Három évvel Angela Merkel Willkommenskulturjának meghirdetése és a tömeges migrációs áradat megindulása után ma már nyilvánvaló, hogy Németországban minden politikai baj eredője a migráció. Merkel ennek ellenére kitart.

Fotó: MTI

Március 14-én, fél évvel a tavaly szeptemberi Bundestag-választások után alakult meg Merkel negyedik kormánya. A II. világháború óta ez volt a leghosszabb kormányalakítási folyamat Németországban. A maratoni egyeztetések lezárultával a megállapodást még a Szociáldemokrata Párt (SPD) tagságának is jóvá kellett hagyni. Közben Martin Schulz, aki tavaly ősszel még győzelmet ígért, csúfosan megbukott, és távozott az SPD éléről.

A politikai csatározások közepette hihetetlen energiákat emésztett fel az országba érkezett mintegy másfél-kétmillió menekült helyzetének kezelése. A menekültügyi hivatal már a 2015-ös migránshullám előtt is több százezres ügyhátralékban volt, erre érkezett meg a több mint egymillió újabb bevándorló. Fizikailag lehetetlen volt ennyi ember ügyét alaposan kivizsgálni, felelős döntést hozni az ügyükben, a töméntelen mennyiségű fellebbezést elbírálni, és ezzel párhuzamosan a jelentős rendőri erőket lekötő kitoloncolásokat is végrehajtani.

Sokan jogosulatlanul kaptak menekültstátuszt. A brémai bevándorlási hivatalnál legalább 1200 ilyen eset lehetett, ezért a kirobbant botrányt követően 18 ezer esetet újra átvizsgáltak. A nyilvánosságra került belső vizsgálat lesújtó képet adott a helyzetről. Az emberek egy része úgy kapott védelmet Németországban, hogy valós személyazonossága sem volt ismert. Több menedékkérőnél felmerült, hogy az Iszlám Állam terrorszervezethez kötődik, de ezt sem vizsgálták ki.

Még el sem ült a botrány, amikor koalíciós feszültség támadt a CDU és testvérpártja, a CSU között. Angela Merkel és Horst Seehofer többször megpróbálta személyesen rendezni a vitát, de hosszú ideig úgy tűnt, hiába. A politikai válság júniusban éleződött ki, miután Seehofer közölte, Bajorország nem engedi be azokat a menekülteket, akiket máshol már regisztráltak. Ez nem fért bele Merkel bevándorláspárti irányvonalába, Seehofer viszont kijelentette, hogy „ezzel a nővel” már nem tud együtt dolgozni, és kilátásba helyezte a lemondását. Július elején azt találgatták a német lapok, mi lesz, ha Seehofer valóban borítja a koalíciót. Erre végül nem került sor, júliusban kiegyeztek, a feszültség azonban a bajor tartományi választásokig sem enyhült.

Közben az egyre romló közbiztonság és a bevándorlók által elkövetett gyilkosságok (Offenburgban egy orvost öltek meg a bevándorlók) utcai demonstrációkba torkolltak a kelet-németországi Chemnitzben. A tüntetők nem kértek engedélyt a rendőrségtől, a német hatóságok képtelenek voltak kezelni a helyzetet. A sajtóban két különböző nemzetiségű csoport közötti konfliktusról lehetett olvasni, ködösítettek mind az elkövetők, mind az áldozat személyét illetően. A tüntetők mintegy hét-nyolcezren, egyes becslések szerint tízezren lehettek, akiknek a többsége békésen demonstrált. Mintegy hat-hétezren a Pro Chemnitz (Chemnitzért) nevű, a német sajtóban szélsőjobboldalinak bélyegzett civil szervezet felhívására, másfél ezren pedig a Baloldal (Linke) nevű parlamenti párt toborzására mentek ki az utcára. Ehhez képest náci karlendítésekről lehetett olvasni.

„Ahol a hajtóvadászat lehetséges, megszűnik a jogállam” – írta vezércikkében a gyűlölködő Frankfurter Allgemeine Zeitung. A Bild+ is Szászországot vette górcső alá, és elítélte a „barna, dühös, idegengyűlölő” tartományt, ahol „a ragyogó szépség már csak díszlet a színes képeslapokon”. Chemnitzben nyolc órán át rendkívüli állapot volt. Összesen 1800 rendőrt vezényeltek a városba, páncélozott járművekkel, lovas egységekkel és vízágyúkkal vonultak ki, hogy szétválasszák a 4500 jobboldali és a 4000 oda vezényelt baloldali tüntetőt.

Ekkor jött az újabb botrány. Menesztették a német titkosszolgálat vezetőjét. Hans-Georg Maassen abba bukott bele, hogy nyilvánosan kijelentette, a megmozdulás során nem vadásztak külföldiekre a tüntetők, az erről készült videók pedig hamisítványok, ergo hazudott a német média. A kancellárral elsőként nyíltan szembeforduló Hans-Georg Maassent, az Alkotmányvédelmi Hivatal menesztett vezetőjét 125 Bundestag-képviselő követte, akik titkos választáson leszavazták a kancellár legfőbb bizalmasát, a 13 éve hivatalban lévő frakcióvezetőt, Volker Kaudert. A német Kereszténydemokrata Unió (CDU) választói támogatottsága ekkor már történelmi mélységben volt. Az ország megosztott, a hagyományos néppártok legyengültek.

Egyedüli nyertes az Alternatíva Németországnak (AfD), amellyel gyökeret eresztett a CDU–CSU-tól jobbra egy politikai szereplő, amely középtávon a pártrendszer tartós tényezőjévé válhat.

Októberben magas részvétel mellett rendezték meg a bajor tartományi választásokat. A CSU elveszítette az abszolút többségét, de továbbra is a legnagyobb politikai erő maradt Bajorországban. Két hétre rá tíz százalékot veszített támogatottságából Angela Merkel pártja a hesseni tartományi választáson, és ugyancsak tíz százalékkal esett vissza az SDP, amely utoljára 1946-ban ért el ilyen rossz eredményt Hessen tartományban. Az AfD viszont két számjegyű eredményt ért el, ezzel a Bundestag mellett országos lefedettségre tett szert: valamennyi tartományi parlamentben képviselteti magát.

A hesseni választás lesújtó számai láttán Angela Merkel bejelentette, hogy nem indul újra a CDU pártelnöki pozíciójáért, de a ciklus végéig kancellár marad. A decemberi tisztújító kongresszuson a küldöttek legfőbb bizalmasának, a mini-Merkelnek is csúfolt Annegret Kramp-Karrenbauernek adták át a stafétabotot.