Balázs János 30

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Harmincadik születésnapja alkalmából különleges koncertet ad Balázs János Liszt-díjas zongoraművész, érdemes művész szeptember 27-én a MOMKultban. Az esemény egy nemzetközi ünnepi turnésorozat nyitánya, amely februárban, a soron következő Cziffra Fesztiválon ér véget. A fiatal művésszel példaképekről, örök érvényű darabokról és a tehetség természetrajzáról beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A családja apai ágon zenész: ez a környezet predesztinálta a zongoraművészi pályára?

– Bizonyos értelemben igen. Nagyon sokat gyakorolt otthon az édesapám, ilyen közegben talán nincs az a kisgyerek, akiben ne éledne fel a kíváncsiság a zene iránt. Négyévesen már el tudtam játszani néhány rövidebb-hosszabb melódiát. Furcsa gyerek lehettem, nem érdekelt semmi, se a foci, se a társasjáték, csak a zene. Ha feltettek a lemezjátszóra egy Liszt- vagy Mozart-lemezt, akár egy órán át csendben voltam, és csak hallgattam. Élveztem a zene által kinyílt mesevilágot, úgy éreztem, hatalmam van a hangok felett. Gyerekkoromban friss és szikrázó volt ez az élmény. Azt képzeltem, ha leütök egy billentyűt, a hang elszáll egy különleges, csodálatos helyre. Ilyen pillanatokra emlékszem, és bár mostanra nyilván átalakult a hangszerhez való hozzáállásom, a mai napig élvezem a zongora hangszínét és lehetőségeit. E kötődés nélkül nem tartanék ott, ahol vagyok.

– Ez a különleges vonzódás megkönnyítette a művésszé válás folyamatát is?

– A napi sok-sok óra gyakorlást, az előrejutás nehézségeit igen, ám egy művész nem él meg pusztán a tehetségéből: minél tehetségesebb valaki, annál többet kell dolgoznia. Ezt egy kívülállónak nehéz megértenie, aki csak azt látja, hogy a művész felmegy a pódiumra, előadja a darabot, a közönség pedig tapsol. A sikeres koncertek, a díjak mögött nagyon sok munka van. A napi öt-hat óra gyakorlás mellett rengeteg zenét is hallgatok, és sok időt töltök a partitúra olvasásával. Ha pedig egy nap kimarad a gyakorlásból, azt a lelkiismeretem érzi meg, ha kettő, azt már az ujjaim is.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Miért?

– Mikor kilép az ember a színpadra, és odasétál a zongorához, az alatt a pár másodperc alatt sok minden végigfut a fejében. Ha nem tett meg mindent a koncert sikeréért, félelmet fog érezni, ami nem azonos a drukkal: az izgalom adrenalinlöket, míg a félelem elvesz a teljesítményből, mert a művész nem meri száz százalékig átadni magát a játéknak. Már csak ezért is nélkülözhetetlen az állandó gyakorlás. És persze mert Chopin, Liszt, Rahmanyinov kiemelkedően különleges szerzői a zeneirodalomnak. Két évtizede játszom a műveiket, és még mindig formálódik bennem, hogyan interpretáljam ezeket a leghitelesebben a közönségnek.

– Változik az évek során a művekhez való viszonyulása?

– Ha összehasonlítom a mostani felvételeimet a tíz évvel ezelőttiekkel, hatalmas különbségeket fedezek fel. Változom, és az eltelt évek alatt nyilván egyre több élettapasztalattal is gazdagodom, az pedig egy művész számára nagyon fontos, hogy mindezt képes legyen beemelni a játékába. Hiszen ha csak el kellene játszani minden hangot abban a sorrendben, ahogyan bekerültek a partitúrába, mindenki egyformán játszana. A darab interpretálásának különleges íze, egyedisége azon is áll, hogy a művész a lélek legmélyebb és legőszintébb érzelmeit mozgósítja-e a játéka során. Ilyen formán a zenélés belső utazás is egyben. Nyilván fordítva is igaz: olyan darabot kell választani, amin keresztül képes az ember üzenni, elmondani valamit a hallgatóságnak.

– Önnek szívügye Liszt és Chopin: miért kötődik hozzájuk olyannyira?

– Gyermekkoromra vezethető vissza ez a vonzódás. Otthon a klasszikus zenét nem élőben hallottam – lévén édesapám jazz-zongorista –, hanem Cziffra György felvételein, így a Liszt-átiratokat ismertem meg először. Csak egy közbevetés: Cziffra Magyar rapszódiák című lemezét egymillió példányban adták el 1968-ban, ami Elvis Presley kategóriája. Szóval én ezt a lemezt hallgattam rongyosra, ez határozta meg alapvetően Liszthez való viszonyomat. Mivel Cziffra volt a példaképem, az ő repertoárját ismertem meg először, ami nem volt más, mint a romantikus líra, élén Liszt Ferenccel, Chopinnel és a posztromantikusokkal, Rahmanyinovval és Debussyvel. Ők azok a szerzők, akik az érzelmek kiteljesedését csúcsra járatták a zenében, olyan örök érvényű darabokat írtak, amik nekem, a XXI. században élő harmincas számára is újat mondanak.

– Említette, hogy Cziffra a példaképe: mikor jött el a pillanat, hogy azt érezte, művészi szempontból a saját útját kell járnia?

– Pályám kezdetén valóban bele voltam őrülve Cziffra muzsikájába. Minden hangot megtanultam tőle, betéve tudtam az átiratait, ám tizenévesen már éreztem, ez nem én vagyok, nem ezt kell tennem. Valahogyan ösztönösen döntöttem úgy, hogy nem követek trendeket, nem csinálom száz százalékig azt, amit a tanáraim javasoltak, hanem megpróbálom a saját utamat járni. Ez a keresés akár egész életen át tarthat, hiszen beszéltünk arról, hogy változik, alakul, gazdagodik az ember lelkileg az élete során. Egyébként az egyéniséget a gyerekekben – legyen akár művészi vénája, akár nem – a mai társadalmi keretek kevéssé engedik kifejlődni. Ebben segíthet a zene. Freund Tamás agykutató már sokszor kifejtette, hogy a zene művelése hat a szociális érzékenységre, a fantáziára és a kreativitásra.

– A mester és tanítvány viszonya mégis nagyon fontos a művészetében: kik voltak a leginkább meghatározók a pályája alakulásában?

– Az első mesterem Hornyánszkyné Becht Erika volt, aki nyolcévesen, féléves zongoratanulás után rögtön a mély vízbe dobott: benevezett a nyíregyházi zongoraversenyre, amit megnyertem. Így indult a versenykarrierem, ami furcsán hangzik, hiszen a művészetet hogyan is lehetne mérni? Mégis, e helyezések nélkül elég nehéz kitűnni a sok nagyszerű zenész közül, hiszen a díjak mellé koncertmeghívás is jár. A középiskolát zenei szempontból átugrottam, tizenhárom évesen felvettek a Zeneakadémia különleges tehetségek osztályába. Keveházi Gyöngyi, majd Gulyás István tanítványa lettem, Dráfi Kálmánnál diplomáztam. Sok tanárom volt, mert mindig is érdekeltek azok az emberek, akik többet tudtak az átlagnál, ezért is vettem részt mesterkurzusokon, többek mellett Bogányi Gergelynél és Vásáry Tamásnál, akik hihetetlenül nagy tudású művészek.

– Vissza is jár hozzájuk?

– Igen, előfordul, hogy játszom nekik, kikérem az egykori mestereim tanácsait, hiszen bármilyen sikert ér is el az ember, a fejlődés nagyon fontos. Ma már persze nem az a kérdés, hogyan játszom el egy darabot, hanem egy-egy apró részletben elmerülve hosszú perceket töltünk azzal, hogyan lehet megoldani egy hangsúlyt, egy frázist. Ezekről a műhelytitkokról is szól a tanár-diák kapcsolat, miközben egy jó pedagógusnak a művészpályára nem csupán szakmai szempontból kell felkészítenie a tanítványát, hanem emberileg is.

– Szívügye a tehetségek támogatása, felkarolása, ami nem éppen szokványos megnyilvánulás egy fiatal művésztől. Miért tartja ezt szükségesnek?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen több versenyt megnyertem, a koncertszervezők pedig már igen fiatalon bizalmat szavaztak nekem. Ám az, hogy eljuthattam idáig, a tanáraimnak is köszönhető, és én ennek az előrejutásnak a lehetőségét szeretném megadni a fiataloknak. Sok feltörekvő tehetség van, akik például a hagyományosan februárban rendezett Cziffra Fesztiválon is megmutathatják magukat: a mesterkurzusainkra igyekszünk olyan művészeket meghívni, mint Bogányi Gergely vagy Vásáry Tamás, akik egyébként nem tanítanak, de a kurzuson lehetőség nyílik a velük való műhelymunkára. Alapítottunk díjat, és lesz lehetőség koncertfellépésre is. Mindez Cziffra György tevékenységének és szellemiségének folytatása, hiszen a tehetségek felkarolását ő indította el Franciaországban, én a fesztivál szervezésével csak folytatom az általa teremtett modellt. 2021-ben lesz Cziffra születésének századik évfordulója, amire nagyszabású, országimázzsal egybekötött nemzetközi turnét szeretnénk megvalósítani, ahol megmutathatjuk a világnak, hogy hazánk mindig is kulturális nagyhatalom volt, és Cziffra mindenhol a magyarságát képviselte. Ez utóbbi számomra is nagyon fontos.

– És mire számíthat majd a közönség a születésnapi koncerten?

– A koncert érdekessége lesz, hogy a műsorba kerülő darabokról ott, a színpadon döntök. A szerzőket megadtam: Chopin, Liszt, Rahmanyinov és Dubrovay László műveit, valamint Cziffra-átiratokat hallhat majd a közönség. Dubrovay László Kossuth-díjas zeneszerzőnk Boldogság-szonáta című művét nekem írta, ennek az ősbemutatója biztosan hallható lesz. Azért Boldogság-szonáta a címe, mert komponálásakor arra gondolt a mester, hogy harmincévesen egy zongoraművész a pályája csúcsán van, és élvezi minden pillanatát. 

Lapszám: