Jelenlegi hely

Egérfogóban

Nem a környezetnek kell mindenáron megfelelni, hanem megtalálni az ember valódi és hasznos célját a társadalomban – véli Nagy Péter, a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. A Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb karakteralakításért kitüntetett színésszel beszélgettünk nihilizmusról, a közönség csőbe húzásáról és arról, megszűnhet-e forogni a világ.

– A legjobb karakteralakításért járó díjat kapta, miközben a Turgenyev regényére adaptált Apák és fiúk főszereplője éppen az ön által játszott egyetemista Bazarov, aki ugyan a második felvonásban fizikailag már nincs jelen, mégis minden színpadon lévőt a vele való viszonya határoz meg. Lehet nihilista egy hős?

– Először is tisztába kell tenni ezt a mára abszolút negatív felhangúvá vált fogalmat. Turgenyevnél még elég világos, az ő korában mit is akart jelenteni a nihilizmus társadalmilag, ebben a majdnem száz évvel későbbi, Brian Friel jegyezte átiratban már egészen más az alapvetés. Mi egyszerűen arról beszélünk, hogy „a nihilista mindent kritikus szemmel néz, minden ideát és elképzelést megkérdőjelez, függetlenül attól, hogy azokat milyen tekintély övezi”. Beleértve persze saját magát is: Bazarov csak akkor lehet valóban hű önmagához, ha a saját ideáját és elképzelését is képes öniróniával szemlélni és megkérdőjelezni.


– Felszámolva akár az addig megingathatatlannak hitt nihilizmusát is?

– A sorsszerűen kitörő emberi érzelmek és valós cselekedetek által. Ő ugyanis a darab szereplői közül az egyetlen, aki ha szükség van rá, képes tettekre, miközben a „normálisnak” mondott vagy láttatott emberek csak a szájtépésig jutnak. Nem kell messzire menni, hogyan függ össze mindez a mai világgal. Kommentálunk, eszmék és készen kapott ideák rabságában besorolódunk különböző oldalakra, miközben tulajdonképpen nem csinálunk semmit. Sem az értékeket nem vesszük észre, sem azt, hogy mindannyiunknak van olyan tulajdonsága, képessége vagy eszköze, amivel hasznosan és építőleg bele tudunk nyúlni a rossz folyamatokba. Ezt ismeri fel Bazarov, akit bár a korábban elutasított érzelmi megnyilvánulások tesznek próbára, a tanulságot levonva képes a következményeket az egész életére kiterjeszteni. Ő lesz az, aki önmagát feláldozva, egy járvány idején elmegy a falujába embereket gyógyítani, mert tudja, ha kizárólag önös érdekeit követi, a vidéknek továbbra is csak egy kedvtelésből praktizáló orvos jut, aki morfiummal gyógyít a náthától a tífuszig mindent. Miközben talán róla gondolnánk ezt legkevésbé.


– Ez volt a céljuk: az előítéleteink felmutatásával, majd megfordításával és lebontásával szépen behúzni a közönséget a csőbe?

– Mindig minden előadással ez a cél. Régi mániánk Bagó Bertalan rendezővel, hogy egérfogót kell csinálni a színpadon. A néző beül, gondolkozik, elkönyveli az egyik figurát ilyennek, a másikat meg olyannak, előfeltevései, sztereotípiái vannak. Jó esetben a darab végére szembesül is velük. Ez esetben például megérti, hogy Bazarov attól igazán nagy és csodálatos, hogy a saját előítéleteit úgy haladja meg, hogy abba ráadásként beleszámítja önmaga bukását is – „valószínűleg egy vidéki kisvárosban fogok dolgozni falusi orvosként”, mondja még jóval a katarzis előtt. Mert tudja, hogy nem a mindenkori környezetnek való szolgai megfelelés számít. Hanem az, hogy az ember önmagában mekkorát képes lépni, meg tudja-e találni, mi a valós és hasznos feladata a társadalomban.


– Bagó Bertalannal nemcsak ebben az előadásban, hanem számtalan másikban dolgoztak már együtt Zalaegerszegtől a különböző budapesti játszóhelyeken át most Fehérvárig. A mai felpörgött, premiereket, újdonságokat és sztárokat hajszoló színházi világban egyre ritkább, hogy egy rendező hosszú távon gondolkozik egy színészben, és fordítva. Sosem fáradtak még bele egymásba?

– Hogy egyet gondolunk a dolgokról, világról, színházról, társulatról, és ezért emberileg megértjük egymást, sok év után is szilárd alap kettőnk közt. És persze kell még rengeteg türelem, hiszen ez egy sokat látott viszony. Jól ismerjük egymás gyöngeségeit, de igyekszünk nem kalapáccsal ütni a másikat. Nincs a világon olyan szuperzseniális rendező, aki ha szembejönne, innen tudnám folytatni vele a beszélgetést. Ugyanakkor ez egy csapdahelyzet is, mert a színész mindig hajlamos elkényelmesedni, egysíkúvá válni, ha tudja, hogy valaki ennyire hisz benne. Apránként tanulom, hogyan lehet mással dolgozni. Muszáj néha kilépni a megszokott keretek közül.


– Olyannyira, hogy volt idő, amikor teljesen kilépett, sőt, még az is benne volt a pakliban, hogy abbahagyja ezt az egész színházasdit…

– Az egy régebbi történet. Amikor 2010-ben Zalaegerszegről egy igazgatóváltás következtében a fél társulat eljött, az óriási emberi csalódottság ellenére nagy lendület volt bennem. Lassanként mégis kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól, nem tudtam mibe kapaszkodni, egyszerűen nem láttam értelmét annak, amit csinálok. Mert túl azon, hogy a saját fényességemet csiszolgattam, és próbáltam óriási színész lenni, az életem összes többi területe fokozatosan tartott a semmibe. Mindennek egy összeomlásszerű állapot volt a vége, ahonnan valahogy fel kellett állnom. Egyet tudtam, hogy nem szeretnék ehhez külső segítséget igénybe venni, még akkor sem, ha lassabban megy, vagy a végén nem sikerül. Keményen feltettem hát magamnak a kérdést, mit akarok igazán, majd szépen elkezdtem lehúzni a listáról mindent, amiről úgy gondoltam, nem fontos. A színpadot is ide tettem: tessék, most nézzük meg, mi történik, ha nem játszom többet.


– Hogy forog-e a világ tovább?

– És bár forgott, de rá kellett jönnöm, hogy nem a színészettel van baj, hanem azzal, amikor az ember saját magát tévesen elkezdi azonosítani más dolgokkal. Például a hivatásával. Az nagyon fontos dolog, de szükséges, hogy felszabadítsuk az elhivatást is. És még akkor sem szabad mindezt a személyiséggel összekeverni: Nagy Péter akkor is Nagy Péter marad, ha nem színész. Azelőtt abszolút a színészség volt az első helyen, ez mostanra, különösen amióta az első fiam megszületése után rádöbbentem, hogy nem én vagyok a világ közepe, több lépcsőt hátracsúszott. Ami nem azt jelenti, hogy nem veszem komolyan. Ma sem tudnék úgy színházat csinálni, hogy tét és hit nélkül megyek be, csupán mert ez a munkám, ebből élek és tartom fenn az egzisztenciámat. De okultam a korábbi mélypontjaimból, tudom, hogy kell kordában tartani a dolgaimat, és nem hagyom, hogy mások vagy saját magam még egyszer elvegyék a kedvem. Nem kibírni akarom a színházat, és benne magamat, hanem igyekszem olyan dolgot vállalni, amit szeretek, vagy amiben, ha nem is értek vele egyet száz százalékig, valahogy mégis megtalálom a helyem. Hogy amikor eljövök otthonról, pontos, egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen oka legyen, miért hagyom magára a családomat.


– Holecskó Orsolyával, aki szintén színésznő, két kisfiút nevelnek. A saját kétségeire visszanézve nem aggódik, mi lesz velük az előző nemzedékek tapasztalataira, tudására egyre kevésbé építő, így azt megkérdőjelezni, újragondolni sem képes jövőben?

– De, nagyon. Már nekünk is iszonyú nehéz talpon maradni, arról meg végképp fogalmunk sincs, milyen ismeretlen kihívások állnak a mostani akármilyen betűs, ráadásul éppen általunk tönkretett generációk előtt. Sokat gondolkozom ezen. Néha azt érzem, legszívesebben elvonulnék a gyerekekkel valami elzárt tanyára, miközben tudom, hogy az sem életképes: nem szeretnék mormont nevelni belőlük, ahogyan nem szeretném rájuk erőltetni az én kizárólagos ideológiámat sem, mert annak szükségszerűen lázadás a vége. Egy dolgot tudok tenni, elérni, hogy a minél több együtt töltött idő révén megmaradjon köztünk az őszinteség és a bizalom. És hogy az ő kárukra sem a feleségem, sem én ne akarjuk mindenáron megvalósítani önmagunkat. Különben is mire mennénk vele, ha közben körülöttünk romokban hever az egész világ?

Farkas Anita
Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

Lapszám: