Erőt nyerni a hitben

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Sára és György hetedik gyermeküket temetik. Az asszony fásult, a férj összeomlott. Lehet-e még ilyenkor is erőt nyerni a hitben, és ki az, aki minden tragédia ellenére makacsul életre kívánkozik? A Nemzeti Színház ősbemutatója, a Sára asszony apropóján Vidnyánszky Attila rendező-igazgatóval a madáchi csodáról, a zenélő magyar lélekről és a teátrum jövőjéről is beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– A marosvásárhelyi Spectrum Színházzal közös produkció, a Sára asszony Döbrentei Sarolta drámájára épül. Ritkaság, hogy egy kortárs szerző éppen egy XIX. század elején játszódó történettel akarjon örök érvényű igazságokat megfogalmazni. Hogyan találtak rá a darabra?

– A Nemzeti Színházban dolgunk volna, és tesszük is, ahogyan az erőnk bírja, hogy folyamatos párbeszédet folytassunk már ismert szerzőkkel, és felfedezzünk új írókat, izgalmas szövegek megszületését inspiráljuk. A Sára asszony is így bukkant elő a semmiből, igaz, a film-forgató­könyv­íróként már komoly szakmai múlttal rendelkező Döbrentei Sarolta először egy másik munkáját ajánlotta a figyelmembe. Amikor arról beszélgettünk, egyszer csak a kezembe adta a Sára asszonyt. Rögtön beleszerettem a szövegbe, amit aztán sokáig csiszolgattunk, mivel eredetileg szintén filmforgatókönyvnek készült, nyáron nagyon szeretnénk egy tévéfilmet is készíteni ebből a remek alapanyagból.

– Mitől volt más ez a darab, amivel azonnal kitűnt a most is az asztalán lévő számos más írás közül?

– Meglepett a téma, és annak sokrétű feldolgozása. Gyász, férfi-nő kapcsolat, egyén és közösség viszonya, hit-hitetlenség kérdése: sok olyan alapkérdés benne van, amivel mi itt, a Nemzetiben foglalkozni szeretnénk. A sűrű szöveg rengeteg rétegre bontható, és attól függően, hogy az ember, legyen néző, színész vagy rendező, éppen hol jár a saját személyes útján, más-más sorok, helyzetek, gesztusok szólítják meg, és kelnek életre benne – akár egy Csehov-darabból. A címszerepet játszó Söptei Andrea például azt mesélte, számára a kulcsmondat az volt, amikor Sára azt mondja a fiatal, istentagadó jogászhallgató Barnabásnak: „milyen kár, hogy nincs isten”. Az ehhez hasonló drámai kijelentéseknek kisugárzásuk van, ez már első olvasásra megragadott, rendezőként ezeknek a lelkiállapotoknak a helyét kerestem a színpadon.

– A gyász megélése és elengedése, a hittel való birkózás mellett a Sára asszony a kitartásról, a túlélésről és az isteni kegyelem ember által nem befolyásolható megtapasztalásáról is szól: a kilencedik gyerek egészségben felnő, és Arany János néven nemcsak idős szülei, de az egész nemzet boldogítója lesz. Példázatnak is szánta mindezt abban a korban, amikor épp ellentétes az üzenet, vagyis a gyerek nyűg, kolonc, a személyes álmok-vágyak kiélését megakadályozó tényező?

– Teljes mértékben, még ha nem is ez motivált leginkább, mikor elkezdtem ezzel a művel foglalkozni. Már az olvasópróbák alatt jöttünk rá, hogy ilyen értelemben mennyire a mának és a máról szól ez a történet. Hogy voltak valakik, akik nem adták fel, és nyolc halott gyerek után is vállalták a kilencediket, és végül megjutalmaztattak Arany Jánossal. Mert ösztönösen tudták, amit a mai felszínes világ elfeledni látszik, hogy egy párkapcsolat igazi összeforródása a gyerek, aki maga a jövő. Hiszen a gyermek kovásza a házasságnak, egy újszülött érkezésekor nem egyszerűen új szerepet, hanem új létminőséget kap férfi és nő. A felfoghatatlan, elemésztő veszteség, amit Sára és György átélnek, és a konok újrakezdés hatalmas erőt adhat nekünk. Megszenvedett katarzis az övék, még akkor is, ha ez a dolog valójában sohasem ilyen egyszerű. Ahogyan a darabbéli fiatal lelkész fogalmaz: az isteni jóindulatot nem lehet földi módon megszolgálni vagy kiérdemelni.

– Érdekes, hogy ez a balladaszerűen előadott traumatikus falusi családtörténet mennyire rímel a másik nagy vállalására: a nemrégiben bemutatott Az ember tragédiájában szintén a hit-hitetlenség dialektikája vonul végig, és ott is Éva menti meg a jövőt az anyaságával.

– Pontosan. Sokszor sokan leírták, hogy Madách háttérbe szorítja Évát, pedig dehogy! A lényeget, a csendes bizonyosságot ő őrzi! Úgy kezdődik az előadás, hogy Éva már a szíve alatt a jövőt hordozza, az álomképek alatt végig ott van a magzat! És nem véletlen, hogy még a XV. színben sem Ádámmal mondatja ki Madách, hogy „értem a dalt”. Valójában Éva érti, Ádám még akkor is csak próbálja felfogni a világ működését. Mert szerintem a nők azok, akik képesek mindenekfelett vagy mindenekelőtt a lényeget látni.

– Mégis, ahogyan többször is elmondta, az ön előadása, különböző formában most rendezte meg hetedszer, elsősorban Lucifer színháza, akár tíz is van belőle egyszerre a színpadon.

– Gyakran elfelejtjük, hogy a madáchi történelmi színek álomképek, az adott történelemszemléletet pedig Lucifer vezényli a maga szándékosan torz és egyoldalú szűrőjén keresztül, kénye-kedve szerint alakítva a valóságot. Ez volt az egyik kiindulópontom. A másik, hogy éppen mivel álomképekről van szó, könnyen melléüthetünk a szegnek, ha a Tragédiát realista módon, valószerű időkezeléssel próbáljuk elmesélni: végtelenül unalmas, didaktikus és kicsit hazug mese lesz a vége.

– A lazítás céljából csúsztatta össze az egyes színek szövegét is?

– Csak az elején éltem ezzel, mert szerettem volna a nézőt rögtön kibillenteni a hagyományos színházi elvárásokból, hogy ne mindenáron megérteni akarja a látottakat, hanem egyszerűen hagyja hatni a színpadról áradó képeket. Mint az álomban, ahol gyakran összekeveredik minden, és egymástól nagyon távol eső dolgok kapcsolódnak össze, vagy éppen ellenkezőleg: nagyon tisztán látszanak olyan összefüggésrendszerek, amelyek nem érhetők tetten az ébrenlét állapotában. Az álom törvényszerűségei meghatározzák a dramaturgiát, és ez erősíti a madáchi gondolatot. Ezért kevertem össze az egyiptomi, az athéni és a római színeket, ezek egymásra pontosan rímelő mondatai pedig tökéletesen felrajzolják az emberiség ma is érvényes választási lehetőségeit: mindenki egyért, egy mindenkiért, vagy ami most dívik, senki nincs, csak én vagyok.

– Melyik a jó választás?

– Egyik sem. Valami más. Ahogy Madách is állást foglal az emberi lét értelmére vonatkozó kérdésben, mert ő kimondja, hogy hiszi a jövőt, nekünk is színt kell vallanunk. Madách csodálatos víziója szerint a szükségszerű luciferi tagadás mellett a létünk egy nagy és szeretettel teli állításra épül. A kételkedés legsötétebb óráiból felébredve is megsejtjük az isteni kegyelmet. Színházi alkotókként akkor vagyunk hűségesek Madách szellemiségéhez, ha határozott gesztussal egyértelmű üzenetet fogalmazunk meg. A mi Tragédiánk végén az Agnus Dei szól Pendereckitől, nem nehéz érteni ezt a gesztust.

– Ha végig tudja ülni ezt a határozott, monumentális és intenzív előadást, ami tele van látvánnyal, zenével, mozgással. Épp ellentéte a szép, lassú, tiszta, balladisztikus sűrűségű Sára asszonynak.

– A Tragédiának ez is volt a célja, hogy a saját álmaim nagyon szertelen és expresszív képeiből is becsempésszek kicsit. És persze ott vannak a nézők között szép számban a mai, vibráló képernyők elé ragasztott fiatalok, akiket muszáj akcióval lekötni. Ez is egy misszió: valahogy bevonzani a mai tizenéveseket ebbe a csodaműbe. Merthogy Az ember tragédiája csodamű, párját ritkítja még a világirodalomban is, ahhoz nem férhet kétség. Büszkének kell lennünk rá, hogy egy magyar ember fejéből pattant ki. Egy magyar emberéből, aki ült Nógrádban, kinézett a kis kúriája ablakán, és papírra vetette ezt a lenyűgöző alkotást. Vagy inkább azt mondom, hogy közvetítette, mert a mű túlmutat magán az alkotón, szellemi tudásán és tehetségén: a Tragédiához mérhető alkotásokban van valami isteni gesztus. Éppen emiatt, ha rendesen ki akarja nyitni az ember a színpadon, nem lesz könnyű a befogadása. Készülni kell rá lelkileg. Ha csak úgy belecsöppen az ember, és nem tudja felvenni a fonalat, akkor inkább ne is nézze. Mert a mi elő­adásunkban több van, mint egy átlagos színházi estében. És igen, lehet, hogy ez egy másfajta színházesztétikához szokott embernek túl harsány, vad vagy szokatlan. De egy dolgot biztosan nem lehet rá mondani: hogy nincs benne iszonyatos küzdelem és munka.

– Az ön keze alatt kinőtt, vagy Kaposváron éppen kinövő színészektől viszont szemmel láthatóan nem idegen ez a magyar színpadi hagyományoktól, divatoktól merőben eltérő gondolkodást igénylő színházi nyelv. Meg lehet fogalmazni, mi a Vidnyánszky-iskola lényege?

– Elhinni, hogy a mozdulat, a tér, a zene egyenértékű lehet a szöveggel. Elhinni, hogy a teret valóban lehet zenéltetni, mert dinamikája, ereje van, hangsúlyos és kevésbé hangsúlyos pontjai, ezért mást mutat egy jelenlét a színpad egyik, és mást a másik felén. Elhinni, hogy néha egy gondolatsor teteje nem mindig a kimondott mondat, hanem az utolsó szavak előtt létrejött gesztus. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a másik fajta, inkább szóhoz, irodalomhoz kötött színházcsinálással valami baj lenne, csak azt, hogy jó, ha van ilyen is. Különösen, mert a magyar természetben, lélekben ősidőktől fogva ott van a zene. Nem véletlen, hogy Bartók és Kodály is folyamatosan kereste a kapcsolódási pontokat a színházzal, azt a mesélési formát, ahol szervesen van együtt a tánc, a szó és az ének. Mi is ezt tesszük a Nemzeti Táncegyüttessel közös produkcióinkban. Mert hiszek benne, hogy ez az út igazán a miénk, nem a keletről vagy nyugatról jövő minták meg-megbicsakló, az adott történettől, szövegtől sokszor teljesen testidegen, ám aktuálisan divatosnak gondolt másolása.

– A magyar kultúra milyenségéről, üdvösnek gondolt útjáról újult erővel folyik a vita, a barikád mindkét oldalán aktivizálódtak a kultúrharcosok. A Nemzeti Színház mintha ezúttal nem állna a golyók kereszttüzében. Szándékosan nem foglal ezzel kapcsolatban állást?

– Kellene? A tavalyi látogatottságunk kilencvennyolc százalékos volt, és ebben nincs benne a huszonöt-, harminc-, egyesek szerint negyvenezer ember Csíksomlyón, a Passió-előadáson. Mert a közönség pontosan érzi, hogy nem gagyit játszunk, nem a könnyebb utat járjuk: nem kiszolgáljuk a nézők igényeit, hanem azzal szolgáljuk őket, hogy méltó módon érintjük meg a lelküket. És igen, egy-egy előadásunkat helyenként nehéz befogadni, mégis tele van a színház. Kíváncsiak az emberek, érzik, hogy komolyan vesszük, nem nézzük le őket, nem akarjuk az agyukat tukmálni célzott politikai tartalmakkal, jelszavakkal. Miközben a Tragédiában, a Bánk bánban, a Sára asszonyban és az összes vállalásunkban ott van az üzenet – elvitathatatlanul. És a kötődés a saját kultúránkhoz. A konzervatív, keresztény, nemzeti értékrendhez való ragaszkodás és a világviszonylatból nézve is korszerű színházi nyelv ugyanis nem egymást kizáró tényezők. Csak kívülről sugallják azt, hogy semmiképpen nem férhet össze a kettő. Az a baj, hogy még mindig ezzel foglalkozunk, még mindig a „másik oldaltól” várunk valamiféle visszaigazolást. Kit érdekel? Az én visszaigazolásom a telt ház. Rendkívüli öröm számunkra, hogy egyre többen olyannak szeretnek bennünket, amilyenek vagyunk, és a közönségtalálkozókon rendre kiderül, sokan többször is megnézik egy-egy előadásunkat.

– Visszaigazolás az is, hogy idén újabb öt évre kapott felhatalmazást a Nemzeti Színház vezetésére. A szilárd alap ezek szerint áll, hogyan folytatódik tovább az építkezés?

– Az alapokat leraktuk, de tele vagyunk tervekkel. A tavasszal mutatjuk be Csiszár Imre rendezésében a Morus Tamás tragédiáját feldolgozó Oscar-díjas Robert Bolt darabját. Silviu Purcărete, a világszínház egyik nagy mestere, Csehov Meggyeskertjét állítja színpadra, a grúz David Doiasvili, aki külön rajongótábort szerzett már a Szentivánéji álom és a Cyrano rendezésével, a Tartuffe-fel fog meglepni bennünket: Csehovval és Molière-rel tovább gazdagodik a repertoárunk. Én a Rocco és fivérei színpadi adaptációján dolgozom majd. Felépült egy fantasztikus repertoárunk, amelyben a magyar és a világ drámairodalmának alapművei és kortárs művek is szerepelnek. Az öt évvel ezelőtt, 2014-ben létrehozott Madách Nemzetközi Színházi találkozó, a MITEM révén komoly nemzetközi kapcsolatrendszert alakítottunk ki, és elhozzuk a Nemzetibe az európai színház legjobb előadásait. Az idén áprilisban és májusban is tizenegy országból érkeznek társulatok Svédországtól Kazahsztánig. Mindemellett nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk arra, hogy szülessenek kortárs magyar drámák, hangsúlyosabbá szeretnénk tenni a mozgókép színházi jelenlétét is. A János vitézhez és a Bánk bánhoz hasonlóan a Tragédia utaztatható, osztálytermi változatának is el kellene készülnie. Évek óta foglalkoztat a Toldi, az Isteni színjáték és a Magyar Elektra is. Egyszóval megyünk tovább a megkezdett úton: a gép forog, és az alkotó sem pihen. 

Lapszám: