Elitcsere kis zajjal

Fotó: reuters.com

A jereváni százezres tüntetések három hét alatt megbuktatták az országot tíz éve vezető Szerzs Szargszjánt, majd a hatalom átadására kényszerítették a kormánypártot. Nicol Pasinján ellenzéki vezetőt várhatóan lapzártánk után miniszterelnökké választják. Mi történt Örményországban? Újabb színes forradalom, népfelkelés vagy egyszerű elitváltás? Cikkünkben erre keresünk választ.
 

Boldog tüntetők Jerevánban. Győztek – de nyertek is? (Fotó: reuters.com)

 

Örményországban április közepén kezdődtek tömegtüntetések, amikor Szerzs Szargszjánt miniszterelnökké választotta a parlament. A 63 éves férfi korábban tíz éven keresztül országa elnöke volt, azonban az alkotmány szerint nem jelöltethette már magát a harmadik ciklusra.


A hatalom három útja

A hatalom megtartására három utat látott. Az első a „moszkvai megoldás” volt, azaz valami olyasmi, mint amikor Vlagyi­mir Putyin második elnöki mandátumának lejárta után helyet cserélt Dmitrij Medvegyev kormányfővel. Szargszjánnak azonban a jelek szerint nem volt „Medvegyevje”, akiben megbízott volna. Aki nem használta volna fel az államfői teljhatalmat akár Szargaszjánnal szemben is, és főleg, később visszaadta volna a trónt.

A második variáció az alkotmány módosítása lett volna, eltörölve az elnökséget két ciklusban meghatározó szabályt. Ilyenre is volt már példa több posztszovjet országban. Azonban Szargszján és környezete úgy ítélte meg, hogy ez túl kockázatos lépés lenne a pocsék gazdasági helyzetben lévő országban. Olyan mértékű társadalmi elégedetlenséget szülne, amit a kormányzat nem akart megkockáztatni. Pedig az exelnökkel szemben már 2008-ban, első, majd 2013-ban, második megválasztásakor is voltak tömegtüntetések. Akkor azokat rövid úton letörte. Most ezt el akarták kerülni, mint a továbbiakból kiderül, sikertelenül.

Így a harmadik hatalomátmentési trükköt választották. Az elnöki hatáskörök zömét átruházták a miniszterelnökre. Erről a népet is megkérdezték, a referendum támogatta is az alkotmánymódosítást. Igaz, ehhez az is kellett, hogy Szargszján többször nyilvánosan megígérje: nem lesz kormányfő.

A politikus az örmények egy részének szemében még mindig az Azerbajdzsánnal megvívott 1991–1994-es háború hőse. Nevét összekötik az Azerbajdzsánból kiszakított, túlnyomórészt örmények lakta területeken kikiáltott „független” Hegyi Karabah Köztársasággal. (A 150 ezer lakos jelenleg szinte kizárólag örmény, a háború elején még a társadalom majd negyede azeri volt, őket elüldözték.) Népszerűsége főleg vidéken kiemelkedő. Erre alapozva írták ki április elején az új parlamenti választásokat, amelyeken a kormányzó Köztársasági Párt biztos többséget szerzett.

Ennek nyomán a korábbi ígéretek ellenére Szargszján mégis miniszterelnöknek jelöltette magát. A 105 tagú törvényhozás április 18-án 77 szavazattal 17 ellenében meg is választotta. A Köztársasági Pártnak 55 mandátuma van, tehát a „mérsékelt ellenzék” is beállt az exelnök mögé.

A 45 éves Nicol Pasinján vezette radikálisok ekkor már napok óta tüntettek. Szargszján erre reagálva magabiztosan kijelentette: „Ahhoz, hogy egy gazdag Örményországban lehessen élni, ahol a törvény uralkodik, a szunnyadó vulkánoknak nem szabad kitörniük. A vulkánok pedig nem is törnek ki, ha azt nem idézik elő.” Közölte: „elég befolyása és hatalma van, hogy a végrehajtói és jogalkotói hatalmi ágakat hatékony működésre bírja”. Tévedett.


Színes forradalom?

Az ellenzéki tüntetések a miniszterelnök megválasztása után országos méreteket öltöttek. Százezernyi tüntető egy 2,9 milliós országban – ez a hivatalos adat, bár a gyakorlatban 2,4-2,5 millióan élhetnek ma még Örményországban, a többiek külföldön, elsősorban Oroszországban dolgoznak –, az már látványos erő. Nicol Pasinján azonnal meg is hirdette a „bársonyos forradalmat”.

Nicol Pasinján két arca. Decens politikusból forradalmár? (gazeta.ru)

 

Mindez tehát megint az ismert sorosi technológia alapján működött volna?

Sok jel erre utal. Az, hogy már az áprilisi választások előtt megkérdőjelezték a voksolás végeredményét, és utcára vitték az embereket. A tüntetéseket hivatalosan nem az ellenzék szervezte, ők csak csatlakoztak, az egésznek civil álarcot adtak. „Erőszakmentes tüntetők” a „polgári ellenállás” jegyében utakat és intézményeket vettek blokád alá.

Az említett Pasinján pártja tucatnyi mandátummal sem rendelkezik a parlamentben, senki sem tekintette eddig az ellenzék vezérének, őt erre a mostani akcióra építették fel. Az eddig decens öltönyökben járó férfi hirtelen katonai gyakorlóba öltözött, szakállat növesztett, magára vette a forradalmi népvezér összes Hollywoodban népszerű ismérvét. Azonnal megtalálta a nyugati média is.

Folyamatos volt a rendvédelmi erők provokálása is. A tüntetők mentőket sem engedtek át, láthatóan vért akartak látni az utcán. Szargszján elvesztette a türelmét. Azt tette, amit kijevi elődei is – elkezdett kapkodni. Először korábbi mintára erőszakosan akarta leverni a megmozdulásokat, aztán inkább csak tárgyalt volna. Pasinjánnal egy tévéstúdióban is leült vitázni, ahol az örmény Che Guevaraként megjelent „népvezér” lemosta a képernyőről, élőben közölve vele, hogy nincs miről tárgyalni Szargszján lemondásán kívül. A miniszterelnök durcásan kivonult a vitáról.


Szerzs Szargszján Örményország királyának gondolta magát (Fotó: rb.ru)

 

Ezután Pasinjánt több hívével együtt letartóztatták. Ha az ellenzék forgatókönyvéből akartak volna játszani, akkor sem csinálhatták volna jobban. Rendőrök és katonák százai kezdtek átállni a tüntetők oldalára. Pár nap múlva Szargszján lemondott.

Persze még igyekezett valamit menteni a menthetőből: a múlt hét elején a parlamentben szavaztak utódjáról. Az ellenzék immár egyöntetűen Pasinjánt támogatta, a kormánypárt azonban – ugyan nem állított saját jelöltet – az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy az ellenzéki ellen szavaz. Nem lett meg a többség. Nicol Pasinján így újra utcára hívta az embereket, az ország lényegében megbénult. Erre a Köztársasági Párt vezetése bejelentette, a május 8-i – éppen lapzártánk utáni – megismételt voksoláson támogatják a „nép jelöltjét”.

Pasinján közölte, hogy „szakértői, nemzeti egységkormányt” alakít. És természetesen lesznek új választások is, de csak akkor, amikor „minden feltételt megteremtenek a demokratikus voksoláshoz”. Ez a mondat kísértetiesen emlékeztet arra, ami pár évvel ezelőtt Kijevben történt, amikor még a régi parlament emelte hatalomra az ellenzéket, majd az utóbbiak erőpozícióból levezényelték az új választásokat. Tehát még egyszer, akkor ez a sokadik színes forradalom?


Amerikai kontra orosz

Jerevánban, Örményország fővárosában több száz fős amerikai nagykövetség működik, a munkatársak zöme azonban helyi polgár. Egy ekkora országban példátlan az Egyesült Államok ilyen szintű jelenléte. Fizikailag is, a diplomáciai kirendeltség területe a bagdadival vetekszik. A 1990-es évektől majd hárommilliárd dollárnyi tengerentúli segély érkezett – elsősorban persze a befolyásos amerikai örmény lobbinak köszönhetően. Szargszján kitűnő viszonyt ápolt Moszkvával, a FÁK-nak, a posztszovjet közös gazdasági és katonai együttműködésnek is tagja. Orosz bázis is van az ország területén.

Elméletileg mindezek kellő indokot jelenthetnének az amerikai beavatkozásra. Ugyanakkor megér-e annyit Örményország, hogy a Kaukázusban újabb válsággócot teremtsenek? Az ország határos Iránnal és Törökországgal. Washingtonnak mindkét állammal finoman szólva is feszült a viszonya, aligha lenne értelme újabb provokációnak. Jó lenne persze egy újabb szálkát szúrni Putyin körme alá, és a szomszédos Grúziához hasonlóan egy Nyugat-barát rendszert létrehozni, de megint csak ott az eredmény ára.

S végezetül talán a legfontosabb gazdasági szempont: a karabahi konfliktus miatt Amerika nem állhat egyszerre Örményország és Azerbajdzsán mellett. Utóbbinak viszont elképesztő olajvagyona van. Aligha véletlen tehát, hogy a mostani örmény tüntetéseken a korábbi színes forradalmakkal ellentétben elvétve sem jelentek meg amerikai vagy uniós zászlók. Nem voltak jellemzőek a Nyugat-barát jelszavak, oroszellenességnek meg végképp semmi nyoma sem volt. Maga Pasinján is minden lehetőséget megragadott, hogy a Jerevánba látogató orosz képviselőkkel találkozzon. Leonyid Kalasnyikov, az orosz duma FÁK-bizottságának elnöke a Demokratának elmondta, az örmény ellenzék folytatni akarja a Moszkvával való együttműködést.

De ami még figyelemre méltóbb: az orosz média egy percig sem alkalmazta a „színes forradalom” szót. A Kreml szemmel láthatóan nyugalmat akar Örményországban, elfogadja az elitcserét, avagy pontosabban az ellenzék kormányba való bevonását, amennyiben nem sérülnek az érdekei.

Vlagyimir Putyin éppen az örmény események idején tárgyalt az iráni és török vezetőkkel. Hivatalosan Szíriáról volt szó, de nehéz elképzelni, hogy ne került volna szóba az örmény kérdés. A tüntetések csúcspontján Szergej Nariskin, az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat vezetője váratlanul Azerbajdzsánba látogatott. Hosszan tárgyalt Ilham Alijev államfővel a „regionális biztonság kérdéseiről”. Baku ezt követően látványosan nem reagált a jereváni eseményekre.

Összefoglalva tehát: újabb színes forradalom, népfelkelés vagy egyszerű elitváltás történik-e Örményországban?

Alighanem mind a három meghatározás igaz, ilyen-olyan mértékben. Az ellenzéki államcsíny a színes forradalmakat idézi. De sokkal inkább technológiájában, mint belső tartalmában. Jerevánban a jelenlegi információk szerint nem külpolitikai fordulatról, hanem hatalmi harcról van szó.

Népfelkelés? Azt nehéz vitatni, hogy a lakosság dühös. A Szargszján-kormány velejéig korrupt volt, a gazdaság romokban. Igaz, az országnak nincsenek szomszédaihoz hasonló energetikai kincsei, de a meglévő színesfémvagyon felhasználása is esetleges. Az igazi tőkét a külföldön élő hétmilliós, többnyire politikai és gazdasági értelemben befolyásos örménység segítsége jelentené. Ezt azonban lehetetlenné teszi az országot átszövő kiskirályi rendszer, a korrupció.

Nicol Pasinján ugyanennek a struktúrának a terméke, nehéz elképzelni, hogy változtatni tud – ha egyáltalán akar. Azaz mai tudással azt lehet mondani: Örményországban nagy valószínűséggel csak a miniszteri irodák ajtajain lévő névtáblák fognak változni.

Máté T. Gyula

Lapszám: