A liberális demokrácia megbukott, romjain új, XXI. századi kereszténydemokrácia felépítését hirdette meg Orbán Viktor. A régi, megtartó értékekből táplálkozó korszerű politikai doktrína mögött ontológiai jelentőségű felismerések húzódnak, a tét a megmaradás.

Fotó: MTI, archív

„…az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, és hozhatnék még néhányat, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz” – mondta Orbán Viktor 2014 nyarán Tusnádfürdőn. A magyar miniszterelnök ezzel már akkor paradigmaváltást hirdetett meg, kiváltva a kulturmarxista (már ha e két fogalom egyáltalán összefér egymással) rögeszmékkel súlyosbított nyugat-európai bal- és jobbliberális politikai vezetők ágálását.

Orbán Viktor negyedik kormányfői eskütételét követő parlamenti programbeszédében e gondolatot vitte tovább, amikor így nyilatkozott: „fölfogásom szerint az eddigi sikerekhez hozzájárult, hogy nyíltan kimondtuk, a liberális demokrácia korszaka véget ért. Alkalmatlan lett arra, hogy megvédje az ember méltóságát, alkalmatlan arra, hogy megadja a szabadságot, nem tudja garantálni többé a fizikai biztonságot, és már nem tudja fenntartani a keresztény kultúrát sem. Vannak Európában, akik még bütykölnek rajta, mert azt hiszik, megjavíthatják. Nem értik, hogy nem a szerkezet romlott el, hanem a világ változott meg. A mi válaszunk, a magyarok válasza a megváltozott világra az, hogy a zátonyra futott liberális demokrácia helyett inkább felépítettük a XXI. századi kereszténydemokráciát, amely garantálja az ember méltóságát, szabadságát és biztonságát, megvédi a férfi és a nő egyenjogúságát, a hagyományos családmodellt, féken tartja az antiszemitizmust, megvédi a keresztény kultúránkat, és esélyt ad nemzetünk fennmaradására és gyarapodására. Mi kereszténydemokraták vagyunk, és kereszténydemokráciát akarunk.”


Vissza a lejtőről

Liberális demokrácia helyett tehát kereszténydemokrácia – vagyis liberalizmus helyett kereszténység, mely nemcsak vallási alapokat jelent, hanem a Tízparancsolatban összefoglalt erkölcsi alapvetéseket, társadalomszervezési alapelveket is.

– Tényként könyvelhetjük el, hogy a liberális demokráciák világszerte válságban vannak, mára kifordultak önmagukból. A mai individualizmus, szabadosság, kozmopolitizmus, globalizmus, kötődésnélküliség ellentéte mindannak, amit a klasszikus liberalizmus hirdetett, és ellentéte a nemzetállami létnek is. Márpedig a jogállam, a demokrácia csakis nemzetállami keretek között képzelhető el, hiszen lehetetlen egységes keretek közé szorítani a világ számos eltérő kultúráját, hacsak nem a világkormány utópiájában gondolkodik valaki – mutat rá a bukóban lévő korszellem és a realitások közti feloldhatatlan ellentmondásokra Tóth Gy. László politológus.

A liberalizmus ugyanis, miként Prohászka Ottokár egykori székesfehérvári püspök írta Az Egyház demokráciája című munkájában, „elvont eszméket ültet át erőszakosan, tekintet nélkül a történeti fejlődésre. Így minden téren oktalan, erőszakos és veszedelmes helyzeteket produkál. Nem veszi tekintetbe, hogy az élet nem mechanikus, hanem organikus. A liberalizmus hórihorgas, holdkóros, kimángorolt lelkű léhűtőket állít a világba. Olyanokat, akik nem növekednek, hanem kinyújtottak, s akik összeroskadnak ürességük terhe alatt.”

– A kereszténység körülbelül a VII. századra teljesedett ki Európában, az ezt követő mintegy hétszáz év a szakralitás, az életszeretet kultúráját hozta el. Ez 1300 körül civilizációvá érett, majd hanyatlani kezdett, hogy korunkra eljussunk, ahogy II. János Pál pápa mondta, a halál kultúrájához. A hanyatlás korszaka azonban felettébb látványos, amint azt Oswald Spengler is megállapította. Ma ebben élünk – mondta a Demokratának Bogár László.

A létfilozófiai kérdéseket is vizsgáló közgazdászprofesszor úgy látja, Orbán Viktor a XXI. századi kereszténydemokrácia meghirdetésével nyíltan szembeszegült ezzel a lepusztulási folyamattal, megragadva az esélyt, hogy lokálisan, egy korlátozott tér-idő szegmensben, jelesül Magyarországon, lassítsa ezt a folyamatot, illetve visszaforduljon a lepusztulási lejtőről. Ebben a magyarságnak kétségtelenül nagy gyakorlata van. Ahogy a miniszterelnök mondta, bár 1100 éves nemzet vagyunk, fennmaradásunk nem automatikus.

„A nagy létszámú és széles rokonságú népek számára elképzelhetetlen egy olyan világ, amelyben ők nincsenek, ahol az ő fajtájuk egyszerűen nem létezik. A magyar politikának azonban abból kell kiindulnia, hogy el lehet tűnni, szét lehet szóródni, el lehet fogyni, és a világot el lehet gondolni a homo sapiens magyar válfaja nélkül is. Voltak, akik már el is gondolták. Hálát adunk a Jóistennek, hogy ma mi állunk itt és nem ők. Ezért a magyar politikának feladata, hogy ebből a nézőpontból is folyamatosan vizsgálja, ami Magyarországgal és Magyarország körül történik” – fogalmazott Orbán Viktor.


Új megoldások

A liberális demokrácia elvetése és egy új korszak meghirdetése tehát nem öncélú politikai marketingfogás, hanem az államszervezéstől a társadalomformálásig terjedő, a lényeget, létünket, megmaradásunkat érintő program.

„…a 2008-as nyugati válság, amely Görögország mellett kis híján bennünket is maga alá temetett, valójában korszakhatár volt. A mélyben már hosszú ideje formálódó új világrend ekkor bukkant felszínre. Ekkor vált világossá, hogy nem egyszerűen új és szokatlan jelenségekkel, hanem saját belső logikával, saját erővonalakkal rendelkező, új korszakba is lépett a világ. Már 2010 előtt is azt tekintettem a rám váró feladatnak, hogy felhívjam erre a figyelmet, és megértessem: új korszakba léptünk, és ez mindenkitől változást követel. Azt tekintettem küldetésemnek, hogy meg­győzzem a magyarokat, hogy nem elég jobban csinálni ugyanazt, amit tegnap csináltunk. Új dolgokra kell vállalkoznunk, és ez igaz volt mindenkire, egész Magyarországra, beleértve a kormányzatot is, mindannyiunknak meg kellett újulnunk. (…) A 2010-es válságkezelés célja nem az volt, hogy visszatérjünk a válság előtti jobb időkhöz, hanem hogy új alapokat is vessünk, új dolgokat is bevezessünk; új adórendszer, új monetáris politika, új alkotmány, új törvénykönyvek, új családtámogatás, új munkamorál.”

Ez a XXI. századi magyar kereszténydemokrácia tehát előrefelé tekint, új megoldásokat keres és kínál, miközben szilárdan áll a kétezer éves alapokon, integrálva mindazt, ami Európát Európává alkotta: a hellén filozófia, a római jog és a keresztény etika szinergikus hármasságát. E történelmi ívet a liberalizmus és a belőle kisarjadt, a XX. századot vérfürdővé alakító, a társadalmakat az egyéni irigység és gyűlölködés mentén megosztó forradalmi rögeszmék megtörték, képviselőik a váltókat vakvágányra állították – ezen az úton nincs tovább.

– Európa identitása veszélyben van, és nemcsak a bevándorlás miatt, hanem a keresztény értékek háttérbe szorítása miatt is. Ezek azonban időtállóak, ezekre kell újraépíteni a földrész önazonosságát. Korszerű, kurrens konzervativizmusra van szükség, aminek szerves része a kereszténydemokrácia, és ugyanilyen fontos a nemzetállamok megerősítése – vallja Csejtei Dezső filozófiatörténész, hangsúlyozva, hogy a keresztény és nemzeti alapok jelentik a jövőt.

Nem érdektelen, hogy a kereszténydemokrácia kifejezetten az európai szellem szülötte, és bár a XX. század első felében hangja, befolyása csekély volt a különféle színezetű totális rendszerek árnyékában, a második világháborút követően meghatározóvá vált.

– A keresztény kultúra a demokrácia természetes hordozója, kerete. A két szót ez köti össze, feltéve, ha tisztázni tudjuk, hogy az eredeti kereszténydemokrata elvek, vagyis az emberi méltóság tisztelete, az erényekre való nevelés, a vallás és tudomány összeegyeztethetősége, a korlátok nélküli gazdasági fejlődés erkölcsi-jogi eszközökkel való szabályozása, a szegénység kezelése mellett ma milyen közösségi célokat tudunk kitűzni – véli Lánczi András filozófus, politikatudós.

A Budapesti Corvinus Egyetem rektora szerint a XXI. század alapkérdése, hogy van-e végtelen gazdasági fejlődés, van-e a globalizációnak határa. A politika alapkérdése, hogy egyén és közösség viszonyában mik a prioritások, hogyan dől el a nemzetállamok és az integráció harca, és mi az állam szerepe.

– A liberális álláspont szerint van végtelen gazdasági fejlődés, előnyben részesítendők az egyén szükségletei és szempontjai, az integráció éppoly elkerülhetetlen, mint a globalizáció, az állam funkcionális eszköz, szabályoz, de nincs se morális, se kulturális identitása. A kereszténydemokrata válaszok ezzel ellentétesek: nincs végtelen fejlődés, a közösség szükségletei megelőzik az egyénét, a nemzetállamok és a nemzeti szuverenitás nem tűnhet el, az államnak pedig van morális és kulturális identitása is – mutat rá a két felfogás közti fő különbségekre Lánczi András.

Mára azonban az egyre agresszívabb liberális, szociáldemokrata és kommunista metapolitikai nyomásgyakorlás következtében számos ország kereszténydemokrata pártjai elveszítették eredeti arculatukat. Feladták értékrendjüket, és behódoltak a szélsőségeseknek, átvéve szóhasználatukat, megkérdőjelezhetetlen alapelvekként elfogadva a kereszténydemokráciával ellentétes dogmákat. Riasztó példa erre Németországban a CDU, amely Angela Merkel vezetése alatt fény­évnyi távolságra került Helmut Kohl konzervatív pártjától.


Együtt a szomszédokkal

Európában ma az egyik meghatározó törésvonal a globalisták és a nemzethű politikai pártok között húzódik. Az Orbán Viktor által meghirdetett új, XXI. századi magyar kereszténydemokrácia többek között abban is eltér a nyugat-európai változattól, hogy hangsúlyosan, karakteresen magyar, vállaltan nemzeti érdeket és értéket képvisel, kiállva a férfiak és a nők alkotta egészséges családmodell mellett, munkán alapuló társadalmat építve.

E felfogás horizontja – elvetve a balliberális „merjünk kicsik lenni” szemléletet – szűkebb régiónk egészére kiterjed. Történelmi jelentőségű mondatok ezek: „a Kárpát-medence területén több állam­alakulat is osztozik. E történelmi tény mellett is számunkra a Kárpát-medence organikus természeti, kulturális és soknyelvű egység. Szeretném meggyőzni a szomszédainkat, hogy összefogva Európa legbiztonságosabb, leggyorsabban fejlődő, egységes gazdasági, kereskedelmi és közlekedési területévé tudnánk építeni a Kárpát-medencét. Az elmúlt években számos bizonyságát adtuk, hogy a magyaroktól nem kell félni, s jól jár, aki együttműködik velünk.”

Szembenállás helyett együttműködés, a térségünket mérgező, kívülről gerjesztett megosztó politika meghaladása – ez hosszú távú vízió a miniszterelnöki programbeszédben. És a hittel párosuló bátorság, hiszen a kétkedőket megnyugtatja: „háromszori kétharmaddal a hátunk mögött nekünk a lehetetlenre kell vállalkoznunk, mert a lehetségeset más is meg tudja csinálni.”