„Az Európai Néppárt zárja ki soraiból a Fideszt!” – a Human Rights Watch nevű nemzetközi „jogvédő” szervezet ezzel a jelszóval indított kampányt Németországban május második felében. A cél a CDU vezetőinek megdolgozása. Miképpen avatkozhat be egy civilnek nevezett szervezet egyszerre két ország és egyben az Európai Unió belügyeibe? Egyszerűen. A HRW eredetileg kétségkívül az emberi jogok védelmére alakult, azonban Soros György dollármillióinak megjelenése után a washingtoni liberális elit rohamcsapata lett.

A Human Rights Watch (Emberi Jogi Figyelő) története egy bizonyos Andrej Amal­rik nevű orosz író-történésszel kezdődik. Ma már elszánt irodalmárokon és szovjetológusokon kívül nem sokaknak mond bármit a neve. A múlt század 70-es éveiben azonban egyfajta sztárja volt a nyugati közbeszédnek. A moszkvai értelmiségi családban 1938-ban született férfi már egyetemi évei alatt feszegette a rendszer határait – eleinte nem a szovjethatalommal volt baja, hanem még a cári történelemoktatásban meghonosodott „a normann Rurik által alapított orosz állam koncepció” bizonyos részleteit vitatja.

Ezért kizárják a Moszkvai Állami Egyetemről, az „avantgárd művészvilágba” távozik. 1965-ben két és fél év szibériai száműzetésre ítélik „munkakerülésért” – ne valamilyen gulagra gondoljunk, egy Tomszk környéki faluban él. Családi kapcsolatainak köszönhetően egy év múlva már újra a szovjet fővárosban tevékenykedik, a tekintélyes Novosztyi kiadónál dolgozik. Szabadon találkozik külföldi újságírókkal, nyilatkozik is nekik, novellái megjelennek nyugaton.

Csillagórája 1969-ben érkezik el, amikor megjelentet egy esszét „Létezik-e még 1984-ben a Szovjetunió?” címmel. Az áthallás nem véletlen George Orwell regényével. Amalriknak ez először nem is jut eszébe, 1980-at írna, de barátja, Vitalij Rubin, a később Izraelbe emigrált ellenzéki filozófus javasolja a PR-szempontból hatékonyabb címet. Ez már sok a KGB-nek, Amalrikra ismét rászállnak, internálják, csak 1976-ban hagyhatja el hazáját. 1980-ban hal meg autóbalesetben, Spanyolországban. A „szabad világban” ekkor már különösebben nem foglalkoznak vele, szovjet rendszerellenes emigránsból a brezsnyevi rendszer enyhülésének köszönhetően ekkorra már bőséges a kínálat Nyugaton.

De vissza 1969-es nagy pillanatára. A Szovjetunió szétesését 1984-re jósló írás szerzőjének „meghurcoltatása” 1973-ra elér az amerikai irodalmi elit szintjére. Létrejön egy bizottság Andrej Amalrik védelmére. Nagy nevek vannak benne: Arthur Miller, John Updike írók, Robert Penn Warren költő, a neves történész-újságíró Harrison Salisbury. Ott vannak a nagy New York-i kiadók, a John Wiley & Sons, a Harper & Row, avagy a ma is világszinten meghatározó Random House vezetői. Ennek irányítója, a liberális nézeteiről ismert Robert L. Bernstein lesz a bizottság elnöke.

Amalrik után Vlagyimir Bukovszkij rendszerellenes aktivistát is védelmükbe veszik; Bernstein befolyását mutatja, hogy 1976-ban Moszkvában is fogadják. 1978-ban jön létre az Almarikot védő bizottságból az US Helsinki Watch Committee – akkor még ők sem gondolták, hogy egyszer és egészen más formában, belőlük alakul a Human Rights Watch. A kezdeteknél ne gondoljunk óriási cégre, ekkor mindössze tíz fizetett alkalmazott van. A szervezet fő célja, hogy világszerte felhívja a figyelmet az emberi jogok védelmére.

A szervezetnek nemes ügyeket kell szolgálnia. Fel kell lépnie a faji és nemi diszkrimináció, az emberi jogok, a véleményszabadság megsértése, az emberkereskedelem, a kínzások, a halálos ítéletek ellen. Az US Helsinki Watch Committee hivatalosan civil szervezet, nem fogadhat el egy fillér állami támogatást sem. Arról azonban nem szól az alapítólevél, hogy nemet mondjanak olyan alapítványok, közhasznúnak titulált intézmények pénzére, amelyeket egyenesen vagy áttételesen az Egyesült Államok kormánya finanszíroz. Jelenleg a szervezet bevételeinek 75 százaléka Amerikából, 25 százaléka Nyugat-Európából származik.

Az US Helsinki Watch Committee látványosan fejlődik, fejlécén továbbra is humanista célok szerepelnek. Egyre nehezebb azonban nem észrevenni a politikai szálakat. 1981-ben jön létre a latin-amerikai folyamatokat felügyelő részleg. Ekkor lép hivatalba Ronald Reagan elnök is, aki minden módon támogatja a Nicaraguában hatalomra jutott Moszkva- és Kuba-barát szandinisták elleni szervezkedést.

Az US Helsinki munkatársai végig ott vannak Managuában, ők hivatottak bemutatni a Daniel Ortega vezette rezsim gaztetteit – előtte Somoza véres diktatúrája nem lépte át a HRW ingerküszöbét. Reagan erre hivatkozva igyekszik később megmagyarázni a szandinisták elleni kontrák illegális támogatását, amely majdnem elnöki székébe került. 1985-ben létrejön az ázsiai, 1988-ban az afrikai „ügyosztály”. A kelet-európai rendszerváltásokkal párhuzamosan pedig a régiónkban is megjelenik a jogvédő szervezet. Akkor már mostani nevén szerepel: Human Rights Watchnak hívják.

Van még egy meghatározó különbség. A HRW szponzorai között megjelenik az ekkor már milliárdos vagyonnal rendelkező Soros György. A Human Rights Watch addig is képviselte már a Fehér Ház külpolitikai érdekeit, ekkor azonban bekövetkezik egy finomhangolás. A HRW irányítása egyértelműen az ultraliberális amerikai politikai és gazdasági elithez kerül.

Soros először a Nyílt Társadalom Alapítványon, illetve annak különböző alegységein keresztül veszi át a cég finanszírozását. Ez eleinte csak apróságokon látszik. A HRW vezető tanácsadói, döntéshozói közé például bekerül egy bizonyos Susan Weber. Ez a leánykori neve: 1983-tól 2005-ös válásáig a teljes neve Susan Weber Soros. (Ő az édesanyja a Soros-projekt politikai részét továbbvivő, 1985-ben született Alexandernek.)

Ott van Soros befektetési alapjának egyik társalapítója, John Gutfreund, a Salomon Brothers Inc. későbbi, kötvénykereskedelmi megamutyiba keveredő vezérigazgatója. Soros György másik kihelyezett bizalmasa a HRW-nél John J. Studzinski. Ma ő is „neves filantróp”, és nem utolsósorban a 2017-ben 434,1 milliárd dollárt kezelő Blackstone csoport befektetési vezetője. A társaság a legutóbbi amerikai elnökválasztásokkor nyíltan támogatta Hillary Clintont.

Stanley Freeman Druckenmiller, Soros György egyik hírhedt portfóliókezelője 1988–2000 között. Ő nem vállal szerepet a HRW-ben, helyette feleségét, Fionát delegálja. De ott van például Gara LaMarche is. Az 1954-ben született férfi máig „tanácsokat” ad a HRW LMBTQ-jogokért küzdő bizottságának. Korábban a Nyílt Társadalom Intézet New York-i igazgatója. Jelenleg a „liberális adományozók” amerikai hálózatának egyik irányítója. Egyszóval, csupa civil.

Soros György hivatalosan csak 2010-ben jelenti be, hogy ő áll a Human Rights Watch mögött: nagyvonalúan százmillió dollárt biztosít az elkövetkező évtizedre a szervezet működéséhez. Ekkor már a HRW nyilvánvalóan neki és az említett liberális elitnek dolgozik. Csak két látványos külpolitikai példa. Jugoszlávia terrorbombázása előtt a „jogvédők” ipari mennyiségű információt szállítanak a Milosevics-rezsim koszovói rémtetteiről. Ezek jelentős részéről később kiderül, hogy valójában az amerikaiak és németek által finanszírozott albán „gerillák” kegyetlenkedései.

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) nagyüzemi szintre emeli a szervkereskedelmet, szerb falvak lakosainak máját, veséjét távolítják el, majd szállítják nyugatra. Erről Hágában később tucatnyi vallomás születik, azonban az UCK egyes érintett vezetőire szükség van a koszovói helyzet stabilizálásához. Az ügyeket eltussolják, a „jogvédő” HRW hallgat, mert ez a Sorossal baráti viszonyban lévő Bill Clinton háborúja. Később George W. Bush iraki intervenciójánál is toleráns egy ideig a Human Rights Watch, viszont amikor már a milliárdos érdekeibe ütközik az akció, megjelennek a fennhangon emlegetett „jogsértések”.

De nézzünk két „civil” témát is. A HRW aktív kampányba kezdett 2012-ben, hogy ne Azerbajdzsán rendezze az eurovíziós dalfesztivált. Soros korábban nem kapott részesedést néhány olajipari projektben, erre hirtelen felfedezték a bakui „demokratikus hiányosságokat”. A jogvédők most az oroszországi labdarúgó-világbajnokságot igyekeznek megfúrni, vagy legalábbis lejáratni „emberjogi okokra” hivatkozva.

Magyarországgal kapcsolatban most indítottak el kampányt, német döntéshozóknál lobbizva, hogy zárják ki a Fideszt az Európai Néppártból. Ez mindenben ellentétes a HRW eredeti célkitűzéseivel.

Ezzel kapcsolatban korábbi felelős vezetők is megszólaltak az elmúlt években. Robert L. Bernstein alapító elnök már 2009-ben elhatárolódott a Soros befolyása alá került egykori jogvédő bizottságtól. Az ok az Izrael elleni kampány volt, de az indoklás nem csak a zsidó államra vonatkozott: „A HRW az utóbbi időben egyértelmű politikai célokat követ, ehhez igazítja a tényeket.”

Oleg Popov orosz professzor, egykori szovjet ellenzéki, aki évekig együtt dolgozott a HRW-vel, közölte, „a szervezet a jogvédelem helyett propagandacélokat szolgál, hamis jogalapot nyújtva a diplomáciai, gazdasági és katonai beavatkozásra”.

Tom Malinovski szerint, aki 2012-ig a HRW washingtoni irodáját vezette, a visszaéléseket, bűnöket feltáró szervezetből mára egyes gazdasági és politikai érdekeket kiszolgáló, a jóhiszemű embereket a legaljasabbul manipuláló „propagandaszervezet lett.”

2014-ben több mint száz tudós nyílt levélben kérdőjelezi meg a Human Rights Watch függetlenségét. Köztük van Adolfo Pérez Esquivel argentin író, aki 1980-ban mint az „emberi jogok harcosa” kap Nobel-békedíjat. Aláírja a kiáltványt Mairead Corrigan is, ő az északír megbékélésért végzett munkájáért vehetett át 1976-ban Stockholmban hasonló kitüntetést. Van még egy kiemelkedő név a listán: Hans-Christof von Sponeck, az ENSZ hajdani főtitkárhelyettese, akit egykor a liberális sajtó a németek „élő lelkiismeretének” nevezett. Ő napjainkban a Nyugat közel-keleti politikáját, illetve annak kiszolgálóit, így a HRW-t teszi felelőssé a migránsválságért.