Fotó: Czimbal Gyula

A mai művek többsége nem erősíti sem az identitásomat, sem a tisztánlátásomat, sem az egészséges önbecsülésemet, nem kínálnak meg az anyanyelvem gazdagságával – mondja Mezey Katalin Kossuth-díjas író, költő, műfordító, a Széphalom Könyvműhely vezetője. A májusban hetvenötödik születésnapját betöltő alkotóval az irodalom valódi feladatairól, a globális könyviparról beszélgettünk, és arról, át lehet-e törni a liberális kultúrpolitika falán.

Fotó: Czimbal Gyula

– A Magyar Napló Kiadó immáron negyedik kötetét jelenteti meg életműsorozat keretében, ezúttal az elsőként 1984-ben kiadott Élőfilm című regény kerül újra az olvasók elé. Hogyan kapcsolódhat a mai közönség a fiatal Szabó Mária hetvenes években pörgő történetéhez?

– Amikor most, az új kiadás előkészítésére ismét elolvastam a regényemet, elcsodálkoztam azon, hogy ötven év alatt milyen keveset változott a világ. Persze nem technikai felszereltségünkre, a digitális korszak eszközeire és szokásaira gondolok, hiszen ezek, a díszletek és a kellékek nagy változást mutatnak, de a szereplők és a szerepek szinte azonosak. A mai fiatalok ugyanúgy be kell, hogy lépjenek valahol a társadalmi hierarchiába, mint a régiek, és legtöbbjük ma is a legalsó lépcsőfokon kell hogy kezdjen, ahogy az én fiatalságom idején is. Regényem hősei részint szakmát tanult, részint felsőfokú tanulmányokat végző huszonévesek, akik nem a szüleik útját folytatják, mert azt járhatatlanná tette a történelem. Új utakat kell találniuk, de ebben nem segíti már őket a hagyomány, a társadalom pedig nem érez irántuk felelősséget, inkább ki akarja használni őket. Talán emiatt van, hogy gyakran nem egymás segítése, nem egyfajta szolidaritás jellemzi a fiatalok szocializációját, sem az idősebbekhez való viszonyukat. Van, aki abban látja a boldogulás lehetőségét, ha ő is megtanulja kihasználni a nála gyengébbeket. Más történeteket hoz magával ez a folyamat a regény fiatal hősnője, és nyilván másokat a pályakezdő fiatal férfiak esetében. Ezek során ismét bebizonyosodik, hogy a szerelem, sajnos, vak, és vakká teszi azt is, akit hatalmába kerít. Sok mindenről szól tehát ez a mozgalmas regény, ami a múlt század második felében játszódik, de legtöbb fordulata épp úgy megtörténhetne ma is.

– Ez a korszak, ahogyan a kötet fülszövege is írja, tele volt ellentmondásokkal. Ma már nem kérdés a szabadság, de letisztultabb-e valójában a közeg, amelyben élünk, vagy még nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie a mostani tizen-, huszonéveseknek?

– Minden korszak ellentmondásokkal van tele, fokozottan érzékelik ezt a fiatalok, akiknek kezdetben nincs kellő tapasztalatuk ahhoz, hogy megkülönböztessék egymástól az élet kiteljesedését segítő, illetve az élet elpusztítását eredményező szándékokat. Elfordulván a szeretet vallásától – amely a megértést és a megbocsátást tette feladatunkká –, a modern kor jellemzően kiélezi a lehetséges ellentéteket, szembeállítja egymással világunk különböző csoportjait, például a nőt és a férfit, a fiatalt és az idősebbet, a szülőt és a gyermeket, a munkást és az értelmiséget, a munkást és a munkaadót stb. Ennek következménye, hogy nem az összetartozást, nem egymásra utaltságunkat tartjuk alapvetőnek, hanem a különbözőségeket, és minden elé helyezzük saját vélt vagy valós érdekeinket. Felerősödik bennünk az egymással szembeni elégedetlenség és irigység, ami miatt szinte lehetetlen az együttműködés, az egymásért való felelősségvállalás. Egy kiélezett ellentétekkel teli társadalomban nehéz az általános és élő gyakorlattal szemben szüleink, nagyszüleink útját járni, otthonra találni hagyományos környezetünkben. Idő kell ahhoz, hogy saját tapasztalatunkból megtanuljuk, hogy a világ azért van, hogy „otthon otthon legyünk benne” – mondom kicsit aktualizálva Tamási Áron szavait.

– Szintén a Magyar Napló gondozásában jelent meg Ferdinandy György új, Fájó holnapok címet viselő elbeszéléskötete, amelyben elhangoznak a következők: „A könyvesboltokban silány szeméttel vannak megrakva a polcok. Komolynak képzelt kiadók gyatra gyilkosságokkal traktálják jobb sorsra érdemes olvasóikat. (…) Kihalt az a nemzedék, aki még engem olvasott.” Kiadóvezetőként, alkotóként ön is egyetért ezzel, vagy azért reménytelibbnek látja a helyzetet?

– Teljesen egyetértek ezzel. Évente sok ezer „cím” jelenik meg Magyarországon, és annak messze túlnyomó részét az idegen nyelvekből sebtében lefordított bestsellerek, krimik, mindenféle életvitelt reklámozó divatkönyvek teszik ki, amelyeket a két-három nagy könyvkereskedő hálózat ad ki a saját kiadóin keresztül. Ezek a sajtóban, médiában rettentő erővel reklámozott, minden könyvesboltban előtérbe tolt, értéktelen, gyorsan elavuló kiadványok foglalják el a könyvpiacot. És ott vannak persze mellettük a korszellem által kanonizált kortárs írók díszes kötetei, és az üzletileg már kifizetődőnek számító klasszikusok is, hogy a rézpityke ne hiányozzék a mellényről, azaz lehessen hivatkozni arra, hogy az adott cég értékeket is forgalmaz. De a nagy kereskedelmi hálózatok könyvkiadói legtöbbször a minőségi kiadványaikhoz épp úgy pályázati pénzeket kérnek és kapnak az államtól, például a Nemzeti Kulturális Alaptól, ahogy a valóban rászoruló, mert tőkével nem rendelkező kis könyvkiadók.

– Ahogyan az ön által létrehozott Széphalom Könyvműhely is ez utóbbiak közé tartozik – hogyan tudnak mind­ennek ellenére évtizedek óta életben maradni?

– Inkább „leletmentésnek” nevezném, és nem könyvkiadásnak, főként nem könyvterjesztésnek azt, amit végzünk az utóbbi évtizedekben. Legtöbb közülünk 10-20 címet tud megjelentetni évente, és ennyit is csak azért, mert kb. ennyi szerény kivitelű, kis példányszámban megjelenő könyvre kapunk támogatást az NKA-tól vagy más szponzoroktól. De nem tudjuk abbahagyni, mert így is sokkal több ígéretes kézirat érkezik hozzánk, mint ahányat képesek vagyunk kiadni. Ez mutatja, hogy él a magyar írásbeliség, a magyar irodalom, ha részben a felszín alá nyomva is. A sok ezer idegen nyelvről lefordított, színes, igényes külsejű, de többnyire silány tartalmú, irodalmilag értéktelen könyv, ami a globális könyvipar termékeként beteríti a magyar könyvpiacot, ugyanis nem helyettesíti a magyar nyelven született, rólunk szóló, értékes kortárs irodalmat.

– Mit jelent az, hogy „rólunk szól”?

– Elsősorban azt, hogy megpróbáljon válaszolni a minden nemzedékben újra és újra felmerülő kérdésekre: Ki vagyok én? Honnan jövök? Kik bízták rám azt, amit magamban hordozok? Amit az utódaimnak tovább kellene adnom: a hazámat, az őseimet, a hitemet, a történelmemet? A mai művek többsége azonban nem erősíti sem az identitásomat, sem a tisztánlátásomat, sem az egészséges önbecsülésemet, nem kínálnak meg anyanyelvem gazdagságával. Szórakoztatnak – mondják. De az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy alacsony színvonalú, tanulság nélküli szórakozással töltsük el.

– Az utóbbi időben itthon fellángolt „Kulturkampfnak” nem éppen erről kellene szólni ahelyett, hogy a különböző oldalak dühödt, személyeskedő támadásokat indítanak a másik vélt vagy valós képviselői, ideológiái ellen?

– Az elmúlt hetekben fellángolt viták tulajdonképpen egy régóta forró kásaként kerülgetett jelenségről folynak. A globális ideológiai irányzatok világszerte kiváltják ezt a vitát. Minden országban, amelynek van saját, több száz, több ezer éves szellemi öröksége, például anyanyelvű irodalma és zenéje, ugyanúgy folynak ehhez hasonló diskurzusok – addig jó, amíg erre van lehetőség. Mert ki kell mondani, hogy a globális, főként angolszász tudatipar termékei, amelyek mibenlétét akár Hol­lywood nevével is szimbolizálhatjuk, már a nyolcvanas évek végén elfoglalták pozícióikat például a szocializmus által hátrahagyott magyar piacon. Adott tehát a magyar anyanyelvű közönség, amely harminc éve angol nyelvű könnyűzenével kel és fekszik, angol vagy amerikai színpadi műveket, filmeket néz, megismerte és megszerette a globális művészvilágot, amelynek minden lépéséről – sőt félrelépéséről – nap mint nap tudósítják a médiumok, amelynek a képviselőit így jobban ismeri és kedveli, mint a saját lépcsőházának a lakóit. Ez az angol nyelvű kulturális közeg a globális ideológia legfőbb hordozója. Nevezhetjük liberálisnak is. A művészet iránt fogékony fiatalok ebben a szellemben szocializálódtak, váltak „kultúrafogyasztóvá”. Még az is lehet, hogy szívesen olvassák Arany János, Móra Ferenc, Karinthy Frigyes vagy Nagy László műveit, de ha zenét hallgatnak, akkor az évjáratuk szerinti angolszász slágerek közül válogatnak. Tehát van egyrészt a nagy hatású liberális-globális szellemi erőtér, másrészt vannak a világ minden kultúrnemzetében azok a művészek, értelmiségiek, akik úgy gondolják, hogy ennek nem lesz jó vége. A nemzeti szellem veszélyeiről már sokat hallottunk, ugyanakkor az uniformizált szellem veszélyei semmivel sem kisebbek. A szellemi uniformizálódás hatására kiszorulnak a nyilvánosságból, és elsorvadnak az ősi, történelmi, földrajzi, etnikai sajátságokban gazdag nemzeti műveltségek és művészetek. Erről szerintem nem árt beszélni és gondolkodni időnként a nyilvánosság előtt is.

– Nem az volna a legegyszerűbb, ha azt mondanánk, virágozzék minden virág, és a közönségre hagynánk a döntést: válassza mindenből azt, ami neki tetszik?

– Ennél bonyolultabb a dolog. A szakmai lobbicsoportok ugyanis keményen tematizálják a közvéleményt, ennek a függvénye a sajtó- és médiajelenlét, az életművek hasznosulása az oktatásban stb. Fontos eleme ennek a megismertetni kívánt szerzők nevének állandó emlegetése, ezzel párhuzamosan az esetleges konkurencia neveinek teljes elhallgatása, ignorálása. Ezek bevett marketingfogások, amelyeket nagy hozzáértéssel és szigorral alkalmaznak azok, akik a liberális ideológia érdekében formálják a köztudatot. Ez volt a szocialista kultúrpolitika gyakorlata is, ez ma a liberális kultúrpolitikáé is. Saját értékei reklámozásában tudatos és következetes ez a szakmai és politikai tábor. A kultúra iránt érdeklődő ember pedig kötelességének érzi, hogy megismerje a folyvást emlegetett alkotókat, műveket. Ha az első felvonás után otthagyja is a színházi előadást, vagy nem is olvassa el az ominózus könyvet, de megveszi, társaságban tud róla beszélni. Nagy a felelőssége az újságírószakmának a sokoldalú tájékozódás tekintetében akkor is, ha tudjuk, hogy legtöbbször nem a riporter, de a szerkesztők, igazgatók véleménye a döntő.

– Kár, hogy a legtöbbször a konzervatív oldalon is csak arról hallunk, kit ne és miért, arról kevésbé, kit igen, és mi okból…

– „Nyitott műhely – 100 interjú a mai magyar irodalomból” címmel jelentette meg 2014-ben a Magyar Napló Kiadó azt a kétkötetes, összesen több mint ezeroldalas munkát, amelyet az időközben elhunyt, jeles költő és újságíró, Csontos János szerkesztett, a Magyar Napló című folyóiratban megjelent beszélgetésekből összeválogatva. Erről az igényes és fontos kiadványról alig adott hírt a szaksajtó, a Könyvtárellátó, az az állami vállalat, amely a közkönyvtárak számára vásárol, jó, ha 10-20 példányt megvett belőle. Pedig akár ebből az egyetlen forrásból is kiművelhették volna magukat az érdeklődők is, a sajtó is, és akkor tudnák, hogy kik a magyar irodalmi-művészeti élet legnagyobbjai, és mit tettek le az asztalra. Erről a jelenségről írta a Magyar Idők-vitában Grób László, az Attraktor Kiadó vezetője, hogy jobban szeret a sajtó a lerágott gumicsontokon tovább rágódni, az agyonreklámozott neveket még a szidalmazással is érdekesebbé tenni, mint bemutatni azokat a jelentős alkotókat, akikről többnyire ideológiai alapon soha nem esik szó. E tárgyban egy helyben topog a sajtó és a média régóta, és mind mélyebbre süllyed az igénytelenség mocsarába.

– Honnan tájékozódhat mégis, aki a kevésbé előtérben lévő „másik oldal” irodalmára kíváncsi?

– Sok nagy tehetsége van a mai magyar irodalomnak, a fiatalok között is. Örvendetes, hogy már nekik is van szervezett képzési, megjelenési lehetőségük például az Orbán János Dénes által vezetett Előretolt Helyőrség Íróakadémián. De ma már nincsenek egészen titokban azok sem, akikre nem figyel a hivatalos irodalmi szakma: a világháló könnyebben hozzáférhetővé teszi az ő műveiket is. Mindenkinek ajánlom, hogy tekintse meg a Magyar Művészeti Akadémia honlapját, ott sorakoznak a többi között az Irodalmi Tagozat élő és elhunyt tagjainak nevei, megismerhető az életpályájuk, olvashatók munkáikról elemzések, és megtalálhatók műveik is. Máig mintegy száz író-költő tagja volt és van az akadémiának, és mindegyikük munkássága érdemes arra, hogy hírüket keltse a média, tanuljanak róluk az oktatásban, ott legyenek könyveik a könyvtárakban. Említek a már elhunyt, kiemelkedő alkotók közül néhányat: Határ Győző, Hubay Miklós, Jókai Anna, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Kányádi Sándor, Kemény Katalin, Lászlóffy Aladár, Lázár Ervin, Mács József, Marsall László, Nagy Gáspár, Oláh János, Páskándi Géza, Sánta Ferenc, Sütő András, Tóth Bálint, Utassy József, Vathy Zsuzsa.

– És természetesen az ön nevét is megtalálhatjuk az MMA tagjai közt. Május 30-án ünnepelte 75. születésnapját, ez egyrészt alkalmat ad a számvetésre, másrészt kijelöli a jövőbeni feladatokat is. Mik az alkotói tervei a következő esztendőkre?

– Írói terveim vannak, feladataim is bőven volnának még. Szeretném összerendezni és kiadni 2016-os, Ajánlott énekek című könyvem megjelenése után született, új verseimet. Jó volna végre egy-egy kötetbe összegyűjteni a novelláimat, az esszéimet, cikkeimet is, és ráadásul elkezdtem írni egy újabb regényt. De rám maradt 2016-ban elhunyt férjem, a jeles költő és prózaíró, Oláh János kézirathagyatéka, továbbá Jókai Anna, illetve Várkonyi Nándor életműkiadásának gondja is. Hogy mire futja még az életemből, azt persze nem tudom. Lehet, hogy ha még 75 évet adna a Jóisten, mint ahogy már nem adhat, akkor sem jutnék mindennek a végére. ν