folklórdokumentációs Központ és Archívum, valamint a Hagyományok Háza Hálózat központja is itt működik, vagyis az intézmény a Kárpát-medencei néphagyomány átörökítésének kiemelkedő fontosságú nemzeti intézménye.
– A Budai Vigadó állapota az évtizedek során épületgépészeti és esztétikai szempontból is végzetesen leromlott. Ráadásul az épületben nagy méretű kihasználatlan terek is voltak, mint például a szigetelés nélküli pinceszint vagy a beépítetlen tetőtér: így csak a teljes körű rekonstrukciójával volt megoldható az átalakítás és korszerűsítés, amelynek koncepciójában a műemlékvédelmi szempontokat és az intézményben folyó sokrétű tevékenységet is maximálisan figyelembe vették – szögezi le Krucsainé Herter Anikó kulturális kapcsolatokért és fejlesztésekért felelős helyettes államtitkár, aki elmondja azt is, hogy a teljes körű rekonstrukciót több részletben, összesen 7,5 milliárd forinttal támogatta a kormány.
– Az épület eredeti állapotához képest kevéssé szerettük volna hangsúlyozni a XIX. századi polgári miliőt, a rekonstrukció során inkább a népművészethez köthető motívumokat hangsúlyoztuk – fogalmaz Nagy Csaba Ybl-díjas építész, miközben körbesétálunk a megújult épületen.
Az épület Fő utcára néző oldala a rossz szigetelés és az elégtelen vízelvezetés miatt megsüllyedt, az alapozást meg kellett erősíteni, és az egészet újraszigetelni. Az egykori kávézó helyén az eredeti belmagasság visszaállításával tágas és világos kiállítótér kapott helyet, a pincében pedig jelmez- és egyéb raktárak kialakításával plusz tereket hasznosítottak. A Magyar Állami Népi Együttes a bálterem színpadával megegyező méretű próbaterme – ami nem elhanyagolható szempont a táncelőadások próbáinál – az épület legtetején kapott helyet, a táncosok ízületeit kímélő, korszerű padlóburkolattal. Talán a néptáncosok jártak a legjobban: a próbaterem melletti teraszról pazar kilátás nyílik a Várhegyre és a Vízivárosra, a Budavári Palota soha nem látott szögben mutatja magát, mintha egy egészen új, fel nem fedezett városrész felett állnánk.
A neoreneszánsz épület fényárban úszó lépcsőházában érvényesül leginkább a korai szecesszió: a zöldes-okkeres-fáradt vörös indák, levél- és stilizált virágmotívumok folyondárjai elegánsan idézik meg a századfordulón egyre divatosabbá váló díszítőművészetet. Sőt, mintha az épület mai rendeltetését szimbolizálnák, pávadíszítések sorakoznak a falon.
Fotó: Somfai Sándor/Demokrata
A díszterem szintén visszanyerte hajdani fényét, nyoma sincs már a homályos, szomorkás, némi szocreál hangulatot magán hordozó belsőnek. A vakítóan fehér falak, a fal arany rajzolatai, a pompás mohazöld drapériák, a tölgyfa padló és a szecessziós iparművészet remekeinek beillő csillárok elegáns teret mutatnak. Ráadásul a nézőtéri székek a fal mellé állított méteres szekrénnyé is összezárhatók, így tánctérként is használható a terem, a hátsó színpad megépítésével pedig nagyobb a hely, akár díszleteket is alkalmazhatnak egy-egy előadáson.
A legmeglepőbb változáson talán mégis a belső udvar esett át: az üvegtetővel fedett átrium világos, elegáns térré változott. Földszintjének lépcsőzetes megoldása nemcsak praktikum, hanem adottság, az épület Fő utcai oldala ugyanis alacsonyabban áll. A tervező tényleg mindenre gondolt, így hangelnyelő burkolattal látta el a teret, ami nem engedi, hogy a hangok összevissza verődjenek a falakon és a tető üvegfelületén, a helyiség koncertek és táncházak megtartására ideális. Itt, az átriumban ültették el a Kárpát-medence élő népművészetét jelképező hagyományok fáját is, így mindez szimbolikus térré nemesedett.
– Nem egy lélektelen, újszerű házat álmodtunk meg, hanem olyat, amit nap mint nap tartalommal tudunk megtölteni, és ahová az érdeklődők visszatérnek majd az élményért és a tudásért, amelyben felismerték nagyapáik üzenetét – fogalmaz Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója. Majd hozzáteszi: ennek a népművészetet hordozó intézménynek a maltere, az összetartó ereje a magyar, de jelen van itt a sokszínűség is, éppúgy, mint magában a népművészetben.