Európa fél Amerikától

Várhatóan utolsó, nemrég megkezdett negyedik elnöki ciklusában Vlagyimir Putyin megszilárdítaná Oroszország helyét az átalakuló világban, és a globális ambíciókhoz igyekszik megteremteni az erős gazdasági hátteret is. Sikerül-e ez? Kik lehetnek Oroszország partnerei a többpólusú világban? Hogy alakul a viszonya Európával? Egy kalap alá lehet-e még mindig venni Európát és Amerikát, és milyen kínok között alakul az új világ? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk a Kremlhez közel álló orosz politológussal, Szergej Mihejevvel, a moszkvai Politikai Konjunktúrakutató Intézet igazgatójával.

– A beiktatása után kiadott ukázaiban Vlagyimir Putyin világosan meghatározta az Oroszország előtt álló legfontosabb kihívásokat. Ebből is látszik, hogy az államfő tisztában van az utolsó elnöki ciklusában előtte tornyosuló feladatokkal. Mit tart a legégetőbb problémának?

– Mint mindig, most is azt, hogy miként fogja a hatalom megoldani az általa vázolt feladatokat. A kihívásokról ugyanis eddig is sokat hallottunk, a megoldások módjáról azonban annál kevesebbet.


– A kormány összetétele ad eligazítást ezzel kapcsolatban? Milyen irány olvasható ki a miniszterek névsorából?

– Hát, nem sok. A kormány névsora számomra némi csalódást jelent, hiszen igazán lényegi változásokat nem látok benne. Egyértelmű, hogy Putyin ezúttal is a hatalmon belüli erőegyensúly megtartására törekedett, Arkagyij Dvorkovics vagy Igor Suvalov távozása csupán kozmetikázásként fogható fel, és nem ad választ a feladatok megoldásának módjára. Egyelőre több ezzel kapcsolatban a kérdés, mint a válasz.


– A kihívások között talán a legnagyobb a globális ambíciók gazdasági hátterének megteremtése. Lát erre rövid időn belül esélyt?

– Egyértelmű pozitívum ennek kapcsán, hogy Barack Obama ígéretével ellentétben, a szankciókkal nem sikerült Oroszországot padlóra küldeni. Az ország a vártnál is jobban birkózott meg e kihívással. A rövid távon várható, nagyjából másfél százalékos évenkénti növekedés azonban komolytalan. Ilyen tempóban legalább ötven év kell az ország felzárkóztatásához. Ennyi időt azonban Oroszország nem kap erre, így a jelenleginél gyorsabban kell növekedni. A feladat emberpróbáló, vannak azonban kétségeim afelől, hogy a gazdaság átalakításával megbízott miniszterek képesek megbirkózni ezzel a kihívással. Éppen ezért alaposan át kell most gondolni mindent, és nem szabad kapkodni.


– Az előbb említette, hogy Oroszországnak a Nyugat nem ad ötven évet, de még ötöt sem arra, hogy összeszedje magát. Ez már különösen a hidegháború idejéből, de még korábbról is ismert, tudatos stratégia. Egyértelműsíthetjük ennek kapcsán a hidegháború visszatérését?

– Bizonyos tekintetben igen. Éppen ezért Oroszországnak már van tapasztalata abban, hogy kedvezőtlen külső körülmények között is megbirkózzon a kihívásokkal, így nem vár arra, hogy a Nyugat majd stratégiát vált, hanem járja a maga útját.


– Ez az ország körül kialakult feszült helyzet meghatározza a politikai elit gondolkodását, és erőteljesen hat a társadalom hangulatára, a közbeszédre is. E hatások között vannak pozitívak és negatívak egyaránt. Ez a külső nyomás például jelentős mértékben inspirálta az import régóta hangoztatott kiváltását, néhány szektor fejlődését, ugyanakkor Ukrajnához képest kevésbé durván, ám keményebbé tette a közbeszédet, gerjesztve a nacionalista indulatokat…

– Mint mindennek, ennek a helyzetnek is két oldala van. Egyaránt elindított pozitív és negatív folyamatokat. Miközben a külső nyomás egyik oldalról inspirálóan hat és megacéloz, valóban erősíti a radikalizmust is. Ezt a helyzetet kezelni kell, de mint már említettem, Oroszországnak van benne tapasztalata.


– Így nem hagyja magát provokálni, és hideg fejjel gondolkodik akkor is, amikor az Egyesült Államok szívesen belerángatná mondjuk egy kiterjedt kelet-ukrajnai háborúba?

– Putyin egyes nyugati véleményekkel ellentétben mindig is hideg fejjel hozott döntéseket. Vegyük például a Krímet. Semmilyen társadalmi nyomásnak nem engedett. Nagyon is józanul mérlegelt, és arra jutott, hogy abban a helyzetben nem tehet mást. Az Ukrajnában kialakult helyzetre akkor nem lehetett nem reagálni.


– Ha már Kelet-Ukrajna és a provokáció szóba jött, mit gondol, a foci-világbajnokság idején kiéleződik-e a helyzet a Donbaszban, amint azt sokan várják?

– Kétségtelen, hogy vannak olyan nyugati erők, amelyek ezt a rendezvényt, Oroszország hangulatát szívesen elrontanák, és ezért készek a kelet-ukrajnai helyzet ki­élezésére is. Az ukrán vezetés azonban nem kész egy átfogó támadásra. Petro Porosenko tisztában van azzal, hogy az erre adott esetleges válasz a vereségével járna, ezt pedig a jövőre esedékes választások előtt nem engedheti meg magának. Azt is jól tudja, hogy Washingtonból egyesek szívesen tüzelik, azonban egy ilyen helyzetben katonai segítséget sem Amerika, sem pedig a NATO nem nyújtana. Így aztán a mégoly viszonylagos tűzszünet felrúgása öngyilkos lépés lenne. Marad tehát a nyomásgyakorlás jelenlegi formája a szankciókkal és az információs hadviseléssel.


– Porosenkót visszafogottságra intheti grúz kollégájának, Mihail Szaakasvilinek kudarccal végződő 2008-as kalandja is…

– Porosenko láthatóan fél, ezért kígyót-békát kiabál Oroszországra, egy kiterjedt katonai akció indítását azonban nem kockáztatja.


– Többször említette a Nyugatot. Nem gondolja, hogy Európát és az Egyesült Államokat már nem lehet egy kalap alá venni?

– Sajnos, nem igazán látom annak jeleit, hogy Európa leszakadna Amerikáról, és önállóan, a saját érdekeit követve cselekedne. Persze Berlin vagy Párizs is ki-kiszól már a kórusból, azonban ez lassú folyamat. Nem elég beszélni, cselekedni is kell! Vegyük például azt, hogy milyen kétségbeesetten reagált az EU a szankciókat leszavazni készülő olasz koalícióra. Európa még nem tart itt. Egyszerűen fél Amerikától, és fél egy ilyen lépést megtenni. Ezért aztán paradigmaváltásra sem lehet számítani. És ne felejtsük el, amikor Európa önállóbban lép fel, akkor Amerika mindig bekeményít, és jön egy provokáció, mint például a Szkripal-ügy. Ha tehát Európa elszánná magát és a jelenleginél nagyobb kompromisszumkészséget mutatna, nagy eséllyel leesne egy repülőgép, bekövetkezne valahol egy vegyi támadás, vagy kiéleződne a helyzet Kelet-Ukrajnában. Nagy kérdés, hogy Európa ki tud-e valamikor is törni ebből a jövőjét alapvetően meghatározó függőségből. Ha ez bekövetkezne, az jelentősen megváltoztatná Európa és Oroszország viszonyát, így az erőviszonyokat is.


– Ebből az is látszik, hogy az Egyesült Államok nemcsak Oroszországnak, hanem Európának sem engedi, hogy összeszedje magát…

– Ez így van. Erről már mi is sokat beszélgettünk. Európának éppen a transzatlanti szövetségese nem engedi meg, hogy önálló geopolitikai pólussá váljon. Washington folyamatosan azt sulykolja, hogy Európát meg kell védeni, de emellett bele-belerángatja az önálló gondolkodást blokkoló kínos helyzetekbe is.


– Oroszország most nyit Kína felé, ám ez egyelőre még nem sokat hozott a konyhára. Oroszország természetes szövetségese ugyanis Európa lenne. Egyetért ezzel?

– Nagyjából igen, de megjegyezném, hogy Oroszországnak nem Európában vagy Kínában, hanem mindenekelőtt önmagában kell bíznia. A Szovjetunió felbomlása után húsz évig vártunk arra, hogy a Nyugat megszeressen és egyenlőként kezeljen bennünket. Ma látjuk, hogy nem jutottunk semmire. Mennyit várjunk még? Amerika hozzáállásának megváltozásában sem lehet bízni. Nem kell megsértődni. Azokkal kell építeni a kapcsolatokat, akikkel lehet, és annyira, amennyire lehet. Ez vonatkozik Európára és Kínára egyaránt.


– Ebben a gyorsan változó világban hol van ma Oroszország helye?

– Ott, ahol mindig is volt. Oroszország a világ egyik legnagyobb területű országa, a hadserege erős, hatalmasak a tartalékai. Mindezek meghatározzák Oroszország helyét, így azt nem kell keresni. Oroszország a világpolitika egyik meghatározó tényezője, és bár gyengébb, mint a Szovjetunió volt, az elmúlt harminc év bebizonyította, hogy vele mindenkinek számolnia kell. Tisztában van ezzel Amerika, Európa és Kína is.


– Vajon mennyire érzi magát Oroszország otthonosan az egyre inkább többpólusú, bonyolult világban?

– A kétpólusú világrend már a múlté. Ezzel nem érdemes foglalkozni. Az egypólusúnak is vége, így a jelenlegi realitásokhoz kell alkalmazkodni. A többpólusú világban Oroszország otthonosan érezheti magát, mert annak mindenképpen egyik meghatározó pólusa.


– Ahogy fogalmazott, Oroszország kész erre az új világrendre. De kész-e már erre a világ?

– Az egész világban gondolkodni értelmetlen. Van, aki kész erre, van, aki még nem.


– Számít-e nagyobb összeütközésre, háborúra az átalakulás, az érdekek egyre keményebb ütközése közepette?

– Regionális feszültségek lesznek, láttuk ezt a Korea, majd az Irán körül felturbózott események kapcsán. Globális háborúra azonban nem számítok. Mindenekelőtt az atomfegyver tartja vissza ettől a hatalmakat. Amit például manapság Donald Trump művel, az inkább hasonlít operettre, semmint komoly fenyegetésre. 

 

Lapszám: