A Nyugat mindent megtesz azért, hogy visszafogja az orosz gazdaság fejlődését. Az összeomlás veszélye ugyanakkor nem áll fenn. A Kreml globális ambícióinak megvalósítását ezzel a politikával meg lehet ugyan nehezíteni, Vlagyimir Putyin megtörése azonban így aligha valószínű.

Fotó: ShutterStock (illusztráció)

Fotó: shutterstock.com

A nyugati fősodort olvasva néha már-már úgy tűnik, hogy Oroszország ismét a szakadék szélén egyensúlyoz. Az országot lassan két évtizede irányító elnök, Vlagyi­mir Putyin hatalma gyengül, a rendszeren egyre jobban kiütköznek a fáradtság jelei, az eliten belül megjelentek az első törésvonalak, a gazdaság pedig egyre nagyobb válságban van, és társadalmi robbanás fenyeget. Év végi elemzésében a finn Helsingin Sanomat már a gazdaság összeomlását vetíti előre, a Forbes szerint elő kell venni a vészforgatókönyveket, míg a Die Welt a fenti prognózisokhoz képest megengedően úgy látja, hogy 2019-ben eljön az igazság pillanata.

Az elemzések ezen részét leplezetlenül áthatja a türelmetlen várakozás. A nyugati véleményformálók jelentős része ugyanis úgy gondolja, hogy ha Vlagyimir Putyin lelép a színről, akkor minden megváltozik, és Oroszország ismét kezelhetővé válik. Ezért aztán a szankciók egyik félig kimondott célja is az elit leválasztása a Kremlről, valamint a tömegek szembefordítása a hatalommal. A stratégiai távlatokban gondolkodók inkább a még Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter nemzetbiztonsági főtanácsadója által markánsan megfogalmazott, Oroszország kiszorítását, elszigetelését, szövetségeseinek leválasztását, az ország állandó politikai, katonai és gazdasági nyomás alatt tartását ajánló recepthez nyúlnak vissza.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert az orosz gazdasági és politikai folyamatokat vizsgálva sosem szabad szem elől téveszteni a nemzetközi környezetet. Amely most finoman szólva sem kedvez Oroszországnak. Hiszen nemcsak az ország démonizálása folyik, hanem ezzel párhuzamosan az ellenoldal – mindenek­előtt az Egyesült Államok – mindent megtesz a fejlődés lassításáért is. Például az eurázsiai geopolitikai térség két pólusának szembeállításával, a német csúcstechnológia és az orosz nyersanyagtartalékok egymásra találásának folyamatos megakadályozásával, Oroszország visszaszorításával az európai energiapiacon, vagy Ukrajna és a többi szomszédos állam leválasztásával. De a már említett szankciók mellett részben erre irányul az olajár lehetőségek szerint alacsonyan tartása is. Azért csak részben, mert az Egyesült Államoknak Oroszország gyengítésénél már fontosabb Kína kordában tartása.

Persze igazságtalanok lennénk, ha az említett előrejelzéseket azzal intéznénk el, hogy egyesek a vágyaikat igyekeznek beállítani valóságként. Oroszország ugyanis komoly kihívásokkal küzd. Vlagyimir Putyin elnökségének első nyolc évében sikerült megállítani az ország fizikai és morális szétesését, stabilizálni a politikai rendszert és növekedési pályára állítani gazdaságot. Mindezek folyományaként az életszínvonal látványosan emelkedett, és nemcsak az orosz társadalom önbecsülése erősödött, de komfortérzete is lényegesen javult, és ami legalább ennyire fontos, a szociális háló megerősítésével, bizonyos, főképp az alkoholfogyasztást érintő célzott intézkedések meghozatalával a 2000-es évek végére megállt a már nemzetbiztonsági kockázatot jelentő népességfogyás. Ezzel párhuzamosan erősödtek fel Oroszország globális ambíciói, amelyeket most a Nyugat minden erővel igyekszik visszanyesni.

A 2000-es évek közepi csúcsidőszakhoz képest most tényleg rosszabb a gazdaság helyzete, amivel párhuzamosan gyengül a szociális háló, és romlik a társadalom hangulata. Az orosz gazdaság nagyjából a 2008-as válság óta képtelen értékelhető növekedésre, hat éve pedig kimondottan stagnál, amiért a nemzetközileg alacsony olajár, a szankciók és az orosz gazdaság és az ország méretéből, valamint a rendszer jellegéből adódó tehetetlenség egyaránt felelősek. Mint a nyugati sajtóban legtöbbet idézett, az orosz gazdaság jövőjét általában sötéten látó Alekszej Kudrin fogalmazott, az orosz gazdaság hosszan elnyúló stagnálási periódusban van. A liberális blokk egyik vezéralakjaként nyilvántartott korábbi pénzügyminiszter és miniszterelnök-helyettes – jelenleg a számvevőszék elnöke – a szankciók várható szigorításával már egyenesen recessziót jövendöl, de a jegybank által a következő évekre várt évi 1,5-2 százalékos növekedés is jóval elmarad a világ átlagától, így ezen a pályán haladva az orosz gazdaság lemaradása nőni fog.

Az is igaz, hogy az egyre feszültebb nemzetközi helyzet, a fegyverkezési verseny felpörgése és az eddig a szociális biztonságot nehezebb időkben is biztosító, a magas olajár idején képzett hatalmas, nagyjából 800 milliárd dolláros tartalékok csökkenése olyan lépésekre késztette a kormányt, mint a nyugdíjkorhatár fokozatos, a férfiaknál 60-ról 65, míg a nőknél 55-ről 60 évre való növelése vagy az áfa 20 százalékra való emelése. A nyugdíjreform legfőképpen azért háborította fel a közvéleményt, mert az 50 év felettiek többségének már enélkül is meglehetősen rosszak a kilátásai a munkaerőpiacon, a férfiak nagy része pedig a jelenlegi átlagéletkor mellett a nyugdíjat már meg sem éri. Ez a döntés érezhetően gyengítette a hatalom és a társadalom között még a 2000-es évek elején megköttetett paktumot.

További problémákat okoz, hogy a fiatalok, az úgynevezett Putyin-nemzedék már nem a ’90-es évek mélyrepüléséhez hasonlítja az elért stabilitást. Ők csak azt látják – és a társadalom emlékezete egyébként is rövid –, hogy valamivel rosszabbul élnek, mint öt éve. Közben egyre fogy a Krím hazatérésének a kebleket dagasztó, a nemzeti büszkeséget erősítő hatása is, ráadásul 19. évében azért minden rendszer elnehezül, és egyre nehezebben újul meg. Ezek az érzések megjelennek Vlagyimir Putyin tízéves mélyponton lévő népszerűségében is. Az oroszok 44 százaléka gondolja úgy egy friss felmérés szerint, hogy rossz irányba megy az ország, míg 28 százalék szerint minden rendben van. Vlagyimir Putyin tevékenységét összességében támogatja 66 százalék, ami azt jelenti, hogy az elégedetlenek aránya 16 százalékkal több, mint egy éve. Vlagyimir Putyinnak azonban nincs alternatívája, az ellenzék nem veszélyezteti a rendszer dinamizálásának szükségességét érző hatalmat, amely jó érzékkel és elég hatékonyan kommunikálja, hogy a bajok fő forrása az Oroszországot eltiporni akaró Amerika.

De a rendszer bázisát jelentő gazdaságot már csak a nehézségi ereje sem engedi bedőlni. Ilyenkor jól jön az a nehézkesség, amely egyébként akadályozza a gyors reformokat. A rendszer stabilitását erősíti az alacsony (a GDP 17 százaléka) államadósság és a még mindig elég nagy deviza- és aranytartalék is. Az 50 dollár körül várható olajár sem veszélyezteti a költségvetés egyensúlyát. A pénzügyi stabilitást segíti az is, hogy a jegybank a 2014-es szankciók után elengedte a rubelt. Az árfolyam esése pedig abból a szempontból kimondottan jól jött a gazdaságnak, hogy a dollárban realizált olajbevételek rubelben kifejezett értéke nőtt, tehát alacsonyabb export mellett is több rubel folyt be a gazdaságba. A jegybank elnökének szakértelmét a pénzpiacok is elismerik, három éve ugyanis az év bankárává választották meg Elvira Nabiullinát. De az állam most mindenhol igyekszik takarékoskodni. Így az áfa emeléséből 600 milliárd rubel lesz a költségvetés várható pluszbevétele.

Az olajár esése és a nyugati szankciók nyomása ráadásul hosszú távon még jót is tehet az orosz gazdaságnak. A külső nyomás ugyanis rákényszerítheti a kormányt és a gazdasági elitet, hogy elszakadjon az olajtól, és többet fektessen az előbbre mutató szektorokba. A szankciók közben már most fejlődésnek indítottak egyes ágazatokat. Ezek közül az egyik legfontosabb a mezőgazdaság. Oroszország e téren lassan már önellátó lesz, tavaly pedig a világ első számú gabonaexportőrévé lépett elő. De ilyen az IT-szektor is. Egyes közlekedési applikációk terén például Moszkva magabiztosan előzi meg Közép-Európát, és sok tekintetben már Nyugat-Európát is. Ráadásul a belső szolgáltatások piacán olyan digitális óriások nőnek fel, amelyek a Facebookhoz, a WhatsApphoz vagy az Uberhez mérhetők.

De az orosz gazdaság erejét mutatja az is, hogy csak Moszkvában az utóbbi években mintegy húsz metróállomást adtak át, és a tervek szerint a legkésőbb 2021-ig elkészülő új, 66,7 kilométer hosszú második körgyűrű vonalán további 31 állomás épül. Szankciókkal egyébként sem lehetett térdre kényszeríteni az orosznál kisebb gazdaságokat sem. A globalizált világban ugyanis senkit sem lehet teljesen elszigetelni. A nyugatról kiszoruló oroszok is kelet felé fordultak, a diverzifikációval pedig az ázsiai régió dinamikus fejlődése miatt akár még jól járhatnak.

Ebből is látszik, hogy összeomlásról szó sincs, a társadalom tűrésküszöbét a mérséklődő reáljövedelmek ellenére a jelenlegi stagnálás mellett sem fogja átlépni a rendszer. Az viszont borítékolható, hogy ilyen alacsony növekedéssel Oroszország nem tudja megteremteni a növekvő globális ambícióit segítő gazdasági hátországot. Ezt akarja valójában elérni a Nyugat. Középtávon ez akár sikerülhet is. A globalizáció korában azonban a végtelenségig aligha lehet lefojtani Oroszország fejlődését.