A köztársasági elnököt soha nem látott próbára tették az utóbbi két év eseményei. Egyre világosabban látszik, milyen szörnyû helyzetben lenne ma Magyarország, ha 2005 augusztusában egy szocialista pártpolitikus veszi át az államfõi teendõket. Sólyom László történelmi érdeme nemcsak az, hogy megakadályozta a köztársasági elnöki intézmény teljes elsilányodását, hanem az is, hogy lerakta a magyar jogállamiságban a jelek szerint ma is nélkülözhetetlen prezidenciális rendszer alapjait. Ez az út azonban rögösnek ígérkezik.

Történelmi paradoxon, hogy Sólyom László a rendszerváltozás után az alkotmánybírák vezetõjeként maga jelölte ki késõbbi mozgásterének határait. Úgy tetszik azonban, hogy Sólyom Lászlóra szûk az alkotmányos kabát.

Fészkelõdik benne, pedig nem akar. Elõdje azt az utat választotta, hogy megpróbál belefogyni. Sólyom kihúzza magát. Aztán összegörnyed. És megint kihúzza magát. Az elnök lázadozik az értelmetlenül szûk keretek ellen.

Arra, hogy miért annyira szûk ez a ruhadarab, több válasz adódhat. A magunk részérõl a történelmi okokat és okozatokat keressük. Azt, hogy az ezeréves magyar történelemben kilencszáznyolcvan évig királyok, helytartók, kormányzók uralkodtak. Ezzel szemben a Gyurcsány Ferenc által elõszeretettel emlegetett három magyar köztársaságnak együtt is csupán húszéves története van. Ráadásul a mai parlamentáris rendszer még évtizedekig nyögi a megelõzõ fél évszázados diktatúrát. És azt is, hogy úgy szorítja az elnöki kabát a belebújó embert, mint ahogy 87 éve minket szorít, a húsunkba vág a trianoni országhatár.

Ezért történhetett meg, hogy a jogtudós és demokrata elutasította a szocialisták felajánlkozását a nemzeti oldal elszigetelésére, és úgy döntött, nemcsak azért van szükség a Kárpát-medencében a nemzetállamokra, mert a demokráciák jelenlegi európai rendszerében egyenlõre nincs jobb kerete a hatalomszerzésnek és az egyéni érvényesülésnek, hanem mindenekelõtt azért, mert ötven év szocializmus után a magyarság önmagával való megbékélésének egyetlen útja a határon túliak akár kettõs állampolgársággal, akár területi autonómiával való egyesülése az anyaországban élõkkel.

Az újító

Az államfõ a maga korlátozott eszközeivel bizony erre vállalkozott. „A hûség nem olyan fogalom, amelyet jogi kategóriák közé lehet szorítani. Sokkal több annál. És a haza is sokkal több annál, sokkal gazdagabb annál, semhogy a magyar állam fogalmába bele lehessen írni. Nagyon szomorú, hogy a mostani közbeszédben a haza fogalma általában mint hazaáruló szokott szerepelni. Én azt szeretném, hogyha elnökségem alatt vissza lehetne állítani ezeknek a fogalmaknak a becsületét és a fényét: haza, tisztesség, hûség” – mondta hivatalba lépésekor.

Ezekbõl az alapelvekbõl vezethetõ le az államfõ egyedi lépéseinek többsége. Áthelyeztette parlamenti székét a miniszterelnök mellõl a díszpáholyba. Nem egyeztet a pártokkal az elnöki hatáskörbe tartozó kérdésekben, mint például az országos fõügyész jelölése. Patikamérlegen kiszámolt és megíratott, mindkét oldalt érzékenyen érintõ éles beszédeivel megpróbálja önbírálatra késztetni a szemben álló feleket. Akár tudatosan, akár nem, ezért alkotják politikai credóját olyan huszonegyedik századi progresszív eszmék is, amelyeket mindkét (mindhárom) oldal mérsékeltjei a magukévá tehetnek…

(A teljes cikk a Demokrata október 18-i számában olvasható)