Jelenlegi hely

Sok pénz, kevés gyerek

A demográfiai hanyatlás rémképe az egész XX. századot végigkísérte Európában. A különböző kormányok eltérő módszerekkel, jutalommal, juttatásokkal, gyermekgondozási segélyekkel, vagy épp büntetésekkel próbálták megállítani a folyamatot. Az áttörő siker azonban mindenhol elmaradt. Milyen eszközök vannak a kormányok kezében a népességcsökkenés megállítására? A tapasztalat azt mutatja, hogy sajnos nincs univerzális csodaszer.

Paul R. Ehrlich 1968-ban dobta be a köztudatba a „népességbomba” kifejezést. A Stanfordi egyetem professzora nagy sikerű könyvében globális éhínséget, betegségeket és konfliktusokat vizionált a föld lakosságának drámai növekedése miatt. Kiindulási pontja az volt, hogy világátlagban egy nőre 6 gyermek jut, így a Föld, legalábbis annak bizonyos része hamar eltartóképességének határához ér. A veszélyt többek közt a kínai vezetés is komolyan vette, mely 1979-ben gyermekpolitikát vezetett be. A tendencia azóta szinte mindenhol megfordult. A gyermekek száma még Afrikában és a Közel-Keleten is csökkent, így is mára az egy nőre jutó gyermekszám Közép-Afrikában 5 és 7 közötti.

Noha a globális „népességrobbanás” rémképe Európában is generációk gondolkodását határozta meg, a 20. és a 21. század során az öreg kontinens fő gondja inkább a gyermektelenség. A gyermekvállalási kedv a két világháború között csappant meg először, mára pedig az egy nőre jutó gyermekek száma szinte minden országban a reprodukcióhoz szükséges 2,1-es ráta alatt van.

Pedig a kutatók és döntéshozók idejekorán felismerték a folyamat veszélyeit. Alva és Gunnar Myrdal svéd szociológusok 1934-ben publikálták tanulmányukat, melyben állami jóléti támogatásokat szorgalmaztak a gyermekvállalási kedv serkentésére. Svédország szerencsés volt. Mivel kimaradt a II. világháborúból, a gyerekszám lassú növekedésnek indult, mely 1946-ban tetőzött. Az első világháborúból és a kivándorlásból adódó emberveszteség kárait tovább tetőző gyermektelenség ellen máshol is felvették a harcot. A francia törvényhozás 1938-ban alkotta meg a „Code de la famille”-t, mely a gyermek utáni évi járandósággal próbálta serkenteni a gyermekvállalási kedvet. Ugyanebben az évben a hitleri Németország megalapította az anyasági érdemrendet, a nők tehermentesítése – no és persze a gyermekek ideológiai nevelése – céljából pedig óvodákat és napköziket hozott létre. A II. világháború azonban derékba törte az igyekvéseket. Noha a háborút követő pár évtizeded rövid növekedést hozott a születésekben, 1968-ban a gyerekszám újra zuhanni kezdett, 1975-re pedig már minden nyugati országban a reprodukciós ráta alatt volt.

Az általános tendencia ellenére a tapasztalatok azt mutatják, hogy az állam, ha megállítani nem is tudja, megfelelő politikával lassíthatja a népességcsökkenést. Különösen szembetűnő ez a német és a francia példákat összehasonlítva. Míg a náci múlt árnyékában élő Németország a háború után gyakorlatilag leállította születésösztönző programjait, Franciaország továbbra is folyósította a családtámogatásokat, 1978-ben pedig skandináv típusú ingyenes állami óvodákat hozott létre. 2015-ben Franciaországban – Írország után Európában a második legmagasabb – 1,92 volt a születési ráta, szemben a német 1,5-el. A támogatások fontosságát bizonyítja a Max Planck Intézet kutatása is, mely a belga–német határ két oldalán élő német közösségeket vizsgálva megállapította, hogy az 1950-es évek végén született nőknél a franciaországihoz hasonló támogatásokat kínáló Belgiumban 1,8, míg a határ német oldalán csupán 1,65 volt az egy nőre jutó gyermekek száma.

Talán még ezeknél is beszédesebb a spanyol példa. Az 1971-ig tartó Franco-rendszer alatt, amikor az állam számos eszközzel támogatta az anyaság intézményét, Spanyolország Európa legtermékenyebb országa volt. Miután azonban a demokratikus kormányzatok szakítottak a gyermekközpontú politikával, az ország az utolsó előtti helyre csúszott vissza a listán.

A gyermektelenség elleni harc Közép- és Kelet-Európában is végigkísérte a XX. századot. Itt azonban a diktatórikus rendszerek a Nyugaton is alkalmazott serkentő eszközök mellett olykor retorziókat is bevetettek. A főként a II. világháború miatt demográfiai gondokkal küzdő Szovjetunióban 1941-től egészen az 1990-es évekig külön adót kellett fizetniük a gyermektelen pároknak. Lengyelországban 1946-tól a 1970-es évekig volt érvényben hasonló szabályozás. Ceausescu Romániájában tiltott volt az abortusz, az egyedülálló nők és a gyermektelen párok pedig büntetést fizettek.

A Szovjetunió élen járt a születéstámogatásban. Joszif Sztálin 1944-ben anyasági éremrendet alapított, amellyel a sokgyermekes anyákat jutalmazta. A politikát Nyikita Szergejevics Hruscsov is folytatta, aki 1955-ben kijelentette: „ha a Szovjetunió százmillió lakosa további kétszázmillióval gyarapodna, még az sem lenne elég”. Ezt követően a szülők minden gyermek születése után egyösszegű kifizetéseket kaptak, amihez lakhatási támogatás és munkahelyi juttatások is jártak. 1981-ben a Politburo egy évnyi részfizetéses szabadságot kínált fel a kismamáknak, melyet 1986-ra másfél évre növeltek. Ezek a gyakorlatok kis csúszással szinte az egész szovjet blokkban elterjedtek. Mindez azonban nem hozta meg a várt eredményt. A Szovjetunió népessége az 1950-es évektől az 1980-as évekig csökkenő tendenciát mutatott, amikor is egy rövid időre megtorpant, majd tovább csökkent.

Az egyébként is drámai helyzeten tovább rontott a rendszerváltással és a piacgazdaságra való áttéréssel járó politikai sokk, amely a keleti blokk valamennyi országában visszavetette a gyermekvállalási kedvet. A politikai környezet fontosságát mutatja, hogy míg Kelet-Németországban az egyesítést követő három évben kimutathatóan kevesebb gyermek született, Nyugaton a szám változatlan maradt.

Az elmúlt két és fél évtizedben számos kelet- és közép-európai kormány hirdetett ösztönző programokat. A legintenzívebb kampány továbbra is Oroszországban zajlott. 2001-ben szeptember 12-ét a „Családi kapcsolatok napjának” minősítették, a dolgozók szabadnapot kaptak, azok a nők pedig, akik a kilenc hónappal későbbre hirdetett „Adj életet egy orosz hazafinak” napon szülték meg gyermeküket, nagy értékű ajándékokat, televíziókat és autókat kaptak. Programot hirdettek: az anyák minden második gyermekük után tízezer dollárt (2,8 millió forintot) kaptak az államtól. A 2008-as évet Vlagyimir Putyin „a család évének” minősítette, az állam pedig hirdetésekkel bátorította a párokat a gyermekvállalásra. A remélt eredmény azonban elmaradt.

Az európai állami programok általában azon a felismerésen alapulnak, hogy a gyermekvállalás hosszú távú és gazdaságilag bizonytalan befektetés a szülők számára. Európában egyetlen gyermek a családi kasszának átlagosan 20-30 százalékát emészti fel. Az államok ezért harmadik szereplőként lépnek be az alapállapotban kétszereplős üzletbe, próbálván kompenzálni a szülők erőfeszítéseit. Mint a fenti példák mutatják, ennek számos formája lehet: egyszeri juttatás a születéskor, folyamatos anyagi támogatás, fizetett szabadság, államilag támogatott bölcsődék és óvodák, vagy ezeknek a kombinációi. Franciaországban vagy épp Magyarországon pedig adókedvezményekkel próbálják szelektálni a támogatandó társadalmi csoportok körét. Ezeknek sikere minden országban a helyi kulturális sajátosságokon múlik, univerzális recept nincs. A skandináv országokban például magas a polgárok állami intézményekbe vetett bizalma, így a szülők szívesen hagyják gyermekeiket bölcsődékben és óvodákban. Dél- és Kelet-Európában viszont a szülők jobban örülnek az anyagi juttatásoknak, melyek felhasználási módjáról maguk dönthetnek.

Általánosságban elmondható, hogy az állam által ráfordított összeg nagysága egyenes arányban áll a sikerrel. A skandináv gyermekvállalási kedv például – ahol az állam bőséges juttatásokat biztosít – 0,3-0,4 százalékkal magasabb a mediterrán térségben mértnél, ahol a szülők sokszor szinte egyedül vannak. Ugyanakkor nem kizárólag a pénz, hanem az elköltésének módja is számít. Az egyszeri kifizetések és ajándékok például gyors gyermekvállalásra ösztönzik a szülőket, arra viszont nem, hogy a tervezettnél több gyermeket is vállaljanak.

Az OECD felmérései szerint az egyik legsikeresebb stratégia továbbra is a gyermekgondozás támogatása. A jó óvodák és bölcsődék ugyanis megkönnyítik az anyák dolgát és segítik a munkavállalásukat is. Sokat számít továbbá a munkahelyi kultúrák rugalmassága, nevezetesen, hogy az anyáknak van-e lehetőségük részmunkát vállalni.

Összességében az állami születésserkentés drága dolog. Egy 1997-es, 22 fejlett országot vizsgáló felmérés szerint a ráfordított összegek 25 százalékos megemelésével az egy nőre jutó születések száma rövid távon 0,07 százalékkal növekszik. Ennél némileg biztatóbb Jan M. Hoemnak 2008-ban a Demographic Research című szaklapban publikált cikke, amely konkrétan az európai országokat vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy 25 százaléknyi növekedés rövid távon 0,6, hosszú távon pedig 4 százalékos növekedést hoz. Ez azonban még mindig olyan hosszú távú befektetés, ami messze túlmutat a 4-5 éves választási ciklusokon. A kormányok így sokszor inkább a rövid távon is eredményt hozó megoldásokhoz nyúlnak a munkaerőpiac gondjainak megoldására: megemelik a nyugdíjkorhatárt, vagy épp a bevándorlást szorgalmazzák.

A pénz azonban nem minden. Jan M. Hoem vizsgálatai szerint az állami ráfordításoknál sokkal meghatározóbb a társadalom, de még inkább a szűkebb környezet gyermekekhez való hozzáállása. Ebben Hill Kulu, a Liverpooli egyetem kutatója is egyetért, aki szerint a gyermekvállalás ragadós dolog. Mivel az egyén mindig a környezetéhez méri magát és annak a normáit követi, a sokgyerekes lakókörnyezet az ódzkodóknak is meghozza a kedvét a gyermekvállaláshoz. Általánosságban elmondható, hogy a gyermekek száma Európában vidéken a legmagasabb, majd jönnek a kis települések és a külvárosok, a legalacsonyabb pedig a nagyvárosokban. Míg például London külső peremein átlagosan 2 gyermek jut egy nőre, a belvárosban csak 1,5. Ennek egyik oka persze, hogy a gyermekre vágyók előszeretettel költöznek nyugodtabb, gyermekbarát környezetbe. A brit és skandináv tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy a vidékiek gyermekvállalási kedve a kiköltözőket leszámítva is magasabb.

Ennél is fontosabb azonban az egyes emberek magukkal hozott mintája. A sokgyermekes lét ugyanis olyan életmód, amihez szocializálódni kell. A tapasztalat azt mutatja, hogy a nagycsaládból érkező gyermekek, felnővén maguk is nagyobb eséllyel vállalnak több gyermeket, mint egyke társaik. Fontos továbbá a nagyszülők közelsége és kora is, ami meghatározza, hogy mekkora terhet tudnak levenni a szülők válláról. Mindez azonban már nem a támogatási politika, hanem sokkal inkább a társadalmi struktúra kérdése.

Sayfo Omar

 

Lapszám: