Számos kutatás bizonyítja: a tömeges migráció legfőbb oka nem a háború, hanem a klímaváltozás. Főleg, hogy már a jelenleg zajló háborúk jelentős része is klimatikus okokra vezethető vissza. A „klimatikus menekültek” kérdése azonban érzékeny politikai téma. Mindenki tudja, hogy vannak, de senkinek nem áll érdekében ezt elismerni. Azzal ugyanis Pandóra szelencéjét nyitnák ki.

A „klimatikus menekült” kifejezést 1976-ban alkotta meg az azóta már ENSZ-hez kötődő genfi Nemzetközi Migrációs Szervezet. Definíciójuk szerint „klimatikus menekült” alatt az a személy értendő, aki a lakóhelye klímájának tartós megváltozása miatt elveszíti megélhetését vagy otthonát, ami miatt elvándorolni kényszerül. Ilyenformán tehát a „klimatikus menekült” a tágabb értelmű, természeti katasztrófák elől menekülőket is magába foglaló „környezeti menekültek” egyik alcsoportját alkotja.

A becslések szerint rendkívüli méretű problémáról van szó. A Vöröskereszt 2009-ben végzett vizsgálata szerint a világ menekültjeinek és migránsainak hozzávetőleg 80 százaléka nem a háborúk miatt, hanem, közvetve vagy közvetlenül, környezeti okokból hagyja el otthonát. Noha ennél frissebb hiteles adat nem áll rendelkezésre, az elmúlt időszak migráns- és menekültkibocsátó gócait vizsgálva az összefüggés egyértelmű: a klímaváltozás mindenütt a fennálló gazdasági, társadalmi struktúrák megingását okozta, ami aztán elvándorlásra késztette a társadalmak leszakadó rétegeit. Ennek ellenére a klímaváltozás elől menekülők a nemzeti és nemzetközi jog értelmében nem tekinthetők menekülteknek. Az ENSZ 1951-es menekültegyezményében foglalt definíciója szerint ugyanis menekült az, akit etnikai, nemzeti vagy felekezeti hovatartozása miatt üldöznek. A klíma pedig ugyebár nem ismer se bőrszínt, se vallást.


Áradnak a tengerek

Az évszázad közepére szóló becslések szerint minimum 25 millió, maximum bő egymilliárd ember fogja elhagyni otthonát klimatikus okok miatt. A pesszimista becslés abból indul ki, hogy a Föld lakosságának egyötöde a klímaváltozás miatt megemelkedő tengerszintnek és az egyre szaporodó hurrikánoknak, cunamiknak kitett tengerpartokon él. Ebből a tényből kiindulva a Cornell Egyetem 2017 júniusában megjelentetett kutatásában 2060-ra 1,4 milliárd, 2100-ra pedig kétmilliárd otthonát hátrahagyni kényszerülő emberre számít.

Fotó: MTI, archív

A jóslatot azok a prognózisok támasztják alá, amelyek szerint a sarkköri jég olvadása miatt a századfordulóig a tengerek és óceánok szintje legalább húsz centit, de legrosszabb esetben akár egy métert is emelkedhet majd. Noha ez a mélyen fekvő Hollandiának, valamint a Mexikói-öblöt sújtó hurrikánokkal küzdő Egyesült Államoknak is gondokat fog okozni, az igazi veszély elsősorban azokat a szegény országokat fenyegeti, ahol a kormányoknak nincs forrásuk a védekezésre, és hely sincs a menekültek belföldi áthelyezésére. Ilyen például Banglades, ahol a lakosság fele, 80 millió ember él az öt méternél alacsonyabban fekvő tengerparti részeken. Előrejelzések szerint 2050-re az ország területének 17 százaléka válik lakhatatlanná az áradások miatt, ami húszmillió klimatikus menekültet fog eredményezni. Aligha véletlen, hogy India 2008 óta fokozott erővel építi kerítését a bangladesi határon. Noha hivatalos közlés szerint a határzár a drogcsempészet feltartóztatására szolgál, nyílt titok, hogy valójában a közeljövőben nagy valószínűséggel meginduló húszmillió klímamenekült feltartóztatását készíti elő.

Ennél is rosszabb helyzetben van a Csendes-óceánon fekvő Tuvalu szigete, mely realista becslések szerint fél évszázadon belül elmerül a tengerben, 11 600 lakója pedig hontalanná válik. De nem sokkal szerencsésebb a Maldív-szigetek sem, melynek legmagasabb pontja mindössze 2,4 méter. Míg Tuvalu kormánya Új-Zélanddal tárgyal lakosságának befogadásáról, a Maldív-szigeteké Ausztráliával, Indiával és Srí Lankával egyeztet az evakuációról. Ez azonban csak a végső stádium, ugyanis ezek a területek már azelőtt élhetetlenné válhatnak, hogy a tenger elárasztaná őket. A Maldív-szigetek gazdaságának 25 százaléka a turizmusra épül, ami már pár évtizeden belül összeomolhat, a jéghegyek olvadása miatt pedig a víz sótartalmának megváltozása teheti tönkre az ökoszisztémát, és így a gazdaság 20 százalékát kitevő halászatot.


Egyre fojtóbb sivatagok

Míg a partvidékeken a tengerszint emelkedése, a bentebb fekvő területeken a szárazság és sivatagosodás fog lakhelyük elhagyására kényszeríteni tízmilliókat. 2070-re a hőmérséklet drámai emelkedése miatt az Arab-öböl egy része – beleértve Abu Dabit, Dubait és Katart – teljesen lakhatatlanná válik. A folyamat már megkezdődött. Marokkóból, Tunéziából és Algériából évente ezer négyzetkilométert szakít ki a sivatag. Az elmúlt években a megélhetésüket elvesztő vidéki földművesek tízezrei áramlottak a városokba. Ennél is súlyosabb a helyzet az Afrikán övként átívelő Szahel régióban, ahol a szárazság és a hőmérséklet-emelkedés már most húszmillió ember megélhetését fenyegeti. Kelet-Afrikában, azon belül Szomáliában, Etiópiában és Eritreában az elmúlt években több százezer megélhetését vesztett földműves váltott lakhelyt. Közülük kétszázezren a kenyai kormány által rendelkezésre bocsátott sátortáborokban élnek, legalább ennyien pedig Líbiában várják, hogy útnak indulhassanak az olasz partok irányába.

Noha azt hihetnénk, hogy az elvándorlás már a baj betetőzése, az igazi gond valójában csak azután kezdődik. A frissen érkezők ugyanis szinte mindig és mindenhol konfliktusba kerülnek a befogadó területek lakosságával. A tapasztalat szerint ez még akkor is így van, ha a migráció a nemzeti, vallási, etnikai vagy tágabban vett kulturális határokon belül történik. A gazdag, fejlett országok persze tudják kezelni a többnyire gazdasági gyökerű feszültségeket, de általánosságban elmondható, hogy a tömeges migráció olyan gazdasági, társadalmi és identitásbeli válságot eredményez, ami aztán a további konfliktusok legfőbb táptalajává válik.

A klimatikus migráció könnyen háborút szül. A világ legvéresebb milíciája, a nigériai Boko Haram fő bázisát a karnuri népcsoport bádogvárosokba kényszerült klímamenekültjei teszik ki. A szíriai konfliktus legfőbb oka, hogy az országot 2006-óta sújtó aszályok miatt hárommillió ember süllyedt mélyszegénységbe, és nyolcszázezren vándoroltak vidékről a városokba. Az elvándorlók és az őket befogadók elégedetlensége volt az, ami megágyazott a 2011-es felkelésnek, az abból kibontakozó polgárháborúnak és azoknak a radikális ideológiáknak, melyek végül hat és fél millió háborús menekültet eredményeztek.


Háború vagy falak

A fenti folyamatokat nemcsak rangos intézetek kutatásai támasztják alá, de már a politika számára is egyértelmű kihívást jelentenek. 2015-ben a brit külügyminisztérium jelentése ismerte el a globális felmelegedés élelmiszer-ellátással, terrorizmussal és migrációval való összefüggéseit, 2016 szeptemberében pedig huszonöt jelenlegi és egykori amerikai katonai és biztonsági szakértő, köztük Ronald Reagan és George W. Bush tanácsadói is hasonló álláspontot fogalmaztak meg.

Ezzel együtt a világ vezetői mereven elzárkóznak attól, hogy menekültnek tekintsék a klimatikus okokból lakhelyüket elhagyókat. Vonakodásuk érthető. Mint azt a Vöröskereszt idézett jelentése is mutatja, a migránsok 80 százaléka a klímaváltozás által sújtott országokból származik. Ez ma több mint ötvenmillió embert jelent, számuk pedig egyre nő. A „klimatikus menekült” definíció nemzetközi elfogadása esetén azonban már senkitől nem lehetne megtagadni a menedéket.

A jelenlegi tendencia azonban épp az ellenkező irányba mutat. A szerencsésebb fekvésű országok szerte a világon egyre inkább a védelemre rendezkednek be, akiket pedig elismernek menekültnek, azokat is inkább saját hazáikban, de legföljebb a szomszédos országokban kívánják megsegíteni. És más megoldásuk, hacsak nem akarják a konfliktust saját területükre importálni, aligha van.

Sayfo Omar