A kommunista legendáriumban nagy népi támogatottságnak örvendő, elsöprő erejű forradalomnak láttatott eseménysorozat valójában egy erőszakos kisebbség államcsínye volt. Az ezzel szembeszálló, összefoglalóan fehéreknek nevezett politikai tábor sokféle világnézetű irányzatot ölelt át, közös jellemzőjük volt a bolsevizmus elutasítása.

„A Vörös Hadsereg elől menekülő fehérgárdisták gabonát égetnek.” Bolsevik propagandaplakát 1919-ből

Az 1917 és 1922 közötti időszakban Oroszország zűrzavarba süllyedt. Nemcsak a háborús megpróbáltatásokat és a polgárháborúvá terebélyesedő belső konfliktusokat nyögte, hanem a baloldali táboron belüli ellentétekkel, például az anarchisták és a szociálforradalmárok akcióival, továbbá a lengyel függetlenségi mozgalommal, valamint az ukrán, balti és kelet-oroszországi népek nemzeti törekvéseivel is szembe kellett néznie. Mindez bonyolult konfliktusrendszert eredményezett, amelyen végül a kommunisták tudtak úrrá lenni.

Győzelmükig azonban hosszú és véres út vezetett. A bolsevikok 1918 nyarán hatalmas letartóztatási hullámmal reagáltak az ellenforradalmi szerveződésekre, néhány év alatt több mint 70 ezer embert vetettek börtönbe, és több százezer kozákot végeztek ki válogatott kínzások mellett. 1918. július 16-án Jekatyerinburg­ban magát II. Miklós cárt és családját is meggyilkolták. Ezzel a történelem színpadára lépett a vörösterror, aminek előzményét már megismerhette a világ a jakobinus diktatúra képében.

Az 1918 márciusában a mai Fehér­oroszország területén található Bresztben megkötött breszt-litovszki békével, mellyel Szovjet-Oroszország kilépett az első világháborúból, időlegesen elveszítette a mai Ukrajna területét, és ezt a cárhoz hű orosz tisztek már nem nézték tétlenül. Anton Ivanovics Gyenyikin tábornok Dél-Oroszország felől, Alekszandr Vasziljevics Kolcsak admirális keletről, Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics tábornok pedig északnyugati irányból indított támadást a bolsevik rezsim ellen. Előrenyomulásukat a parasztság, továbbá a cári világban sajátos, kedvező jogállást élvező doni és kubáni kozákság segítette. Gyenyikin helyét 1920 tavaszán Pjotr Nyi­ko­la­je­vics Vrangel báró vette át, aki eredményesen szervezte meg az ellenállást a Krím térségében. A régi rend tisztjei ellenkormányt szerveztek, mely 1918 októberében a dél-szibériai Omszkban kezdte meg működését. Ennek legjelesebb tagja Alekszandr Vasziljevics Kolcsak admirális volt, aki kezdetben had­ügyminiszterként vett részt az omszki kabinet munkájában, később saját kezébe vette az irányítást, és Oroszország főkormányzója lett. Ezzel a szervezett, katonailag is ütőképes ellenforradalmi erők az ő irányítása alatt egyesültek. Kolcsak legfőbb célja a bolsevik rezsim megdöntése és a monarchia helyreállítása volt.

Seregeivel 1919 márciusában indított támadást a vörös rendszer ellen, csapatai egy hónap alatt Omszkból indulva több mint 2500 kilométert törtek előre nyugat felé, elértek egészen a Volgáig, 300 ezer négyzetkilométernél is nagyobb területet felszabadítva. A siker azonban rövid életűnek bizonyult, a Lev Davidovics Trockij által több mint 2 milliósra duzzasztott bolsevik Vörös Hadsereg ellentámadása visszaszorította a fehéreket. 1919 végére egészen Irkutszkig vonultak vissza, 1920 elején Kolcsak lemondott a vezetésről, és az antant védelmét kérte. Nagy-Britannia és Franciaország azonban megtagadta tőle a menedékjogot, az antanttal szövetséges csehszlovák légió pedig a szabad elvonulás fejében kiszolgáltatta a bolsevistáknak az admirálist. A vörösök 1920. február 7-én kivégezték nagy ellenfelüket. Szerencsésebb volt Vrangel báró, aki 150 ezer katonáját párját ritkítóan szervezett evakuálás keretében török területre tudta menekíteni a vörösök elől 1920 novemberében. Ugyanebben az időszakban Jugyenyics tábornoknak is sikerült Franciaországba emigrálnia. Mindketten kísérletet tettek az antibolsevista ellenállás újjászervezésére, de a britek és a franciák egyaránt elzárkóztak bármiféle segítségnyújtástól.

A ma Szentpétervárhoz tartozó Kron­stadtban 1921 márciusában nagyszabású matrózlázadás tört ki, a tengerészek szembeszálltak a minden mértéket elvesztő diktatúrával. A Petropavlovszk, a Reszpublika és a Szevasztopol hajók legénységének elege lett a hadikommunizmusból, megtagadták az engedelmességet vörös elöljáróiknak. A lázadás méreteire jellemző, hogy a balti-tengeri szovjet-orosz flotta jelentős részét uralták, több mint 25 ezer tengerésszel a köreikben, igaz, közülük mintegy ötezer matróz vett részt aktívan a felkelésben. Ezért a bolsevikok az elrettentés mellett döntöttek, Mihail Nyi­ko­la­jevics Tuhacsevszkij marsallt a lázadók megsemmisítésére utasították. A vörös tiszt közel ötvenezer emberrel vette ostrom alá Kronstadtot 1921. március 8-án, ágyúval lövette a város erődjét. Ám a támadás elsőre csúfos kudarcot vallott, mivel Tuhacsevszkij mintegy ezer katonája átállt a felkelők oldalára. Ezért 1921. március 17-én Tuhacsevszkij újabb rohamot indított. Ezúttal mérges gázt is bevetett a felkelők ellen, és ezzel sikerült megtörnie a lázadást. A megtorlás során több mint kétezer matrózt statáriálisan agyonlőttek, tízezernél több tengerészt pedig bebörtönöztek.

Tuhacsevszkijnek ekkor már nagy gyakorlata volt a bolsevikellenes felkelések vérbe fojtásában. Ő verte le a tambovi parasztfelkelést is. E rendkívül termékeny délnyugat-oroszországi falusias térségben már 1918 nyarán 12 esetben fegyveres lázongás tört ki a kényszersorozások és a rekvirálások ellen, és a régióban itt is, ott is rendre fellobbant az ellenállás lángja. Afféle gerillaakciók keretében megsemmisítették a beszolgáltatások céljából fenntartott magtárakat, gazdasági épületeket, az elvett gabonát visszaadták a parasztoknak, és likvidálták a bolsevik hatalom képviselőit. A megmozdulásokat rendre leverték a vörösök, de azok mégis folytatódtak, sőt, egyre nagyobb területekre terjedtek ki.

A vörösök fellépése egyre kíméletlenebb lett, 1920 májusában Tambov megye több járásában bezárták és felszámolták a kolostorokat, ami százak kivégzésével járt együtt. Mindez oda vezetett, hogy 1920 augusztusának végén a tambovi terület Kamenka nevű településéről megállíthatatlan lázadás terjedt szét, és 1920 novemberére már szervezett politikai mozgalommá dagadt. Létrejött a Dolgozó Parasztság Szövetsége, amely már nemcsak a rekvirálások és kényszersorozások megszüntetését követelte, hanem alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását kívánta, és kimondta, hogy célja a bolsevikok eltávolítása a hatalomból. Az év végére a megye nagyobb része a felkelők irányítása alatt volt, a rendelkezésre álló fegyveres erő elérte a hatvanezer főt. Élükön a cári hadsereg tisztje, a Szent György-renddel kitüntetett Pjotr Mihajlovics Tokmakov állt, majd miután 1921 márciusában elesett a vörösökkel vívott háborúban, a szocialista érzelmű, de bolsevik­ellenes Alekszandr Sztyepanovics Antonov vette át az irányítást. A vörös haderő nem bírt a felkelőkkel, akiket a tambovi térség lakossága is támogatott, ha kellett, bújtatott. Ezért 1921 áprilisában a kron­stadti mészárost, Tuhacsevszkijt bízták meg a tambovi parasztlázadás vérbe fojtásával. A marsall közel hatvanezres fegyveres erővel vetette rá magát a felkelőkre, akik ellen közel húsz repülőgépet is bevetett. Az ellenállás megtörésére – a britek által a dél-afrikai búr háborúban alkalmazott módszerrel élve – koncentrációs táborokba fogatta össze a lázadók hozzátartozóit (több mint tízezer embert), majd Észak-Oroszországba deportáltatta őket. Tuhacsevszkij hadserege pedig kíméletlenül támadta, többek között bombázta a tambovi falvakat, és 1921 nyarán itt is mérges gázt vetettek be a parasztok ellen. Végül több mint egy év alatt, 1921 decemberére sikerült teljesen megsemmisíteni a tambovi lázadók fegyveres erőit. A brutális megtorlás itt sem maradt el, mintegy tizenötezer felkelőt kivégeztek, és százezer fölött volt a deportáltak, bebörtönzöttek száma.

E térben és időben is jelentős kiterjedésű lázadások jól mutatják, hogy a későbbi vörös interpretációval szemben a bolsevik rendszer korántsem örvendett egyöntetű népszerűségnek és támogatásnak. A vörösöknek évszázadok rendjét kellett megtörniük és megsemmisíteniük, és ezt csak kíméletlen terrorral tudták elérni.

Ágoston Balázs

Ellenforradalmi portrék

Anton Ivanovics Gyenyikin tábornok (1872–1947)

Włocławekben (ma Lengyelország, akkor Varsói Főkormányzóság) született jobbágycsalád fiaként. Apja tiszti rangot kapott. A fiú a kijevi tiszti iskola elvégzése után tüzértisztként szolgált. A dél-oroszországi fehér erők főparancsnoka volt, Vrangel báró váltotta e tisztségében. 1920 áprilisában emigrált, Angliában, majd Belgiumban élt, de az 1920-as évek elején Magyarországon is töltött néhány évet Sopronban, Budapesten és Balatonlellén. Utóbbi településen fejezte be emlékiratait, egykori lakóházán 2013-ban emléktáblát avattak. Az Egyesült Államokban, Michiganben hunyt el.

Lavr Georgijevics Kornyilov tábornok (1870–1918)

Katonacsaládban született Uszty-Kamenogorszkban. A szentpétervári tüzérségi akadémián tanult, később elvégezte a törzstisztképző akadémiát. Az orosz–japán háborúban már alezredesi rendfokozatban szolgált a Távol-Keleten. Az első világháborúban a híres Bruszilov tábornok alatt szolgált, harcolt Gorlicénél, osztrák–magyar hadifogságba esett, ahonnan megszökött, és újra frontszolgálatot vállalt.

A 1917. februári liberális polgári forradalommal hatalomra került Kerenszkij-kormány az év nyarán hadsereg-főparancsnokká nevezte ki, e pozíciójából 1917 szeptemberében katonai hatalomátvételre tett kísérletet az általa árulónak tartott kabinettel szemben. Letartóztatták, börtönbe vetették. Decemberben, már a bolsevik puccs után megszökött, és csatlakozott Gyenyikin hadseregéhez. A doni hadsereg parancsnokaként küzdött a Vörös Hadsereg ellen, 1918 áprilisában esett el Jekatyerinodar közelében.

Pjotr Nyikolajevics Vrangel báró (1878–1928)

Svéd gyökerekkel rendelkező balti család sarjaként született Novoalekszandrovszkban. Katonai pályára lépett, harcolt az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban, az első világháborúban egy lovas hadtestet vezetett. 1918 augusztusában csatlakozott az Anton Ivanovics Gyenyikin parancsnoksága alatt küzdő antibolsevista önkéntesekhez. A kaukázusi kozák hadsereg vezetőjeként sikerrel harcolt a Vörös Hadsereg ellen, 1919 őszén azonban nézeteltérése volt Gyenyikinnel, ezért önkéntes száműzetésbe vonult. 1920 márciusában azonban visszahívták, és kinevezték a fehér hadsereg dél-oroszországi parancsnokává. Meggyőződéses monarchista és antiliberális volt, ugyanakkor nyitottnak bizonyult a földreformra, amivel maga mellé állította a parasztságot. Seregei eredményesen harcoltak a vörösök ellen, de végül 1920 őszén a Lengyelországgal megkötött fegyverszünet nyomán átcsoportosított kommunista haderő visszaszorította Vrangel csapatait, így nem maradt más választása, mint embereinek evakuálása a Krímről Törökországba. Vrangel báró az emigrációban is aktívan dolgozott az orosz ellenállás nemzeti egységének megőrzésén. 1928-ban hunyt el Brüsszelben. Belgrádban temették el.

Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics tábornok (1862–1933)

Moszkvában született. Elvégezte a vezérkari akadémiát. Az 1904–1905-ös orosz–japán háborúban ezredparancsnokként szolgált, 1915 elejétől a kaukázusi orosz erők főparancsnoka volt. A bolsevik puccs után leszerelték. Franciaországba emigrált, de visszatért, hogy 1919 júliusában csatlakozzon az ellenforradalomhoz. Az év októberében 20 ezer katonával indult meg a bolsevik kézen lévő Szentpétervár ellen, a várost azonban a finn kormány várt támogatásának elmaradása miatt nem tudta bevenni. Ezután Észtországba vonult vissza, innen menekítette ki katonáit külföldre. Jugyenyics tábornok Franciaországba emigrált, 1933-ban halt meg betegségben Saint-Laurent-du-Varban.

Alekszandr Vasziljevics Kolcsak admirális (1874–1920)

Az orosz ellenforradalom kétségkívül legnevesebb alakja Szentpéterváron született katonacsaládban. Haditengerészeti akadémiát végzett, részt vett az 1900–1903 közötti orosz sarkvidéki hidrológiai expedícióban. Az orosz–japán háborúban egy torpedóromboló parancsnoka volt, majd az első világháborúban, 1916-tól a fekete-tengeri flotta parancsnokává nevezték ki. 1917 júniusában leszerelték. 1918 őszén csatlakozott az omszki ellenforradalmi kormányhoz, amelynek hamarosan első számú vezetője lett. Reményteljes hadmozdulatokat kezdett a bolsevikok ellen, de a nagy túlerő végül visszaszorította hadseregét. Az antant országai nem adtak számára menedékjogot, a bolsevisták elfogták, majd Irkutszkban kivégezték.

Százéves a pétervári bolsevik puccs – Az ősbűn

Száz esztendeje robbant ki a … mi is? A szocializmus hatalma alá vetett országokban, így hazánkban is nemzedékeken át azt hazudták, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom (kedélyesen NOSZF-nak is becézték) kezdődött ezen a napon. Minden évben egyszer, november 7-én végig kellett hallgatnunk az iskolai és munkahelyi vörös litániákat, fel kellett állnunk a szovjet himnusz hangjaira, ömlött az intézményesített hazugság újságokból, televízióból, rádióból. Pedig közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Péterváron közönséges puccs zajlott azon a napon. A bolsevikok kicsiny, de annál erőszakosabb csoportja egyszerűen megragadta a hatalmat, és ha már megragadták, meg is tartották hetven évig. Időközben exportálták a maguk forradalmát, és a világ szerencsétlenebb részein vérrel, tömeggyilkosságokkal, népek, nemzetek, származási, foglalkozási és vallási csoportok teljes eltűnésével létrejöttek a szocialista társadalmak.

1917. november 7-e hatása felbecsülhetetlen az emberi történelemben. Először – és reméljük, utoljára – győzött és uralkodott földrésznyi területeken az egyenlősítés, a kommunizálás központi parancsa. Először érezhették meg emberek százmilliói, hogy az állam hadjáratot visel a saját polgárai ellen, hogy el akarja pusztítani őket pusztán azért, mert a nagy utópia építésében csak zavart okoznának. A kommunista ideológia aztán kimúlt, de mindmáig ott pislákol ikertestvérében, a liberalizmusban, amely úgyszintén a tudás, a tekintély, a rend és a jó érzés ellen visel hadat ott, ahol uralomra jutott.

A pétervári puccs közvetlen és közvetett eredménye: százmillió halott. Vagy talán még ennél is több. Ennyien veszítették életüket a nagy társadalmi kísérletben. Ennyi ember életét vette el Lenin, Trockij, Sztálin, Mao, Pol Pot, Rákosi, Kádár, Honecker, Ceaușescu, Castro és a többi gyilkos.

De az ősbűn 1917. november 7. A nap, amely után már semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Ezen a napon a pusztítás szelleme kiszökött a palackból, és a szocializmus itt kísértett köztünk egészen addig, amíg teljesen fel nem falta önmagát.

Összeállításunkban nem törekedhettünk teljességre, de felvillantunk néhány képet, tisztázni igyekszünk néhány kérdést a forradalom napjaiból.