Jelenlegi hely

Csepp a tengerben

Száz perc száz emberért címmel immár tizennegyedik alkalommal került sor Beregszászi Olga és meghívott barátai, művésztársai jótékonysági koncertjére. Az összegyűlt pénzt idén is a beregszászi rászorulók közt osztották szét.

– Bár a koncert hagyományosan az adventi időszak valamely vasárnapjára esik, idén egy technikai hiba miatt csak január közepén tarthatták meg. Hogyan sikerült ennek ellenére még karácsony előtt eljuttatni az adományokat Kárpátaljára?

– Tudtuk, hogy bármi történik, nem lehet megvárakoztatni az embereket, mert olyan nagy a szegénység arrafelé, hogy a segítségünk nélkül biztosan nem tudták volna megünnepelni a karácsonyt. Nagyon hálás vagyok, mert a Kárpátok Öröksége Alapítványban az év során összegyűlt összeg elég volt rá, hogy még az ünnepek előtt örömet szerezhessünk. Ahogy mindig, most is személyesen vittem el az adományt: a borítékba zárt szeretet, azaz a családonkénti tízezer forint mellé egy kis koncert, Béres Klára jóvoltából Béres-csepp, szaloncukor és a Demokrata aktuális száma is járt.


– Száz ember anyagi segítését tűzték ki célul. Hogyan és kik kaptak a pénzből?

– A támogatottak közt voltak nagycsaládosok, magányos idős emberek, mozgássérültek. A családonkénti tízezer forint ott körülbelül egyhavi nyugdíjnak felel meg. Mellettük több, Beregszász városában működő intézménynek tudtunk esetenként akár ötvenezer forintos támogatást is adni, így az öregek otthonának, a kórház pszichiátriai osztályának, az éppen egy Kodály-szoba kialakításán fáradozó zeneiskolának, a múzeumnak, a városi televíziónak. Mindezen felül tíz tehetséges, de nagyon szegény fiatalnak szintén átnyújthattunk tíz-tízezer forintot. Óriási öröm látni ilyenkor a felfénylő arcokat. Még akkor is, ha közben folyamatos lelkiismeret-furdalással küzdök amiatt, hogy csak ennyire van lehetőségem: az adományunk csepp a tengerben a helyiek mindennapjait megkeserítő ezernyi nehézség közt!


– Az utóbbi néhány évben sem javult a helyzet?

– Egyszerre borzasztó, de felemelő is látni, hogyan tudnak ott élni az emberek a háború, a mérhetetlen szegénység, a természeti katasztrófák, a fel-fellángoló nacionalizmus árnyékában. A jótékonysági koncerten évek óta vetítünk egy kisfilmet, amelyben beregszásziakkal beszélgetünk. Az ideiben szerepelt egy kilencvennégy éves néni, akitől megkérdeztem, ha én lennék a jó tündér, és kívánhatna hármat, mi lenne a szíve vágya. És ez a fantasztikus tartású idős asszony, aki a piacra jár virágot árulni, különben éhen halna, az egészségen kívül mégsem kért mást, „csak hogy Orbán Viktor maradjon meg nekünk”. Csoda volt a felemelően tiszta arca, meg is tapsolta az egész színházterem. Ahogyan csoda volt az, hogy a kitett dobozunkba az este végére több mint ötszázezer forint összegyűlt. Nekem mindig bizonyság az ilyesmi arra, hogy a magyar ember alapvetően adakozó, összefog, ha baj van. És arra, hogy rengetegen értik: a határon túli magyarokért igenis felelősséggel tartozik az anyaország, hiszen összeköt minket a múlt, a történelem, a haza.


– A legmostohább sorsuk talán mindig a Kárpátalján élő magyaroknak volt…

– Valóban, Kárpátalja évtizedekig mintha Délvidék, Felvidék, Erdély mellett nem is létezett volna. Örömmel tapasztalom, hogy pár éve mintha elindult volna valami, egyre több segítség érkezik az egyházaktól és a magyar kormánytól: iskolákat, bölcsődéket hoznak rendbe, jönnek a magyarországi orvosok, művészek, Beregszász is épül-szépül. Nagyon nagy előrelépés ez ahhoz képest, hogy tizenöt évvel ezelőtt szinte egyedül voltam ebben a harcban.


– A harcnak azonban sajnos még nincs vége, gondoljunk csak az ukrán nyelvtörvényre. Ilyenkor nagyon fáj a szíve?

– Nagyon. És mellette nem értem, miért akarják megfojtani a magyarságot, miért félnek tőlünk? Különösen, mert ahogyan én csak vissza tudok emlékezni a gyerekkoromra, Beregszászon, hiába volt a legmagyarabb város, békében megfért egymás mellett minden nemzetiség: magyarok, ukránok, oroszok, szlovákok, zsidók, cigányok. Minden családban több nyelvet beszéltek, és senkinek nem volt bántódása a származása miatt. Most meg importált ukrán nacionalisták masírozgatnak a városban, félelmet és zavart keltve a lakosok közt.


– Nem csoda, hogy a fiatalok nagy része elmenekül…

– Sajnos ez természetes. A fiatalok élni akarnak, a szépet akarják, több pénzt, kiszámítható jövőt, biztonságot. Ezt megállítani nem lehet. Mi sem tudjuk. De a magunk szerény eszközeivel segíthetünk életben tartani a reményt. 

Farkas Anita

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Lapszám: