Hosszú és küzdelmes évtizedek után Izrael, beváltva küldetését, a világ üldözött zsidóinak hazája lett. Hasonlít-e Izrael ahhoz, amilyennek az alapító atyák anno megálmodták? Tényleg nemzetté váltak-e a világ megannyi országából érkező zsidók, és miként valósul meg az arab–zsidó együttélés? A Demokrata a 70 éves államalapítás alkalmából járt Izraelben.

A cionizmus ősatyja, Herzl Tivadar, csakúgy, mint az államalapító David Ben Gurion baloldali, európaias államnak álmodták meg Izraelt, amely menedéket nyújt a világ minden üldözött zsidójának. A brit mandátum alatt álló Palesztinába érkező cionisták gondolkodását alapjaiban határozta meg a baloldaliság és az európai jobboldallal való szembenállás. Ugyanakkor európai askenázi zsidókként maguk is az európai kultúrából táplálkoztak. Ideálképüket leginkább a Paul Newman által az Exodus című filmben megszemélyesített honfoglaló telepes jellemzi, aki puskával a hátán töri fel a terméketlen talajt, majd megpihenvén, klasszikus verseket olvas.

Noha Ben Gurion szocialista volt, a liberalizmus távol állt tőle. Az állam­alapítást arabellenes pogromok kísérték, a helyzet pedig csak a hatvanas évek végére kezdett konszolidálódni. Mivel Ben Gurion az országot szekuláris alapokra fektette, a rabbinátussal és a vallásos cionistákkal is összeütközésbe került, akiket különféle egyezményekkel és privilégiumokkal próbált kiengesztelni.

Az 1948-as államalapító háború, majd az 1967-es győzelem megerősítették az országot vezető szociáldemokratákba vetett bizalmat. A kétes kimenetelű 1973-as jom kippuri háború traumáját követően azonban a jobboldali Likud tört előre, az ország pedig letért az államalapítók által kijelölt útról. A baloldalt képviselő Munkapárt hanyatlásához a bevándorlás is hozzájárult. Az arab országokból érkező szefárd zsidók ugyanis már kevésbé voltak vevők az európai baloldali eszmékre, a Szovjetunió bukását követően beáramló egymillió orosz zsidó pedig végképp kiábrándult a kommunizmusból és szocializmusból.

Az alapító atyák utópiájával szakító izraeli jobboldal és az 1973-ban alapított Likud párt felemelkedése az elmúlt évtizedben vált töretlenné. A jelenlegi miniszterelnök, Benjamin Netanjahu irányítása alatt a Likud minden korábbinál jobbra tolódott. A közbeszédet ma a biztonság témaköre uralja, a baloldal pedig a hazafiatlanság vádját kockáztatja bármilyen kormánykritikával. 2015-ben a Likud az ultraortodoxokkal kötött koalíciós szövetséget, a vallásosok érdekei így előtérbe kerültek. Ezzel párhuzamosan a kormányban a korábbiaknál fontosabb pozíciókat birtokolnak a szefárd gyökerű zsidók, akik az államalapító askenáziakkal szemben kevésbé tartják fontosnak az európai kultúra ápolását. Az ország „elszefárdosítása” – amitől a lakosság egy része retteg – azonban még távol van. Az üzleti elit, az egyetemi tanárok, művészek, orvosok névsorait böngészve máig szinte csak szláv, német és angolszász neveket találni.

Izrael demokratikus jellegét nehéz elvitatni. A parlamentbe jutás küszöbe 1,5 százalék, így a kisebb csoportok is képviselni tudják magukat. Mivel azonban az ország politikai kultúráját a Kelet-Európából, Észak-Afrikából és a Közel-Keletről érkezők formálták, a korrupció általános. A törvény persze mindenkire érvényes. Politikusok sora bukik bele korrupciós botrányaiba, és kerül börtönbe, az év elején pedig magát Benjamin Netanjahut is kihallgatta a rendőrség, miután a gyanú szerint túl nagy értékben fogadott el ajándékokat.


Drága hétköznapok

Izrael gazdaságilag is stabil. Noha az 1973-as jom kippuri háborút követően gazdasága az összeomlás szélére sodródott, az elmúlt évtizedben már évi 4 százalékos növekedést mértek. A szocialista örökség távolodásával az állam kiadásai az 1980-as 80 százalékról 40 százalékra estek vissza. Miközben a produktivitás számos iparágban alacsony, az informatika a hadiiparral párhuzamosan mára a világelsők közé nőtte ki magát, és Izraelben összpontosul a világ cyberbiztonsági beruházásaink 15 százaléka.

Az emberek jelentős része mégsem elégedett teljesen. Izrael ugyanis nemcsak magyar, de nyugat-európai mércével is nagyon drága. Az élelmiszer-nagykereskedelmet irányító három-négy cég tudatosan magasan tartja az árakat. Az ország egykori szocialista hagyományainak köszönhetően azonban bizonyos márkájú alapélelmiszerekre – többek között cukorra, tejre, kenyérre – állami támogatás van, így azok hozzávetőleg magyar áron vásárolhatók meg. Minden más luxus.

– Jobban kijövünk, ha interneten keresztül Angliából rendelünk ruhát, mint ha itt vesszük meg – meséli Joshua, a 22 éves jeruzsálemi egyetemista, akinek sokakhoz hasonlóan az eBay, az Amazon és a kínai Aliexpress jelent alternatívát a drága helyi boltokkal szemben.

Ha a hétköznapi termékek drágák, az ingatlanok egyenesen megfizethetetlenek. A kormány évtizedek óta nem meri kiszúrni a 90-es évek olcsó hiteleivel felduzzasztott ingatlanluftballont, félve, hogy azzal nemcsak a helyi bankoknak, hanem a tulajdonosoknak is súlyos veszteségeket okozna. Ráadásul a kereslet is nagy. A külföldről betelepülők miatt évente közel tízezer új lakásra lenne szükség. Ezek viszont leginkább az ország északi és déli részein épülnek, miközben a többség Jeruzsálem és Tel-Aviv vonzáskörzetébe szeretne települni. Mivel az építőanyagok ára az egekben van, mára bevett szokássá vált a „konténerbevásárlás”: a megrendelő a kivitelezőt és sokszor a dizájnert is kiutaztatja Kínába vásárolni, ahol a kiválasztott szanitert konténerekbe pakolják, majd hazautaztatják. Így általában – a kiutazással együtt – az izraeli árak feléből megússzák az egészet. Az építkezések költségét némileg az is megdobja, hogy minden lakásnak kötelező része a megerősített anyagból készült „rakétabiztos szoba”.


Mélyülő törésvonalak

Noha a megélhetés nehézségei miatt az alijázók száma ma – az évi tizenhatezer fővel – történelmi mélyponton van, Izrael demográfiailag gyarapszik. A gyerekszám az OECD-országok között itt a legmagasabb. A korábbi elképzelés, hogy az arabok a népesedés fegyverével győzik le a zsidókat, megdőlni látszik. 2016-ban történt meg először, hogy az arab és zsidó nők átlagos gyermekszáma kiegyenlítődött, egyaránt 3,13-on állt.

A Hirschberg család tizenkét éve alijázott Budapestről. A magát vallásos cionistaként definiáló Katalinnak és Benjáminnak már Izraelben született meg négy gyermeke, akikkel egy Ramallahhoz közeli telepen élnek. Noha mindketten dolgoznak, a gyermeknevelés nem okoz gondot. A közösség tökéletesen berendezkedett a nagycsaládokra.

– Egyszer sabbatra készülve a mieink mellett a sógorom hat gyereke is nálunk volt – meséli Katalin. – Ekkor kopogott be a szomszédunk, hogy feleségének megindultak a szülési fájdalmai, és áthozná a gyerekeket, amíg ők a kórházba mentek. Hamarosan már tizenöt gyerek volt a lakásban. De ez számunkra természetes dolog – emlékszik vissza.

Az izraeliek gyerekvállalását közelről megvizsgálva az ország jövőjéről is sokat sejtető képet kapunk. Míg Jeruzsálem és más vallásos városok utcaképének kötelező részét képezik a várandós és babakocsit toló nők, addig a liberális Tel-Avivban a fiatalok kutyákat sétáltatnak. A benyomást a statisztikák is megerősítik: míg például a Tel-Avivtól délre fekvő Bat Yam városában 1,8, addig a Jeruzsálemhez közeli, konzervatív Beit Shemeshben 3,8 gyermek jut egy nőre. A gyerekekből pedig hamarosan felnőttek lesznek, akik a szavazóurnáknál fognak dönteni az ország sorsáról.

A dél-alföldnyi Izrael kulturálisan ma a világ talán legösszetettebb országa. A társadalom mozaikját a világ számtalan országából érkező zsidók formálták, akik az őket összekötő vallás ellenére megannyi kultúrát képviselnek. Mégis, Izrael mára nemzetté érett. Ebben a tudatos kultúr- és oktatáspolitika mellett a kötelező katonai szolgálat is segít. A legutóbbi szabályozás szerint a férfiak 30, a nők pedig 18 hónapra vonulnak be, mely idő alatt a különféle bőrszínű és vallási irányzatot képviselő zsidók lassan összekovácsolódnak. A modern zsidó nemzetből egyedül talán a lakosság 9 százalékát kitevő ultraortodox irányzatok tagjai lógnak ki.

Beszélgetőpartnereink, a vallásos cionistáktól a liberálisokig egyetértettek abban, hogy az ultraortodoxok komoly tehertételt jelentenek a gazdaságnak: nem elég, hogy a katonai szolgálat alól fel vannak mentve, de a férfiak több mint 60 százaléka nem dolgozik. Hitük szerint ugyanis az ő dolguk kizárólag a vallás gyakorlására korlátozódik. A buszra várva, a boltban sorban állva is vallási könyvecskéket olvasnak. Ha valaki dolgozik a családban, azok leginkább a nők, akiknek nem feladatuk a vallás ilyen mértékű gyakorlása. Az ultraortodoxok mégis megkerülhetetlenek a politikában. A 2015-ös parlamenti választásokat követően ugyanis a Netanjahu vezette Likud a vallásos Shas és az Egyesült Tóra Judaizmus pártokat választotta koalíciós partnereknek, így az ultraortodoxok – a legfegyelmezettebb szavazócsoportként – a mérleg nyelvévé váltak.


Állandó készültség

Noha a hírekben gyakran hallunk légi csapásokról és merényletekről, Izrael ma minden szempontból a térség egyik legbiztonságosabb országa. Az éves költségvetés hozzávetőleg 20 százalékát költik védelmi kiadásokra. A Vaskupola a Gázából kilőtt rakéták száz százalékát semlegesíti, a falnak köszönhetően pedig a robbanóanyagok már nem jutnak be az izraeli területekre. Noha 2015-től megindult a „késes intifáda”, azelőtt pedig számos autós merénylet történt, ezeknek a hatása erősen korlátozott. Izraelben ugyanis az általános katonai szolgálat miatt a nők és férfiak többsége meg tudja védeni magát. Emellett a statisztikák szerint minden huszadik embernél van lőfegyver, a törvény pedig nemhogy nem korlátozza, de szinte el is várja ezek használatát veszély esetén.

Ezt egy kint tartózkodásunkkor történt eset is alátámasztja: szóváltás után egy bűnöző megkéselte üzlettársát Jeruzsálem egyik plázájának a bejáratánál, a biztonsági őr pedig azonnal agyonlőtte az elkövetőt.

– A gépezet olajozottan működik. Teljesen normális, hogy egy merényletnél a bejelentést követő tizedik percben már sem az áldozatok, sem a tettesek nincsenek a helyszínen – meséli a mentősként dolgozó Hirschberg Katalin.

Az állandó készültségnek persze leginkább az ártatlanok isszák meg a levét.

– Mi jobban félünk a zsidóknál – panaszkodott egy fejkendős palesztin asszony, akivel a Ramallahba tartó buszon elegyedtünk beszélgetésbe. – Ha egy arab gyanúsan mozdul, bárhol, bármikor lelőhetik, és még következménye sem lesz a dolognak.


Az együttélés ára

A megkérdezett arabok és zsidók egybehangzó állítása szerint a két népcsoport között a hétköznapokban koránt sincsenek akkora feszültségek, mint azt a hírek alapján sejtenénk. Izraelnek 1,6 millió arab polgára van, akik – noha felekezettől függően a katonai szolgálat alól fel vannak mentve, és a politikai előrejutásuk is korlátozott – ugyanolyan jogokkal rendelkeznek, mint a zsidók. Az utcanevek és figyelmeztető jelzések mind a két nyelven ki vannak írva, az arab fiatalok pedig a szolgáltatóipartól a közigazgatáson és az egészségügyön át a rendőrségig építhetnek karriert.

Noha mindkét népcsoportnál vannak olyanok, akik nem kedvelik a másikat, ők saját közösségükbe visszavonulva is leélhetik életüket. A többségnél azonban erről szó sincs. Különösen nem Tel-Avivban.

– Tel-Aviv gyakorlatilag állam az államban – magyarázza Steiner Kristóf.

A Magyarországon egykor műsorvezetőként, ma pedig bloggerként ismert Steiner tíz éve költözött ki Izraelbe, ahol ma a hetvenéves múltra visszatekintő Új Kelet című magyar nyelvű lap főszerkesztője. Tel-Aviv, vagy ahogy a helyiek nevezik, a „buborék” az ország liberálisainak gyűjtőpontja, és a kevésbé vallásos alijázók fő célpontja. Itt az ember származása vagy vallása nem számít. Sőt, az itteni zsidók sokszor arab barátaiknál is vehemensebben támadják kormányuk politikáját.

– A gázai bombázások idején rendszeresek a palesztinok melletti tüntetések – meséli Steiner Kristóf. Elmondja, hogy kivándorlásakor még ő maga sem kérdőjelezte meg Izrael cionista politikáját. Ahogy azonban jobban megismerte a helyzetet, gondolkodásmódja árnyaltabbá vált. Ma már mindkét oldalt megérti, és csak a szélsőségeket ítéli el.

Miközben a nyugati világ zsidó- vagy épp muszlimellenes véleményvezérei gyakran az izraeliek vagy palesztinok harcával állítják párhuzamba a maguk küzdelmeit, a valóság ettől nem is állhatna távolabb. A hétköznapokban az arab–izraeli kapcsolatok nem a harcról, hanem az együttműködésről szólnak. A nemzetközi eszme és a helyi valóság összeütközésére a legjobb példa a Holt-tenger népszerű fürdőhelyének, Kalia Beach egyik szállodájának az esete. Az intézményt az Izrael bojkottjáért lobbizó nemzetközi BDS-mozgalom éveken keresztül próbálta bezáratni, mondván, a komplexum araboktól kisajátított területen fekszik. A külföldiek azzal már nemigen törődtek, hogy a szálloda ma több mint száz palesztinnak ad munkát, így annak bezárása családok megélhetését sodorná veszélybe. Hogy az ideológiát miként írják felül az érdekek, az Jeruzsálem óvárosának mikro­klímájában is nyomon követhető, ahol az arab árusok egyazon standon kínálják a turistáknak a „Szabad Palesztinát” és az Izraelt éltető pólókat.

A ciszjordániai arabok és izraeliek kapcsolata már árnyaltabb. Ők izraeli területekre csak látogatási vagy munkavállalási engedéllyel léphetnek be. A palesztin területekről Izraelbe érve a buszra fellépő határőrök barátságosan mosolyogtak piros európai útlevelünket látva, miközben a palesztin utasok valamennyien leszálltak, hogy okmányaikat bemutassák és csomagjaikat átvizsgálják. Az ő zsidókkal kapcsolatos érzelmeiket a határőrökkel, valamint a munkaadóikkal szerzett tapasztalataik határozzák meg, akik közül előbbiek potenciális biztonsági kockázatot, utóbbiak pedig esetlegesen kihasználható munkaerőt látnak bennük.

A gázai arabok esetében ennél is rosszabb a helyzet. Az időről időre kiújuló légi csapások és az állandó blokád miatt a világ legsűrűbben lakott régiója a humanitárius katasztrófa szélén táncol, az elszigeteltség pedig elkeseredettséget és haragot szül. De nem csak az arab oldalon.

– Annak idején mi még átjártunk fürödni a gázai strandokra, és ők is átjöttek dolgozni vagy kirándulni – emlékezik vissza Abraham Bohbot, az ötvenes éveiben járó tel-avivi filmproducer. Ma viszont már nincsenek emberi kapcsolatok, így a két oldal szélsőségesei szabadon démonizálhatják a másikat. A fiatalok pedig sokszor el is hiszik, hogy a fal túloldalán az ördög lakik.