Az establishment, saját párttársai és a mainstream média állandó támadásai ellenére is jó mérleggel zárta első száz napját Donald Trump. Ha ma lennének az elnökválasztások, novemberi támogatóinak 96 százaléka még mindig mellette adná le a voksát. Tény ugyanakkor, hogy Trump elnök számos témában megváltoztatta a véleményét, az amerikai külpolitika pedig ismét az Obama előtti intervencionista irányhoz látszik visszatérni.

Fotó: MTI, archív

Donald Trump csúcsot döntött. Első száz napjában az amerikai államfő összesen harminc elnöki rendeletet írt alá. Ezt azonban nem feltétlenül jókedvében tette. A rendszeren kívülről érkező Donald Trump munkáját nemcsak a demokrata, de a republikánus törvényhozók is akadályozták, így ő a kongresszust megkerülve, elnöki rendeleteken keresztül próbálta érvényesíteni akaratát. Az establishment ahol tudott, így is botokat dugott a küllők közé. Trump elnök hét muszlim ország polgárait érintő beutazási tilalmát két alkalommal kaszálták el különböző államok bírái. Az elnök ráadásul ígéretével ellentétben, a rendelettel nyíltan szembeszegülő, illegális migránsoknak menedéket adó városoktól sem tudta megvonni a szövetségi forrásokat.

Trump elnök egyik legfontosabb kampányígérete, az Obamacare eltörlése, pontosabban annak egy gazdaságosabb egészségügyi rendszerrel való felváltása is kudarcot vallott, miután azt nemcsak a demokraták, de különböző egészségügyi biztosítókban érdekelt republikánus törvényhozók is megtorpedózták. Felemás eredményeket mutat az elnök másik vesszőparipája, a „mocsár lecsapolása” is. Noha Donald Trump rendeletben megtiltotta, hogy a Fehér Ház és a kongresszus tisztviselői hivataluk befejeztével öt évig bármiféle lobbitevékenységben részt vegyenek, hamar kiderült, hogy erre elnökként semmi jogi ráhatása nincs. A gyakorlati kudarcok ellenére az elnöki rendeleteknek komoly PR-értékük van, hiszen bizonyítják, hogy az Egyesült Államok 45. elnöke minden tőle telhetőt megtesz ígéreteinek betartása érdekében.

De voltak sikerek is. Ígéretéhez híven Trump elnök már első napján széttépte elődje egyik legfontosabb örökségét, a csendes-óceáni partnerségi megállapodást, ezzel próbálva javítani az amerikai munkások versenyhelyzetén. Komoly eredményeket ért el az illegális bevándorlással szemben is. Noha a déli fal egyelőre még nem épült meg, és az is kérdéses, hogy Trump ígéretének megfelelően Mexikó fizet-e majd érte, a számok már most magukért beszélnek. Márciusban 32 százalékkal több illegális migránst tartóztattak le, mint februárban, és 64 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Biztatóak a gazdasági mutatók is. Az adócsökkentések, a klímamegállapodások felrúgása, az infrastrukturális fejlesztések, valamint az Obama elnök által elkaszált Dakota Access és Keystone XL olajvezetékek megépítésének terve (melyhez az elnök kizárólag amerikai acélt enged használni) optimizmussal töltötték el a piacokat. Donald Trump novemberi megválasztása és március eleje között az amerikai részvények értéke háromezer milliárd dollárral (!) nőtt, és évek óta először csillant fel a remény, hogy az Egyesült Államok végre kitör az alacsony produktivitás, az infláció és az alacsony növekedés csapdájából.

Míg belpolitikai téren Trump elnök nem okozott meglepetéseket, a külpolitikában szinte teljesen szembement kampányígéreteivel. Bebizonyosodott, hogy az „America first” szlogen sokak várakozásával ellentétben nem a nemzetközi szerepvállalás visszaszorítását, hanem épp ellenkezőleg, az amerikai érdekek korábbinál agresszívebb érvényesítését jelenti. Persze nem Donald Trump az első elnök, aki teljesen mást tesz, mint amit megígért. A kampányában megbékélést hirdető Jimmy Carter elnökként Moszkva afganisztáni beavatkozása ürügyén harcot indított a szovjet térnyerés ellen. Épp az ő ellentéte volt Ronald Reagan, aki noha a fegyverkezés fokozásával kampányolt, végül mégis történelmi tárgyalásokat kezdett a Szovjetunió vezetőivel. Hasonló utat járt be Bill Clinton is, aki jelöltként hevesen bírálta a „pekingi mészárosokat”, majd elnökként straté­giai megállapodást kötött Kínával. George W. Bush – Donald Trumphoz hasonlóan – befelé forduló politikát ígért, aztán olyan háborúkat indított a Közel-Keleten, amelyek máig éreztetik hatásukat. Barack Obama jelöltként még az amerikai munkaerőpiac védelmét ígérte a szakszervezeteknek, aztán mégis aláírta a csendes-óceáni partnerségi megállapodást, több ezer munkahelyet szolgáltatva ki ezzel az olcsó ázsiai konkurenciának. A tanulság egyértelmű: a mindenkori amerikai elnökök célja – pártállástól függetlenül – kivétel nélkül az amerikai érdekek globális érvényesítése és az „America first” szó szerinti megvalósítása. Ennek mikéntje pedig az aktuális kihívások fényében mindig változik.

Barack Obama egy csökkenő presztízsű, stratégiai pontokról kiszoruló Egyesült Államokat hagyott maga után, Donald Trump pedig hamar belátta ígéreteinek tarthatatlanságát. Trump elnök ezért olyan keményvonalas katonákkal vette körül magát, mint James Mattis védelmi miniszter és Mike Pompeo CIA-főnök, akinek elsődleges célja a szövetséges országok megingott bizalmának helyreállítása lett. Mattis tábornok első útja Szöulba és Tokióba vezetett. Nemsokára Trump elnök is fogadta Abe Shinzo japán miniszterelnököt és Mohammad bin Salman szaúdi koronaherceget, mindkettőt biztosítva a védelmük iránti elkötelezettségéről. De jól sikerült a Merkel–Trump-találkozó is, ahol a felek gyakorlatilag egyetértettek a kereskedelem és az ukrajnai helyzet irányával kapcsolatban.

Az elnök visszavonta azt a korábbi kijelentését is, miszerint a NATO idejétmúlt lenne, majd áprilisban a Washingtonba látogató Jens Stoltenberg főtitkárt személyesen is biztosította az Egyesült Államok Észak-atlanti Szerződés Szervezete iránti elkötelezettségéről. Ezt követően Trump elnök szabad kezet adott a Pentagonnak, mely így gyakorlatilag belátása szerint tervezheti meg nemzetközi beavatkozásait. Közben februárban nemzetbiztonsági tanácsadónak kérte fel a keményvonalas H. R. McMaster-t, egy hónapra rá pedig megvált a fő fehér házi ideológusnak tartott Breibart-főnök Steve Bannontól.

Az eredmény hamar megmutatkozott. Április elején egy zavaros hátterű szíriai vegyifegyver-támadás után az amerikai haderő 59 Tomahawk rakétát lőtt ki a szír kormányerők egyik légi támaszpontjára, egy hét múlva pedig Afganisztánban bevetették a létező legnagyobb nem nukleáris bombát az Iszlám Állam bázisai és alagútrendszere ellen. A támadás belföldön is kifizetődött. A belső ellenzék elhallgatott, a mainstream média pedig – mely korábban szisztematikusan támadta az elnököt –, megenyhült, és elismerően konstatálta, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. A belső béke helyreállását jelezi, hogy Trump azóta kevesebbet kommunikál a Twitteren, melyet korábban éppen az ellenséges média megkerülésére használt.

Noha megválasztása előtt Donald Trump jó kapcsolatokat ígért Oroszországgal, ez várat magára. Az elnök nem siet feloldani az elődje által bevezetett embargókat. Az enyhülés olyannyira nem következett be, hogy áprilisra Trump elnök már egyenesen „mélypontról” beszélt. Ígéretesen alakulnak viszont Washington és Peking kapcsolatai. Noha elnökjelöltként Donald Trump még azt ígérte, árfolyam-manipulátornak minősíti Kínát, elnökségének elején pedig az egy Kína politika felrúgásával kacérkodott, mára minden helyreállt. Az amerikai államfő Hszi Csin-ping elnökkel folytatott találkozója noha áttörést nem hozott, sikerrel lezajlott, a két ország pedig látható együttműködésbe fogott a fokozódó észak-koreai helyzet kezelésére. Úgy tűnik tehát, hogy az Egyesült Államoknak egy hagyományos republikánus elnöke lett. A forradalom elmaradt, az „America first” pedig ma sem jelenti azt, amit a világon sokan reméltek.

Sayfo Omar