Nem az volt a forradalom művészete, amit ma annak gondolunk. Messze nem az. Egy érdekes és roppant izgalmas, nagy alkotói vonulat állt a változások mellé, hogy aztán egy jó évtized múlva maga Sztálin söpörje félre.

Alekszandr Gyejnyeka: Futball (1924)

Ha a korai szovjet művészetről beszélünk, nem feltétlenül olyanokról van szó, akik vörös matrózokat, katonákat vagy éppen a szónokló Lenint akarták ábrázolni, heroikus pózokban. Az effajta alkotások amúgy is többnyire később készültek, az események megszépítésének és idealizálásának szándékával. A festő Kazimir Malevics szerint csak a napi történelemre adott válaszok voltak, nem többek a dekoratívan megörökített pillanatnál.

A forradalom művészete az orosz avantgárd volt, és az avantgardisták valami egészen mást akartak. Olyan mozgalomról beszélünk, amely jóval a forradalom előtt született, és kitartott egészen a húszas évek végéig. Sztálin vetett véget az avantgardista játszadozásnak, igaz, bizonyos elemeit például a plakátművészetben, zenében engedte tovább élni, de csak igen kontrollált formában.

Az orosz-szovjet avantgárd rendkívül érdekes, sokrétű művészeti mozgalom, amely a festészetben, ahogy a szobrászatban is a régi normák megsemmisítésére, újak megalkotására törekedett. Mindebből nem maradhatott ki természetesen a zene, illetve az irodalom, színház sem. Sőt, ezek a művészeti ágak sokszor éppen magában a teátrumban találkoztak, például olyan módon, hogy egy-egy darabhoz az avantgárd festői készítettek igencsak modern díszleteket, és a zeneszerzők írtak hozzá néha már-már meghökkentően merész zenét.

A forradalom után az orosz avantgárd irányítói kihasználták az adódó lehetőségeket, csoportokat, iskolákat, sőt művészeti kutatóintézeteket is alapítottak, működtettek. Feltűnően sokat foglalkoztak technikai (fények, színhatások) és elméleti kérdésekkel is. Az utóbbi amúgy is mindig erős oldala volt az orosz moderneknek, a festő Nyikolaj Fjodorov például kinyilatkoztatta, hogy a „művészet lényege a gravitációnak való ellenállás”. A kultúrának új gazdái lettek, Moise Sagalovot, vagyis Marc Chagallt például a vityebszki kormányzóság művészeti ügyeinek népbiztosává nevezték ki. Az orosz absztrakt meghódította a mindennapi életet is. A feljegyzések szerint a forradalom után egy moszkvai porcelángyár olyan étkészletet hozott forgalomba, amelyet absztrakt ábrák díszítettek. Állítólag napok alatt elfogytak ezek a bögrék és tányérok az üzletekből.

Az orosz avantgárd festői egyébként sokszor hasonlítgatták magukat Pablo Picassóhoz az 1910-es években, különösen azok, akik a kubizmus útján jártak, hisz a spanyol festőnek is volt egy igen jelentős kubista korszaka. Az oroszok azonban úgy vélték, Picasso nem talált ki semmi újat, ők az újdonságok letéteményesei, Picasso csupán az addig született eredményeket foglalta össze.

A korabeli modern orosz festészetet alapvetően két fő irányzat jellemezte: a mechanikus és az organikus festészet. Miközben ezt is, azt is áthatották az Európában épp divatos irányzatok: a kubizmus mellett a futurizmus, az expresszionizmus és a szimbolizmus. A mechanikusok az absztrakt vonzásában alkottak, az organikusok inkább figurális képeket festettek, de alakjaik egyszerű emberek, például közkatonák voltak. Ehhez az ábrázolásmódhoz azonban nem a későbbi szocialista realizmus heroizáló formanyelvét használták, hanem meglehetősen rusztikus és természetes, mesterkéletlen eszközöket. A képnek ettől nem „szépségei, hanem mélységei” lettek.

Mindenki a modernitás jegyében tevékenykedett, de egyes művészek egészen különös és egyéni utakon jártak. Például Tatlin, aki megalkotta a III. Internacionálé különös, „csavarodó” emlékművét. Tatlin egy speciális légi biciklit is tervezett, a letatlint (letaty oroszul azt jelenti: repülni), elképzelései szerint ezzel jártak volna be a gyárba dolgozni a jövőben a munkások. A világűrt is fürkészték, Kazimir Malevics használta először a szputnyik kifejezést egy kozmikus jármű megnevezésére. Ízlés kérdése, kinek mi tetszik, mi nem ebből a korszakból, de mindenképpen kiemelkedett az alkotók közül a festő Alekszandr Gyejnyeka. Gyárépítést vagy gyári szövőnőket ábrázoló képein a munka nem hősi tett, hanem álomszerű lebegés egy mozdulatlan, de kifejezetten pasztellszerűen megjelenített ipari környezetben. Gyönyörű, sajátos atmoszférájú festményei mozgósításra alkalmatlanok, hiszen a munkában nem a hősies helytállást, hanem a szépséget, harmóniát keresik. A Vörös Hadsereg fényképészéből és tudósítójából lett festő azon kevés avantgardisták közé tartozott, akik művészeti és fizikai értelemben is túlélték a sztálini terrort. Gyejnyeka 1964-ben Lenin-díjat kapott. Ehhez azért engedékeny lépéseket kellett tennie a klasszikus értelemben vett szocialista realizmus irányába, erről tanúskodik Szevasztopol védelme című, pátosztól csöpögő festménye.

Sinkovics Ferenc

Százéves a pétervári bolsevik puccs – Az ősbűn

Száz esztendeje robbant ki a … mi is? A szocializmus hatalma alá vetett országokban, így hazánkban is nemzedékeken át azt hazudták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (kedélyesen NOSZF-nak is becézték) kezdődött ezen a napon. Minden évben egyszer, november 7-én végig kellett hallgatnunk az iskolai és munkahelyi vörös litániákat, fel kellett állnunk a szovjet himnusz hangjaira, ömlött az intézményesített hazugság újságokból, televízióból, rádióból. Pedig közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Péterváron közönséges puccs zajlott azon a napon. A bolsevikok kicsiny, de annál erőszakosabb csoportja egyszerűen megragadta a hatalmat, és ha már megragadták, meg is tartották hetven évig. Időközben exportálták a maguk forradalmát, és a világ szerencsétlenebb részein vérrel, tömeggyilkosságokkal, népek, nemzetek, származási, foglalkozási és vallási csoportok teljes eltűnésével létrejöttek a szocialista társadalmak.

1917. november 7-e hatása felbecsülhetetlen az emberi történelemben. Először – és reméljük, utoljára – győzött és uralkodott földrésznyi területeken az egyenlősítés, a kommunizálás központi parancsa. Először érezhették meg emberek százmilliói, hogy az állam hadjáratot visel a saját polgárai ellen, hogy el akarja pusztítani őket pusztán azért, mert a nagy utópia építésében csak zavart okoznának. A kommunista ideológia aztán kimúlt, de mindmáig ott pislákol ikertestvérében, a liberalizmusban, amely úgyszintén a tudás, a tekintély, a rend és a jó érzés ellen visel hadat ott, ahol uralomra jutott.

A pétervári puccs közvetlen és közvetett eredménye: százmillió halott. Vagy talán még ennél is több. Ennyien veszítették életüket a nagy társadalmi kísérletben. Ennyi ember életét vette el Lenin, Trockij, Sztálin, Mao, Pol Pot, Rákosi, Kádár, Honecker, Ceaușescu, Castro és a többi gyilkos.

De az ősbűn 1917. november 7. A nap, amely után már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Ezen a napon a pusztítás szelleme kiszökött a palackból, és a szocializmus itt kísértett köztünk egészen addig, amíg teljesen fel nem falta önmagát.

Összeállításunkban nem törekedhettünk teljességre, de felvillantunk néhány képet, tisztázni igyekszünk néhány kérdést a forradalom napjaiból.