Csak pontosan, szépen

1956 után el kellett hagynia hazáját, először Franciaországban, majd Puerto Ricóban kötött ki, miközben sorra jelentek meg francia, magyar és spanyol nyelven írt munkái. A 2010-es évektől újra Budapesten letelepedett Ferdinandy György írónak idén két kötete is megjelent: a Fájó holnapok az új novellákat, a Vadnyugati origó pedig az ötvenes években született, de magyarul először olvasható szövegeket gyűjti össze.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A Fájó holnapok, akárcsak életművének legtöbb darabja, rövid történetek sorozata, amelyek az időrendi ugrálás ellenére is lazán kapcsolódnak egymáshoz, összeállva szinte egy nagy novella hatását keltik. Mely szerzők gyakoroltak hatást az egyéni stílusára?

– Egész életemben szinte klasszikus értelemben vett novellákat írtam, az ideáljaim mások mellett Déry Tibor, Örkény István és Karinthy Ferenc, talán mert lényegében magam is ebbe a nemzedékbe tartozom. Ha nem a trópusokon éltem volna, valószínűleg bekerülnék Szakonyi Károly öreg írókat összegyűjtő antológiájába. Így szerencsére ez elkerült, senki nem tudja, hány éves vagyok.

– Ami azt is jelenti, hogy éppen a külföldön töltött hosszú évtizedek miatt itthon talán kevésbé ismert a munkássága. Nem bánja ezt sem?

– Nem. Ami megtörtént, azon egyébként sem tudunk változtatni. Nem jószántamból kötöttem ki Puerto Ricóban, hanem mert 1956 után ajánlatos volt elhagynom az országot. És mivel Franciaországban irodalomtörténeti doktorátussal sem találtam állást, a trópusok felé vettem az irányt, ahol először irodalmat tanítottam a helyi egyetem, majd a Szabad Európa Rádió külsős szerkesztője lettem. Ennek következtében, noha kiestem a hazai irodalom vérkeringéséből, mégis megmaradtam magyar írónak, a rádió ugyanis hétről hétre, több mint tíz éven keresztül elküldte nekem az itthon megjelenő friss könyveket, én pedig megírtam a recenzióimat, majd postáztam őket Münchenbe. Más világ volt, hetekig eltartott egy ilyen levélváltás. Így azonban mégis meg tudtam tartani a kapcsolatot a magyar szerzőkkel és az irodalmi élettel, igaz, ez a viszony egyoldalú volt, hiszen ideát nem igazán tudtak rólam. Amikor később, a nyolcvanas években Kardos G. György, az ÉS akkori főszerkesztője közölni kezdte a novelláimat, meg is kérdeztem, miként lehetséges, hogy egy politikai menekült írásait publikálják. Azt felelte, ezt senki nem tudja rólam, azt hiszik, fiatal kezdő vagyok. Pedig akkor már az ötvenes éveimet tapostam.

– Viszont akkor is és most is figyelemmel követte a valóban pályakezdő írókat. Mi a véleménye a kortárs magyar irodalomról?

– Régen a ,,nagy írók” mindig elolvasták a fiatalok kéziratait, sajnos ez mára kiment a divatból. Én azonban még valóban őrzöm ezt a hagyományt, amely a trópusokon ragadt rám, ahol mindig előszeretettel foglalkoztam a friss tehetségekkel. A mai magyar prózát tekintve ugyanaz a véleményem, mint amit a két éve elhunyt barátom, Réz Pál is mondott: rossz passzban van. A legtöbb fiatal szerzőnek mintha egyszerűen nem lenne mondanivalója, gyakran a hajánál fogva rángatják elő a témáikat, és kevesen beszélnek közülük igazán fontos dolgokról. Akadnak persze kivételek, például Terék Anna vajdasági költőnő, aki csodálatos élményanyagából pompás életművet épített fel. Füst Milán mondta egyszer, hogy az alkotáshoz szükséges egy termékeny sérülés az ember életében. Talán ennek hiánya figyelhető meg jelenleg: hála istennek a mai generációt kevesebb trauma éri, ennek viszont az irodalom látja kárát.

– Jelennel foglalkozó írásaiban kissé lesújtóan is ír az ezredforduló utáni fiatalságról, az egyik novellájában még azt a kérdést is komolyan felveti, vajon tudnak-e majd ezek a gyerekek egyáltalán olvasni. Valóban ennyire rossznak látja a helyzetet?

– Ahogy telnek az évek, egyre kevesebb a kapcsolatom a fiatalsággal, ezért nem mernék róluk átfogó, határozott kijelentéseket tenni. A Magyar Művészeti Akadémiával ugyanakkor időnként ellátogatunk a szomszédos országok magyarlakta településeire, és ilyenkor találkozom velük. A kárpátaljai ifjúságról például kifejezetten jó véleménnyel vagyok, arrafelé a szépirodalom még mindig fontos szerepet tölt be, míg idehaza folyamatosan veszít a jelentőségéből.

– Ha a Puerto Ricóban töltött évtizedekről mesél, az viszont mindenki számára érdekes lehet. Mit tett hozzá ez az innen nézve egzotikus szigetország a személyiségéhez, írói stílusához?

– Talán egyfajta nyitottságot és türelmet adott, megtanultam, hogy nem szabad ítélkezni senki felett, az egyedül Isten feladata. A mai napig szeretek mindenkit meghallgatni és megérteni, talán ezért nem tartozom itthon egyetlen gitt­egyletbe sem, engem sehová nem lehet besorolni. Ennek előnye a szabadság, hátránya, hogy mivel soha egyik politikai oldal sem tűz a zászlajára, valószínűleg nem fogok nagy díjakat bezsebelni, vagy hatalmas karriert befutni. De nem is ez a lényeg, hanem hogy a bekezdéseim feszesek legyenek, a mondataim pedig pontosak és szépek, miként azt József Attila is megkövetelte.

– Sokat tapasztalt, világot látott emberként azonban nyilván megvan a véleménye akár a magyarországi, akár a nemzetközi helyzetről. Mit gondol az aktuális politikai csatározásokról?

– Nem szeretem a gyűlölködést, márpedig mostanság igencsak jelen van a közéletben, inkább igyekszem megértéssel tekinteni a körülöttem lévő világra. A migránshelyzet kapcsán például mindig eszembe jut, hogy magam is egy genfi menekültútlevéllel utazgattam harminc éven keresztül, a feleségemnek pedig szintén nagyon fiatalon el kellett hagynia a hazáját, Kubát. Így hajlamos vagyok azonosulni a bevándorlókkal. Ugyanakkor ez a probléma nálunk más színben tűnik fel, mint – ahogyan én nevezem – a vadnyugaton. Magyarország mindig is peremvidék volt, nem szabad minket egybemosni a régi gyarmatosító birodalmakkal. Mi nem zsákmányoltunk ki tömegeket Afrikában, szemben azokkal a nyugat-európai országokkal, amelyek komplett régiókat kétszeresen is kifosztottak: először, amikor megérkeztek, másodszor, amikor kivonultak, és úgymond felszabadították a leigázott területet. Mivel vannak tele a londoni vagy a párizsi múzeumok? Harmadik világbeli kincsekkel, amelyeket elraboltak. Szemtanúja voltam, miként működött ez. Egyszer felhívott egy író barátom a Puerto Ricó-i repülőtérről, hogy most érkezett, és nem tudja, mitévő legyen. Történt ugyanis, hogy miután 1956 után ő is emigrált, Angliában kötött ki, ahol kinevezték egy gyarmati könyvtár igazgatójának. Aztán később, amikor az afrikai országot végre felszabadították, a helyiek örömünneplésbe kezdtek, és lelkesen kizavarták a megszállókat. Ő azonban büszkén mesélte nekem, hogy az utolsó pillanatig végezte a feladatát, egészen addig, amíg rá nem törték az ajtót. Kérdeztem, mi dolga volt még ott akkor? Mire mondta, hogy ne tréfáljak, össze kellett csomagolni az összes gépészeti berendezést és a könyvritkaságokat, és mindet elküldeni Angliába. Egyszóval még egyszer utoljára kirabolták az intézményt. Végül a WC-ablakon keresztül kellett kimenekülnie a lakosok elől, és felszállt az első gépre, ami véletlenül éppen hozzám repítette.

– Vagyis a migránsok problémáját kizárólag a mostani helyzet előidézőinek, azaz a volt gyarmatosító birodalmaknak kellene kezelni?

– Pontosan. Ezeknek az egykori gyarmattartó országoknak nagyon rossz a lelkiismeretük, teljesen jogosan. Ezt azonban nem szabadna többek közt ránk, magyarokra erőltetniük, ugyanis hiába szeretünk magunkra úgy gondolni, mint Európa védőbástyája, valójában mindig a történelem áldozatai voltunk. Az pedig, hogy a különböző kultúrák együtt­élése nem lehetséges, már korábban megtapasztalhatták ezek a nemzetek. Hamar elkezdtek ugyanis beszivárogni az egykori gyarmataikból a bevándorlók, akiket a bűntudatuk miatt hagytak gyorsan letelepedni. Amikor Franciaországban éltem, a marokkóiak, az algériaiak, a tunéziaiak külön negyedekben laktak, szeparálva magukat a társadalomtól. Ekkoriban volt egy nagyon szép, Abidjanból származó szeretőm. Amikor a metrón utaztunk együtt, többször is megrugdostak és leköptek, azt üvöltve, hogy jók a fekete nők, ugye? És nem a helyiek támadtak meg, hanem a már Franciaországban született afrikaiak. Kár, hogy Angela Merkelt nem érték hasonló tapasztalatok. Akkor valószínűleg hamarabb rájött volna arra, amire szerencsére a nemzetközi politika is kezd ráébredni, hogy nem a befogadással, hanem a lokális segítségnyújtással kell kezelni ezt a problémát.

– Pláne, hogy menekültnek lenni nemcsak háborús vagy gazdasági kérdés, lelkileg is szükségszerűen nyomot hagy az emberben. Az ön írásaiból gyakran áradó magányosság egyik oka lehet, hogy bár mindig nagyon fontosnak tartotta az anyanyelve megőrzését, a vadidegen közegben kevés lehetősége volt azt bárkivel megosztania?

– Ez is közrejátszhat ebben. Hozzáteszem, Puerto Ricóban kezdetben öten laktunk magyarok, és folyamatosan ellentétek voltak köztünk, úgy látszik, nálunk ez valóban nemzeti sajátosság. Én azért sem tudtam velük azonosulni, mert teljesen másként gondolkodtak. Ők nem akartak hazajönni, ott képzelték el a jövőjüket és a karrierjüket, én azonban az első pillanattól kezdve arra készültem, hogy visszatérek. Már 1958-ban, Franciaországból nekiindultam volna, de Nagy Imre kivégzése elriasztott. A trópusokat is mindig csak egy tanulmányútként fogtam fel, igaz, végül kissé hosszúra, harminc évre nyúlt ez a kirándulás.

– A honvágy így végül egész életére a kísérője és művei másik nagy, visszatérő témája maradt.

– Ez egy furcsa állapot, mert mindig másfele vágyakozom. Ha távol vagyok, akkor Magyarország után, itthon azonban gyakran eszembe jut Puerto Rico. Két éve jártam ott utoljára, egy irodalmi előadást tartottam kétszáz hallgató előtt. Az egyik diák azt mondta, azért szeretik a könyveimet, mert róluk és nekik szól. Nagyon meghatódtam ezen, és rájöttem, hogy igaza van. A Fájó holnapok egyik hosszabb novellájában a sziget történetét foglalom össze, és ezt a részt valóban nem a magyar közönségnek szántam, hanem az ott élő fiataloknak, akiknek az oktatásban meghamisították a saját történelmüket, én pedig szerettem volna, hogy megismerjék az igazságot.

– Jelenleg is ezzel a céllal ír könyvet….

– Így van, a Tanár voltam a trópuson című kötetem végső simításainál járok, amelyet szintén a Puerto Ricó-i fiataloknak írtam. Ezt a szigetet is kétszer megszállták és kifosztották, először a spanyolok, majd az amerikaiak, ennek ellenére az iskolában még mindig a Chicagóban írt könyvekből oktatják a történelmet. Ezért érzem feladatomnak, hogy megírjam a múltjukat.

– Milyen témák foglalkoztatják még?

– Elkezdtem dolgozni egy novellacikluson Levél fiaimnak címmel. Négy gyermekem van, és mindegyiküknek elmesélem majd benne, miként teltek az első heteik, hónapjaik. És szeretnék feldolgozni egy másik, komolyabb hangulatú történetet is. Az ötvenes évek végén egy kicsi, száz lelket számláló faluban éltem Franciaországban. Nemrégiben említést tettem erről egy előadásomban, minekután megszólított egy hölgy, és megkérdezte, ismerek-e egy bizonyos Urbán Lászlót. Először azt feleltem, hogy nem, de később rémleni kezdett: élt ott egy ember, csupán mindenki monsieur Ürbenként hívta, de tudni lehetett róla, hogy magyar volt. Ezután felkerestem a nőt, aki a kezembe nyomott egy paksamétát, és elmesélte, hogy a férfi idegenlégiós volt, és bár soha nem találkoztak személyesen, hosszú ideig leveleztek, különös szerelem alakult ki közöttük, végül mégis elvesztették egymás nyomát. Nagyon megtetszett ez a történet. Ahogy idősödöm, amúgy is egyre többet gondolok a szeretetre, és örömmel tölt el ilyesmiről írni. Már csak azért is, mert ebben a cinizmussal telített korban alig teszi ezt valaki.