„Az ünnep előtt az emberek kitisztították lelküket, életüket, házukat, megbocsátottak, megbékültek, misére mentek, és délután megjárták egymást” – emlékszik vissza Petrás Mária Prima Primissima és Magyar Örökség díjas népdalénekes, keramikus gyermekkora ünnepvárására. Vele és lányával, Petrás Alinával az Erdély Művészetéért Alapítvány – VármegyE-Galériában január 20-ig látogatható közös kiállításukon beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A Bákó megyei Diószénben született, és ott is töltötte gyermekkorát. Csángóföldön mikor kezdődött a karácsonyi készülődés?

Petrás Mária: – Otthon még generációkban gondolkodtak és teljességben léteztek az emberek. Mindenki arra törekedett, hogy a saját, egyéni élete minél teljesebben kapcsolódhasson bele abba a nagy életbe, amit mindenségnek hívnak. Az év fontos stációi közül kiemelkedett az advent és a karácsony, melyre a készülődés szinte már tavasszal elkezdődött, hiszen ekkor vettük meg azt a kicsiny malacot, amit az adventi időben levágtunk. Aztán az előkészületek folytatódtak a nyárban is, a betakarításkor, amikor a legszebb zöldségeket eltettük télire, hogy azok kerülhessenek bele a karácsonyi ételbe. Végül ősszel, amikor leszedtük a szőlőt, kezdett az anyagi, az élhető világ bekerekedni, és az adventi időszakban egy más élet kezdődött.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Ez a más élet azt jelenti, hogy a munkás mindennapokat követően a lélek felkészítése vált elsődlegessé?

P. M.: – Minden területen, minden síkon készülődtünk, de a lelki megerősödés volt a legfontosabb. Így, amikor eljött az advent, elkezdtük a mindennapos misejárást. A roráte nekünk, gyermekeknek is kötelező volt, de nem azért mentünk, mert kellett, hanem mert nagyon vártuk már az ünnepet, és vele együtt azt is, hogy ott lehessünk minden reggel a templomban. Diószénben akkoriban még nem volt áram, de adventkor hoztak egy hatalmas gázlámpát, a petromaxot, amelynél a legkisebb betűket is el tudtuk olvasni. Mise után körbejártuk a stációkat, és elmondtuk a keresztutat, majd minden stációért betettünk egy szalmaszálat a jászolba, amellyel a karácsonyt vártuk. Ez a jászol olyan volt, mint egy tükör, amely az advent végeztével megmutatta, hogyan teltek a várakozás napjai. Az akkori ember még tudta, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az időjárás és a mélységes hitük útbaigazította őket. Az ünnep előtt mindig nagy készülődések voltak. Az emberek kitisztították lelküket, életüket, házukat, istállóikat, ólaikat, kertjeiket, falujukat, megbocsátottak, megbékültek, misére mentek szép ünneplőruhában, és délután megjárták egymást.

Petrás Alina: – Én ugyan nem Diószénben nőttem fel, hiszen a Brassó melletti Hétfaluban nevelkedtem, de mivel minden nagyobb ünnepet a nagymamámnál töltöttünk egészen tizenkilenc éves koromig, így az ünnepek előtti előkészületekben én is mindig részt vettem, részese lehettem annak az autentikus világnak. Az adventi disznóvágás például sosem maradhatott el, hiszen a kocsonya elengedhetetlen része volt a karácsonyi asztalnak, csakúgy, mint a szőlőlevélbe tekert tőtike. De a készülődéshez hozzátartozott a karácsonyi énekek tanulása is, amelyeket már hetekkel előbb gyakoroltunk nagynénéimmel, hogy aztán karácsonykor és újévkor ezeket énekelve járjunk házról házra.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Ez valami hasonló, mint nálunk a karácsonyi kántálás vagy a betlehemezés?

P. M.: – A kántálást még az ötvenes években betiltották Diószénben, de Klé­zsén, édesanyám szülőfalujában máig élő hagyomány, hogy az éjféli mise előtt csoportokba verődve eljárnak egymáshoz az emberek. A kezdőének mindig a Szent István-ének, azaz az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga?” kezdetű. Diószénben a kántálás átkerült újév estéjére, ami így egybeesik az újévköszöntő hejgetéssel. Ez a regöléshez hasonló, de tipikusan csángóföldi szokás, amikor is a búza életét mondják el és verik el dobon a búzaszem elvetésétől egészen odáig, mígnem az asztalra kerül a belőle sült kenyér. Engem gyakran kértek fel dobverésre, mert azt nem tudta mindenki. Ezek mindig nagyon felemelő alkalmak voltak, sokszor úgy éreztem, szinte valóban felemelkedek a földről.

P. A.: – Ugyanígy újévi szokás a medve- és a kecskejárás is, ez utóbbiban sokszor vettem részt én is. A kecskét általában egy pokróccal fedett bot jelképezi, amelyre színes szalagokat kötnek, közben zenélnek, énekelnek és szöveget mondanak. A kecskejárók között minden nemzetiség képviselteti magát, török, cigány és zsidó is, akik a karakterükhöz illően öltözködnek és verselnek. Közülük mindig a török a parancsoló, ő táncoltatja a kecskét.

P. M.: – A negyvenes-ötvenes években, édesanyám gyerekkorában élő hagyomány volt az ekével való járás is. Újévkor az ekéket gyöngybe öltöztették, befogták az ökrökhöz, és így vonultak végig az egész falun.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Mi alapján szerveződtek a csoportok, vagyis ki hejgetett, ki táncoltatott medvét, kecskét, és ki járta végig ekével a falut?

P. M.: – Ezt eredetileg egyáltalán nem szervezték, hiszen mindenki benne élt a hagyományban. Egyszerűen a barátok összefogtak, csoportokba verődtek, és ki-ki a tehetsége, tehetőssége szerint tette a dolgát. De az újév köszöntése január elsején reggel a búzahintéssel tovább folytatódott, a gyerekek búzával, árpával vagy kukoricával rakták tele a zsebüket, és házról házra járva kértek áldást a gabonára és az új esztendőre.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Térjünk vissza egy kicsit a karácsonyra! Hogyan ünnepelték Jézus születésnapját a csángók?

P. A.: – A karácsonyfát mindig nagypapám szerezte be, amelyre kizárólag saját készítésű díszeket tettünk. Ehhez folyamatosan gyűjtögettük a különböző, csillogóan fényes csokipapírokat, azokból vágdostunk ki csíkokat, amelyeket aztán láncszerűen egymáshoz ragasztottunk. Szenteste, az éjféli miséről senki sem hiányozhatott. Nem is volt előtte semmilyen nagyobb ünneplés, csak miután hazatértünk a templomból, ettünk meg egy kis kalácsot. Az igazi karácsonyi asztalt másnap ebédre terítettük meg, mindig került rá tőtike, kocsonya, vagyis a csángóföldi otat, szénen pirított kásás hurka, fokhagymás hurka, disznósajt, majd diós kalács és túrós béles is.

P. M.: – A karácsonyi ünnephez az aprószentekelés is hozzátartozott. Karácsony után, aprószentek reggelén édesapánk hosszú vesszőket vágott, azokat színes fonalakkal feldíszítettük, majd fogtuk a kis tarisznyánkat, és felkerekedtünk a rokonokhoz. A házakba béköszöntünk, majd a házigazda hátsóját a vesszőkkel szimbolikusan elkezdtük ütögetni, közben pedig verseltünk: „Aprószentek, Szent Dávid, viseljék meg új esztendőt egészségben, békességben, sok számos esztendőkben.” A tarisznyánkba ilyenkor mindig került egy kis ajándék, dió, perec vagy csekély aprópénz.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Karácsonyi ajándékozás nem is volt?

P. A.: – Nem igazán. Csak néhány édesség, ami felkerült a fára. A fontos az volt, hogy a család együtt legyen.

P. M.: – Az ajándék az volt, hogy keresztények lehetünk, akiknek megszületett Jézus Krisztus. Annál nagyobb ajándékot pedig, hogy a Jóisten irántunk való jóságát Jézusban megmutatta, nem kaphat egy keresztény ember.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata