Jelenlegi hely

Az umma elvont fogalom

Ha a muszlimok valóban békések, miért hallgat az iszlám világ a Nyugatot érő terrortámadásokat követően? A terror támogatása, a cinizmus, a közöny vagy valami egyéb ok áll a hallgatás mögött?

Az elmúlt évek során számtalan felmérés vizsgálta a különböző muszlim országok polgárainak és az európai muszlim diaszpóráknak az iszlamista terrorizmushoz való hozzáállását. Az eredmény minden esetben ugyanaz: a muszlimoknak százalékban épphogy kimutatható hányada támogatja a terrorizmust. Ennél rosszabb eredményt csak azok a kutatások mutatnak ki, amelyeknek kérdései az „öngyilkos merényletek” vagy a „civilek elleni támadások” általános legitimációjára vonatkoznak. Ezeket a módszereket ugyanis nem csak az al-Kaida vagy az Iszlám Állam, hanem az olyan, arabok és muszlimok többsége szemében legitim „önvédelmi” csoportok is használják, mint például a palesztin Hamász.

A nem megfelelő kérdésfeltevés az Iszlám Államhoz való viszony esetében is torz eredményt szülhet, hiszen ha például a kérdés úgy szól, hogy érez-e az alany „valamiféle szimpátiát” az Iszlám Állam irányában, akkor könnyen lehet, hogy a megkérdezett azért fog igennel felelni, mert a terrorszervezet közel-keleti ellenségeit, a kurdokat, a síitákat, a törököket vagy épp a szíriai kormányt legalább annyira utálja, mint a fanatikus dzsihádistákat. Néhány, angol nyelvterületen végzett felmérés eredményén az is rontott, hogy a kérdésben használt „sympathy” szó nemcsak szimpátiát, de együttérzést és részvétet is jelent, így azok a muszlimok is terroristaszimpatizánsoknak minősülnek, akik sajnálják közösségeik rossz útra tévedt fiait és lányait.

Bármi is legyen a felmérések eredménye, a számok mindenképp aggasztóak. Ha ugyanis a muszlimoknak csupán egy százaléka támogatja a terroristákat, európai szinten az így is ezreket, az iszlám világban pedig milliókat jelent. Ráadásul az alapvető kérdés továbbra is megválaszolatlan: miért hallgatnak a többiek? Hiszen ha a többség – a muszlimok egybehangzó állításának megfelelően – valóban békés, akkor legalább másfél milliárd embernek kellene hangosan elítélnie a Nyugat elleni terrortámadásokat. Ehhez képest a robbantások, autós merényletek vagy épp késelések után zavaróan nagy a csend.

Hogy a muszlimok egyáltalán nem határolódnak el a terroristáktól, az persze hamis állítás. Egy 19 éves coloradói muszlim lány 2017 márciusában indította útjára a www.muslimscondemn.com nevű weboldalt. A folyamatosan bővülő gyűjteményben már több mint tízezer elhatárolódás és elítélő nyilatkozat érhető el, amelyeket muszlim szervezetek és befolyásos személyiségek adtak ki különböző nyugati merényletek és támadások nyomán. Tekintve azonban, hogy az iszlám világ több mint másfél milliárd lelket számol, és az elmúlt években szinte egymást érik a terrortámadások, a szám még így is meglehetősen alacsony.

Miért hallgatnak hát a muszlim szervezetek és vezetők a hittársaik által elkövetett merényletek után? A magyarázat egyszerű: a közbeszédben általánosítóan használt „muszlimok” kategória a valóságban nem létezik. Az elméletileg etnikumot, nemzetiséget, törzsiséget, társadalmi osztályt és minden egyéb kötődést felülíró muszlim nemzet, az „umma” valójában elvont fogalom. A belső rivalizálás vagy épp az egymással szembeni érdektelenség pedig a gyakorlatban rendre felülírja a szolidaritás vagy ez esetben az egymás tetteiért való felelősségvállalás vallásos kötelezettségeit. Ráadásul a muszlimok 80 százalékát adó szunnita világ – a protestáns világhoz hasonlóan – decentralizált, a vallástudók és egyszerű muszlimok pedig nem, vagy csak alig látnak túl a saját életüket közvetlenül befolyásoló helyi és regionális eseményeken. Egy iraki, szaúdi, török vagy épp pakisztáni vallástudó számára egy berlini vagy barcelonai merénylet kapcsán megszólalni nagyjából annyira prioritás, mint a Sárospataki Református Egyházközösség vezetői számára elítélni a protestáns norvég tömeggyilkost, Breiviket.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a háborúk dúlta Közel-Keleten és a merényletektől ugyancsak szenvedő iszlám világban az ingerküszöb az európainál jóval magasabb. Egy berlini kamionos gázolás vagy londoni lövöldözés híre pedig eltörpül amellett, ami Szíriából, Irakból, Szomáliából, Afganisztánból vagy mostanában épp Mianmarból érkezik nap mint nap. Az arab és iszlám világban egyébként is általános az a vélekedés, hogy az olyan nemzetközi terrorszervezetek, mint az al-Kaida vagy az Iszlám Állam nem a Nyugatot, hanem őket, muszlimokat fenyegetik leginkább. Mi több, az arab világ véleményvezéreinek és közvéleményének jelentős része egyenesen nyugati kreálmánynak, cionista bábszervezetnek tartja az Iszlám Államot.

Hiba lenne persze mentegetni az arab és iszlám világ közvéleményét. Tény ugyanis, hogy az Európát vagy az Egyesült Államokat érő támadások nyomán a különféle kommentárokban és a közbeszédben egyaránt tetten érhető a cinizmus, mely a gyarmatosításokat és a Nyugatnak az iszlám világban vívott háborúit felemlegetve relativizálja a különféle terrortámadásokat.

Az arab és muszlim kormányok hivatalosan elítélik a Nyugatot sújtó terrorizmust. Csakúgy, mint az olyan, saját rezsimeikkel szimbiózisban élő tekintélyes vallási iskolák, mint az egyiptomi al-Azhar vagy a különböző országok főmuftijai. Persze akadnak olyanok is, akik haszon reményében szolidárisak. A szíriai kormány, melynek propagandagépezete évek óta igyekszik egyenlőségjelet tenni a Nyugatot is támadó Iszlám Állam és saját fegyveres ellenzéke közé, vagy az Egyesült Államok által terrorszervezetnek minősített síita Hezbollah, a Nyugatot érő terrortámadásokat követően rendre elítélő nyilatkozatokkal próbálnak javítani saját imázsukon.

De miért hallgatnak a nyugaton élő muszlimok a terrortámadások után? Leginkább azért, mert az umma a diaszpórák esetében is elvont fogalom. Az Európában élő muszlimok különböző országokból érkeztek, különféle vallási irányzatokat képviselnek, eltérő a társadalmi helyzetük, és az integrációnak is a legkülönbözőbb fokain állnak. Ha például egy tunéziai követ el merényletet, akkor a törökök, kurdok, irakiak, palesztinok, perzsák, pakisztániak biztosan hallgatni fognak. A közös vallási gyökerek ellenére saját megítélésük szerint ugyanis nekik semmi közük nincs az elkövetőhöz, pláne nem annak tettéhez. De hallgatni fognak a tunéziaiak is, hiszen senki nem akar „kabátlopási ügybe keveredni”.

Jellemzően a muszlim közösségek által szervezett terror elleni demonstrációk is érdektelenségbe fulladnak. Mivel a közösség heterogén, a mobilizáció szinte lehetetlen. Manchesterben 230 ezer ember, a lakosság kilenc százaléka muszlim. Mégis, a 2017. májusi terrortámadást követően csupán ötszáz muszlim tiltakozott az utcákon. Ennek oka nem elsősorban a közöny volt, hanem az, hogy a megmozdulás szervezője, az észak-manchesteri Jamia Mecset csak a saját pa­kisztáni közönségének aktív tagjait tudta utcára hívni. Az arabok, bangladesiek, afrikaiak vagy épp a rivális pakisztániak már nem közösködnek velük. Közben a Szent Anna térre szervezett általános szolidaritási megemlékezésen a muszlimok a lakosságon belüli arányuknak megfelelő számban voltak jelen. De nem muszlim, hanem állampolgári minőségükben.

Sayfo Omar

 

Lapszám: