Arab tavaszok ideje

Fotó: MTI archív

A 2008-as gazdasági válság tízéves évfordulóján azt hihetnénk, a sötét felhők eloszlottak, a recessziónak vége, és minden a megszokott mederben folyik tovább. Pedig 2008 politikai hatásai máig velünk élnek. A nyersolaj világpiaci árának zuhanása, Donald Trump megválasztása, a Brexit, az arab tavasz, a 2015-ös migrációs hullám vagy épp Kína globális térnyerése mind kapcsolatban állnak a 2008-as recesszióval.

Fotó: MTI archív

Adam Tooze, a válság tizedik évfordulója alkalmából megjelent Crashed című könyvében újszerű kontextusba helyezi mindazt, amit a válságról tudni vélünk. A Columbia Egyetem professzora szerint a 2008-as gazdasági válság, az eurózóna krízise, valamint a fejlődő piacok megtorpanása nem három különálló dolog, hanem egyetlen nagy válságnak a különböző színterei, és így szorosan összefüggnek egymással. A tizedik évforduló alkalmából Tooze könyve mellett számos tudományos munka vizsgálja a 2008-as recessziót, és abban a legtöbb egyetért, hogy a gazdasági válság időközben globális politikai és társadalmi krízissé alakult, és alapjaiban változtatta meg a világot.

Nem túlzás kijelenteni, hogy a 2008-as a második világháború utáni legnagyobb gazdasági válság volt. Összemérhető az 1929-essel, amelynek során az amerikai bankoknak a harmada csődbe ment. 2008-ban a tizenhárom nagy pénzintézet közül tizenkettő került a tönk szélére – ezúttal azonban a társadalmi hatásokra tekintettel mentőövet dobott nekik az állam. Az amerikai ingatlanpiac bedőlése a pénzügyi rendszer globalizáltsága miatt azonban a tovagyűrűző hatások más országokban is magukkal rántották a bankokat és cégeket. Miközben Amerikában a munkanélküliség a duplájára nőtt, az állam gyakorlatilag az adófizetők pénzéből mentette meg a pénzügyi elitet, amely a hidegháború vége óta öntelten hirdette a globalizáció és a kapitalizmus legyőzhetetlenségét. A globalizáció veszteseinek számító átlag amerikaiak kiábrándultságára építve robbant be 2015-ben a politikai életbe Donald Trump, aki kampányában azt ígérte, hogy a Wall Street-bankárokkal, a globalizációval és a piaccal szemben a kisemberek oldalára áll. A valóságshow-elnök megválasztásával így először került az Egyesült Államok élére az establishmenten kívülről érkező politikus.

Az amerikai piacok bedőlése a pénzvilág és a dollárügyletek európai központját, Londont is megrengette. Legerősebben viszont Izlandon, majd Görögországban, Írországban, Olaszországban és Spanyolországban éreztette a hatását. Az izlandi kormány unortodox módon kezelte a válságot: a nagyobb bankokat hagyta csődbe menni, a vezetőket elszámoltatta, és lakáshitel-elengedési programot hirdetett, így az ország hamar kilábalt a recesszióból. A spanyol és ír vezetők a bankok állami pénzből történő feltőkésítésével zárták viszonylag rövidre a válságot. Nem így Olaszország és Görögország kormányai, amelyek – a problémát továbbgörgetve – hosszú évekre gúzsba kötötték országaik gazdasági fejlődését, és ennek következtében a válság kirobbanásától 2011-ig Görögország a GDP-jének 70, Olaszország pedig 20 százalékával növelte államadósságát – ilyen méretű hiány általában csak háborúk idején szokott bekövetkezni.

A déli országok válsága lerombolta az Európai Unió tagországai közötti szolidaritás illúzióját. Németország és az Európai Központi Bank hamar egyértelművé tették, hogy nem lesz közös válasz a válságra, Berlin pedig drákói megszorításokat követelt Görögország megsegítéséért cserébe. Az évekig tartó huzavona eredményeként a mediterrán országokban előretörtek a rendszerellenes erők: Görögországban 2015-ben a radikális baloldali Sziriza koalíciója került hatalomra, Olaszországban pedig 2018-ban az Öt Csillag Mozgalom vált kormányzó erővé.

Az emberek egy része több nyugat-európai országban – köztük Franciaországban, Spanyolországban, Németországban, Olaszországban – is csalódott a vezető pártokban. A 2014-es európai parlamenti választásokon így a 2009-eshez képest ötvenszázalékos növekedést értek el a radikális, rendszerkritikus erők. Közben a kontinenst sújtó gazdasági válság miatt fokozódott a kelet-európai munkaerő Nagy-Britanniába áramlása, ami Brüsszel válságkezelésben tanúsított inkompetenciájával együtt az UKIP felemelkedését eredményezte, és megerősítette a brit EU-szkeptikus konzervatívokat. 2016-ban pedig a brit polgárok megszavazták a Brexitet.

A gazdasági válság miatt a globális kőolajfogyasztás drámaian visszaesett, az olajár a 2008-as hordónként 147 dolláros csúcsról öt hónap alatt harmincra zuhant, súlyos bevételi veszteséget okozva az olajtermelő államoknak, köztük Oroszországnak, Iránnak, az arab országoknak és Venezuelának. Ezzel párhuzamosan a nyugati befektetők a korábbinál óvatosabbakká váltak, és megkezdték befektetéseik kivonását a feltörekvő országokból, köztük Ukrajnából, Dél-Afrikából, Törökországból és Venezuelából.

Az olaj világpiaci árának zuhanása, valamint az Európából és olajban gazdag arab országokból érkező befektetések és turisták elmaradása csapás volt Egyiptom és Tunézia gazdaságára is, és alapul szolgált azon zavargások kirobbantásához, amelyek 2011-ben az „arab tavasz” néven emlegetett véres felkelésekhez vezettek. A tunéziai és egyiptomi akciók Líbiára és Szíriára is áttevődtek, és a meglévő helyi konfliktusokkal együtt robbanóelegyet képeztek. A polgárháborúkká szélesedő lázongások annyira destabilizálták a térséget, hogy 2015-ben olyan méretű migrációs hullám indult el, amely mára alapjaiban formálta át Európa sorskérdéseit.

A beáramló tőke hiánya Ukrajnában súlyos költségvetési hiányt eredményezett, így 2013-ra Viktor Janukovics kormánya pénzszűkébe került. Miután azonban az Európai Unió csak szigorú feltételekkel folyósított volna kölcsönt, az ukrán államfő visszamondta a Brüsszellel kötött társulási szerződést, és Moszkvához fordult. Erre válaszul, az „arab tavasz” forgatókönyvét felidézve, részben már feltárt hátterű tüntetések robbantak ki a kijevi Majdan téren, és beindult az az eseménysorozat, amely végül véres polgárháborúhoz, a Krím Oroszországhoz csatlakozásához, a kelet-ukrajnai válság kiszélesedéséhez, az ukrán állam széteséséhez vezetett. Mindezekre a Nyugat a válság enyhítése helyett Oroszország elleni szankciókkal válaszolt, gyakorlatilag Peking karjaiba lökve Moszkvát.

Az alacsony olajárak és a tőkebeáramlás lassulása miatt Venezuelában véget ért a Hugo Chavez által megvalósított jóléti rendszer, az ország pedig rálépett arra a politikai útra, amelynek eredményeként mára 2,5 millió venezuelai, a lakosság hét százaléka menekült el az országból, és 2018 augusztusára már több venezuelai adott be menekültkérelmet Európában, mint iraki.

Dél-Afrikában a gazdasági lassulás 2016-ra szintén politikai válságot eredményezett, az apartheid bukása óta uralkodó ANC körül növekvő feszültségek miatt megszületett a politikai akarat a fehér farmerek földjeinek államosítására.

A válság Törökországot is átalakította. Miután a nemzetközi pénzintézetek leállították a fejlődő gazdaságokba irányuló pénzpumpát, a külföldi dollárhitelre épülő török gazdaság növekedése leállt. Majd amikor 2013-ban az amerikai jegybank – a válság hatásait orvosolandó – kamatemelésbe kezdett, megdrágultak a török hitelek is, és az ország deficitje számottevővé vált. Mivel a kormányon lévő Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) és Recep Tayyip Erdogan elnök népszerűségének talaját a 2003-as hatalomra lépésüktől meginduló gazdasági növekedés adta, a kamatemelést elvetették, így a líra árfolyama fokozatosan gyengülni kezdett. Mindez pedig – egyéb tényezők mellett – arra sarkallta Erdogan elnököt, hogy kiterjessze az elnöki hatáskört, ezzel gyakorlatilag véget vetve Kemal Atatürk örökségének.

Tíz év távlatából úgy látszik, hogy a 2008-as válságnak két nagy győztese van. Az egyik a Fed, amely többek között az euróövezet küszködése következtében immár túllépett az Egyesült Államok határain. Miután az amerikai jegybank felismerte, hogy a világ számos jegybankja dollárhiánnyal küzd, swapügyleteken keresztül a világ számos pontjain nagy mennyiségű dollárt tett elérhetővé, és ezzel gyakorlatilag globális jegybankká vált.

A másik nagy győztes Peking. Kína gazdasága 2008-ban kisebb volt, mint Japáné. Az azóta eltelt időben már több mint kétszer akkora, mint történelmi riválisáé, és megközelíti az eurózóna 19 országának volumenét is. A gazdasági növekedésnek és a Nyugat befektetési kedvének csökkenése miatt Kína teret nyert Európa régi befolyási övezeteiben: Afrikában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában, 2013-ban pedig Peking meghirdette az Új selyemút projektet, amellyel a globalizációt saját képére formálva igyekszik létrehozni egy Ázsiából Európa felé irányuló kereskedelmi övezetet. Legalább ennyire fontos az is, hogy a központosított Kína a nyugati országokhoz képest gyorsan és hatékonyan reagált a válságra, ezzel pedig életképes politikai alternatívát mutatott fel a korábban mindenhatónak hitt liberális demokráciával szemben.

2008 óta a világ alapjaiban változott meg – és az események sorozatának még nincs vége. 

Lapszám: