Ünnep százéves köntösben

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Milyen lehetett a régi idők karácsonya? Hogyan ünnepelt egy középosztálybeli család a századforduló környékén? Mit vásároltak a terített asztalra, hogyan díszítették föl a fenyőfát, és mivel ajándékozták meg egymást a rokonok? A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum időutazásán arra is választ kaptunk, van-e hasonlóság a boldog békeidők és a modern kor télvégi hagyományai között.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum patinás óbudai épületének halljában Németh Ádám múzeumpedagógus és tárlatvezető vár bennünket, hogy elkalauzoljon a múlt egy-egy állomásra. A fiatalember az 1900-as évek elejéről érkezett a jelenbe, mégpedig egy cukrászmester fiaként. A szerep szerint harmincas éveiben járó ifjú családapa a Belle Époque, vagyis a szép kor divatjának megfelelően kalapban, vasalt gallérú ingben és öltönyben fogadja a csoportot, megadva a módját ennek a különleges utazásnak, amely a Monarchia legszebb időszakába repíti vissza a társaságot.

Hogy mit vacsorázzon a család szent­este, már száz évvel ezelőtt is központi kérdés volt, ezért első utunk a fűszer-csemege boltba vezet, ahol beszerezhetjük az ünnepi menühöz való alapanyagokat. Kivételes alkalom ez a mostani, amikor férfiak is velünk tartanak, az ilyen vegyeskereskedésekbe ugyanis jellemzően hölgyek jártak vásárolni. Ha a ház nagyságos asszonya nem ért rá, cselédjét küldte el maga helyett, aki pénzt persze nem kapott, a kereskedő egy bevásárlókönyvben jegyezte le a fogyasztást és annak árát. Ez a kiváltság azonban csak a megbízható, állandó kuncsaftoknak járt, ők ugyanis nem feledkeztek meg az adósság hó végi törlesztéséről.

Egyszeri vásárlók lévén nekünk nincs ilyen füzetünk, ezért a fehér köpenyes eladó a kor egyik közkedvelt reklámfelületére, egy színes számolócédulára írja föl kívánságaink értékét. A XXI. század magyar emberének szokatlanul kedves pénztáros hölgy a szatyrunkba pakolja a megvásárolt holmit: a karácsonyfára való Flóra gyertyát, Zwack Unicumot és Törley pezsgőt, Maggi húsleveskockát, néhány Globus konzervet, Venus ételzsírt, Gschwindt élesztőt, Lucullus fűszereket és szegedi őrölt paprikát, Váncza-féle sütőport, valamint drága gyarmatárut, ceyloni Lipton teát, dél-amerikai Karaván kávét és svájci Suchard csokoládét. Persze ez utóbbit is kimérve, épp annyit, amennyire szükségünk van, hogy ne kelljen egy egész táblát megvennünk.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Jöhet a fa alá való

Az élelmiszerek megvannak, következik a szeretteinknek szánt meglepetések beszerzése, hiszen a vallási és népi rituálék mellett ma már az ajándékozásnak is komoly hagyománya van. A közelben lévő Fortuna bazárban hosszabb időt is eltöltünk, az újdonságnak számító nagy méretű üvegtáblás kirakatok bűvöletében ugyanis észre sem venni, milyen gyorsan telik az idő. Van miből válogatni, a német vegyescikkek tárháza óriási, az egyik bolt vitrinjében találunk ruhakefét, táskát, színházi látcsövet, kesztyűt és hozzá való tágítót, fotóalbumot, levelezőládát, de még békebeli „szexibugyit” is. A játékboltokban szintén hatalmas a választék, de célszerű olyan darabot vásárolni, ami mostanában a legnépszerűbb: egy fából készült hintalóval, egy ólomkatonával vagy egy selyemruhás, porcelánfejű babával még a legrosszabb gyereket is megszelídíthetjük.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Vásárlás előtt azonban nem árt tájékozódni az árakról: míg egy faragott rinocéroszfigurát már egy koronáért megkapunk, addig egy berendezett babaházért akár hetet is elkérhetnek. Persze ha a családfő orvosként vagy ügyvédként dolgozik, ez nem jelenthet gondot, azonban egy ipari munkás akár a keresete egytizedétől is kénytelen megszabadulni, ha a karácsonyi kívánságlistán egy ilyen különlegesség szerepel.

Ha vannak a családban, akik imádják az édességet, akkor Stühmer Frigyes mintaboltját sem hagyhatjuk ki a bevásárlótúránkból, ott ugyanis remek ajándék­ötletek várnak bennünket. A hamburgi vállalkozó külföldi társaihoz hasonlóan az 1867-es kiegyezést követően költözött Magyarországra, ahol csokoládé- és cukorkagyártásba fogott. A vállalkozás sikere megkérdőjelezhetetlen: a cég egyik legnépszerűbb terméke, a Százszorszép bonbon gyakorlatilag profilváltás nélkül élte túl az elmúlt száz évet. A mintaboltban nemcsak édességet kaphatunk, hanem Szent Miklóst ábrázoló papírzacskót és díszes kartondobozokat is, így az igényesebbek ünnephez méltó módon adhatják át az ajándéknak szánt finomságokat.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Sürgés és forgás

Hogy miképp készülnek a kor legnépszerűbb édességei, azt már Ádámék családi manufaktúrájában figyelhetjük meg. Az üzemben kora reggeltől késő estig dolgoznak a cukrászmesterek, méghozzá inasaik segítségével, akik élelmet és lakhatást kapnak a munkájukért cserébe.

– Itt alszanak a műhelyben, faládában, szalmazsákon, hazamenni ugyanis nincs idejük: gyakran tizenkét óránál is többet dolgoznak.

Karácsony tájékán a fémformában készülő csokifigurák a legkelendőbbek, és persze a szaloncukor, amiből egy magyar család durván ötkilónyit vásárol egy szezonban. Valószínűleg ez rekordnak számít a világon, aminek egyszerű az oka: mi vagyunk az egyetlen nép, amelyik díszként felhasználva a fenyőfára aggatja ezt a különleges édességet.

– A szaloncukor fondantból készül, ami cukor, kevés víz és pár csepp citromsav keveréke. Az alapot addig főzzük, amíg el nem éri a 115 fokot. Hogy megfelelő állagú-e a massza, azt egy erre alkalmas drótgyűrűvel nézzük meg. Ha képesek vagyunk cukorbuborékot fújni vele, akkor jó munkát végeztünk – mondja Ádám. Hozzáteszi, a megformázott és kihűlt darabokat rojtozott zsírpapírba, valamint sztaniolba, azaz vékonyra préselt, színes ónlemezbe csomagolják, és így adják el.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Családi körben

A kézi rojtozógép kipróbálása után Ádám az otthonukba invitál. A polgári lakás már ünnepi díszben van, az ónémet bútorokkal berendezett nappali középpontjában a terített asztal áll. A hófehér abrosz, a tányérokba helyezett, nyitott szalvéták és a különleges pillanatokra tartogatott porcelán étkészlet jelzi, nem mindennapi esemény közeleg, túl vagyunk a negyedik adventi hétvégén, elérkezett a szenteste napja. A többgenerációs család legfiatalabb és legidősebb tagjai nincsenek itthon, szánkózni mentek, hogy a szülők titokban feldíszíthessék a Vámház téri csarnokban vásárolt fenyőfát, ami idén is közel három méter magas, ám a házilag barkácsolt díszek mellett ez évben már gyártósoron készült, boltban vásárolt, modern üveggömbök is kerülnek rá.

– Az angyal eljövetelét mindig csengőszó jelzi este. Három csilingelés után megnyílik a nappali kétszárnyú ajtaja, és elénk tárul a mesevilág. Gyertyafényben, a fenyőfát körülvéve karácsonyi dalokat éneklünk, és imádságot mondunk, így köszöntjük a megváltót, az újszülött Jézust. Ajándékbontás után a gyerekek játszanak, a felnőttek pedig beszélgetnek, kártyáznak, majd mindannyian részt veszünk az éjféli misén, ami lezárja az adventet, és föloldja a karácsonyi böjtöt.

A templomból hazatérve asztalhoz ül a család, és kezdetét veszi az ünnepi vacsora: húslevest, disznótorost, töltött káposztát esznek friss kenyérrel, desszertnek pedig mákos csíkot és bejglit. December 24-én elmaradhatatlan szertartás az almaszeletelés, amikor egy szem gyümölcsöt annyifelé vágnak, ahányan ülnek az asztal körül.

– Ez szimbolizálja a család összetartozását – mondja az ifjú cukrászmester az időutazás végén.

Az elmúlt száz évben sok-sok régi magyar hagyomány tűnt el, egy dolog azonban nem változott: a szeretteinkkel töltött idő ma is épp annyira fontos, mint a boldog békeidőkben. Hogy ki milyen hagyományt örökít át a múltból, az saját elhatározás kérdése, a rohanó hétköznapok lelassításának képességét azonban érdemes lenne mindenkinek eltanulni az ősöktől.

Lapszám: