A nagy vízháború előkészületei
Nacionalizmus és radikalizáció nehezíti India és Pakisztán viszonyát.Az elmúlt évtizedek legsúlyosabb fegyveres konfliktusa bontakozott ki India és Pakisztán között. Kasmír hovatartozása miatt már több mint hét évtizede tart a vita a két atomhatalom között. Az eddigi konfliktusok azonban eltörpülnek azon jövőbeli harcok mellett, amelyek a klímaváltozás és a csökkenő vízkészletek miatt várnak a térségre.
Fotó: MTI/EPA
Kasmír hovatartozása India és Pakisztán 1947-es különválása óta vita tárgyát képezi. Az indiai szubkontinensről kivonuló ravasz britek ugyanis a többségében muszlimok lakta régió északi területeit Pakisztánhoz, a délit Indiához csatolták. A helyzetet bonyolítja, hogy közben Kasmír egy kisebb részét Kína ellenőrzi. India és Pakisztán között eddig négy alkalommal, legutóbb 1999-ben robbant ki nagyobb fegyveres konfliktus. Azóta alig telt el úgy év, hogy ne bontakozott volna ki valamilyen összetűzés a kasmíri határvonalon, a két ország katonái, olykor tüzérsége között. Az indiai hadsereg emellett rendszeresen hajt végre hadműveleteket Pakisztán területén az ott működő iszlamista csoportok ellen.
Mindez megszokott része az életnek arrafelé, ami a híradásokban is csak sokadik helyen szerepel. Az elmúlt héten azonban a világ figyelme ismét Kasmírra irányult. Két évtized után először fordult elő ugyanis, hogy a határvillongásokba a két ország légiereje is becsatlakozott. Február 14-én egy Pakisztán területén működő iszlamista terrorszervezet, a Dzsais-e-Mohamed fegyveresei átkeltek a határon, és meggyilkolták egy indiai rendőrségi konvoj 44 tagját. Noha a pakisztáni kormány mosta kezeit, Újdelhi azt állította, hogy a terrorszervezet a pakisztáni titkosszolgálattal együttműködve hajtotta végre az akciót. Az indiai légierő válaszul a csoport pakisztáni támaszpontjait bombázta, amire a pakisztáni légierő Kasmír indiai területeit célzó támadással felelt. A kibontakozó légipárbajban mindkét fél lelőtte a másik egy gépét, a pakisztániak pedig elfogtak egy indiai pilótát.
A Valentin-napi mészárlás érzékeny időpontban érte India miniszterelnökét, Narendra Modit. A május végi választásokra készülő államfő támogatottsága a 2017-es csúcsról mára ötven százalék alá esett. A politikust és pártját, a BJP-t 2014-ben gazdasági reformtervei miatt választották meg. Noha azóta a gazdaság valóban növekedésnek indult, nőtt a munkanélküliség is, a kormányfő pedig a társadalmi elégedetlenségre válaszul a hindu nacionalizmus felkorbácsolásával válaszolt. Taktikája sikeresnek bizonyult, hiszen népszerűségének csökkenése megállt. Ezzel párhuzamosan azonban országszerte megnőtt a muszlim és keresztény kisebbségek elleni atrocitások száma.
A felpaprikázott indiai szavazók tehát kemény választ vártak a Pakisztánból érkező támadásra, aminek Narendra Modi viszonylag kis kockázattal tehetett eleget. Tudta jól, hogy pakisztáni kollégájának, a krikettbajnokból lett miniszterelnök Imran Khannak kevés eszköze van a válaszra. A pakisztáni gazdaság az elmúlt időszakban szinte kizárólag a külföldi támogatásoknak köszönhetően kerülte el az összeomlást, az elmúlt öt évben az ország kétszer vált fizetésképtelenné, egy esetleges háború pedig hamar csődbe vinné őket. Ráadásul Pakisztán eddig minden háborúban alulmaradt a nála népesebb, tehetősebb és katonailag erősebb Indiával szemben. Ennek is köszönhető, hogy eddig Pakisztán a nyílt konfrontációt elkerülve, megtűrte a területén működő India-ellenes iszlamista milicistákat, emellett titkosszolgálati eszközökkel és szélsőséges csoportok támogatásával bujtogatta az indiai Kasmír 70 százalékban muszlim lakosságát. Utóbbival nem volt nehéz dolga, hiszen a központi kormány gazdaságilag elhanyagolja a régiót, ahol Narendra Modi egyre erősödő hindu nacionalista politikája egyébként is feszültséget gerjesztett.
Az indiai gép lelövése után a pakisztáni kormány hamar békülékeny hangra váltott. Jó szándéka jeléül átadta Újdelhinek az elfogott pilótát, Imran Khan pedig a béke mellett tett hitet. A gesztus Narendra Modinak is jól jött, hiszen erőfölénye ellenére Indiának is érdemes kétszer meggondolni, hogy nyílt háborút indít-e Pakisztán ellen. Iszlámábád mögött ugyanis ott áll Kína, amely az új selyemút projekt egyik legfontosabb állomásaként tekint Pakisztánra. A konfliktus ráadásul India nagy szövetségesének, az Egyesült Államoknak sem áll érdekében, amelynek tervezett afganisztáni kivonulása után fokozott szüksége lesz Pakisztán együttműködésére. A feleket az is önmérsékletre inti, hogy Indiának száznegyven, Pakisztánnak pedig százötven nukleáris töltete van, így egy hagyományos háborúnak csakis vesztesei lehetnek.
A fenti okok miatt India egy ideje már olyan módszereken dolgozik, amelyekkel a konfliktus eszkalálása nélkül is kordában tudja tartani Pakisztánt. Ennek egyik módja az indiai Kasmíron áthaladó folyók vizének visszatartása lehet. A hindu nacionalista kormány még tavaly bejelentette, hogy 90 milliárd dollárt fordítana gátépítésekre. Erre egyébként a két ország között 1960-ban megkötött vízügyi egyezmény szerint minden joga megvan. A Világbank által közvetített és azóta már három háborút túlélt Indus-szerződés szerint ugyanis az Indus folyó három nyugati mellékfolyóját Pakisztán, három keleti ágát pedig India ellenőrzi, a maga területén pedig mindenki szabadon gazdálkodik a vízkészlettel. Modern gátakkal azonban India évente egy hónapnyi vízhozamtól tudná megfosztani Pakisztánt, ezzel gyakorlatilag tönkretéve az ország legnagyobb bevételi forrását jelentő mezőgazdasági ágazatot, amely a vízfogyasztás 90 százalékát felemészti. Nem beszélve arról, hogy az Indus és annak India felől folyó ágai a határmenti, ötvenmilliós Sindh tartománynak az egyetlen vízforrását jelentik.
Ennél is nagyobb gondot jelentene, ha India – a Modi-kormányzat 2016-os fenyegetését beváltva – felmondaná az Indus-szerződést. Narendra Modi szerint a szerződéssel eddig összességében Pakisztán járt jól, hiszen az Indus vízkincsének hozzávetőleg 80 százaléka hozzá folyik, India egyéb területein pedig már így is háromszázmillió ember küzd vízhiánnyal. Ezzel együtt viszont az ENSZ szerint Pakisztán is a világ vízhiánytól leginkább szenvedő országai közé tartozik, az egy főre jutó vízfogyasztás már most is kritikus határon mozog. A csökkenő vízhozam miatt az elmúlt években a földművesek tízezrei hagytak fel munkájukkal.
A helyzet csak romlani fog. A Himalája gleccsereinek olvadása miatt 2025-re a pakisztáni mezőgazdaság vízszükségletének harmada hiányzik majd. A vidéki lakosság városokba áramlása túlterheli az infrastruktúrát és további táptalajt kínál a radikalizációnak, ami hosszú távon az ország szekuláris jellegét is fenyegetheti. Az iszlámábádi kormány már így is túlzott engedményeket kényszerül tenni a társadalmat könnyen mobilizálni tudó iszlamista csoportoknak, aminek legutóbbi tragikus momentuma épp a blaszfémiával vádolt keresztény nő, Asia Bibi meghurcolása volt.
A klimatikus változások az egész régió rendjét felboríthatják. India, Nepál, Bhután és Pakisztán az elkövetkező évtizedben összesen négyszáz gát felépítését tervezi, amihez a folyók legfelső, tibeti szakaszát ellenőrző Kína is hozzá kívánja tenni a maga néhány száz hasonló létesítményét. A vízviták nemcsak indiai–pakisztáni viszonylatban, hanem más országok kapcsán is előtérbe kerülhetnek. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re már általános éhínséget hozhat a vízhozam csökkenése. Az évszázad végére pedig a Himalája gleccsereinek több mint kétharmada elolvad, amivel egymilliárd ember megélhetése omolhat össze.