Fújom a dalt

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

Ha megalkuvó lennék, nem volnék itt. Mindig azt csinálom, amit szeretek – mondja Demjén Ferenc, aki május 11-én vehette át szülővárosától a Miskolc Város Díszpolgára kitüntetést. A fél évszázada töretlenül népszerű dalszerző-énekessel dióspusztai birtokán beszélgettünk.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

 

– Nem ez az első hasonló jellegű díj, amit kapott. A Budapest, Erzsébetváros, Csepel és Ferencváros díszpolgára címek mellett hol helyezkedik el a rangsorban a miskolci elismerés?

– Nagyon fontos helyen! Diósgyőrben születtem, a családunk négyéves koromig Miskolcon élt, akkor költöztünk Budapestre, ám a nyári szüneteket később is ott töltöttem. A rokonok sajnos már nem élnek, de gyakran járunk Miskolcra turnézni, a legközelebbi nagykoncertünk augusztus 20-án lesz. A lelkem mélyén valahol mindig is vidéki fiú maradtam egész életemben.


– Ahogy a honlapján is fogalmaz: „…fé­lénk kissrác voltam, nem volt meg bennem az a kis szemtelenség, ami kell.”

– Valóban, az elején nagyon szabályozottnak éreztem a városi életet Budapesten, idegenek voltak az emberek, hiányzott a vidéki szabadság. Nehezen barátkoztam meg ezzel. Kezdetben nem találtam a helyem, az általános iskolában is mintaszerűen viselkedtem.


– Pont az ellenkezőjét gondolná önről az ember…

– A középiskolában változtak meg a dolgok, akkor már nem voltam olyan jó gyerek, kezdtem elfajulni. Vegyésztechnikusnak tanultam, de megcsapott a zene szele. Kaptam egy zongorát, az volt a mindenem. Folyton gyakoroltam, tanárhoz is jártam, de amikor beütött a Beatles és a beatzene, egyre kevesebb klasszikus darabot játszottam. A technikum végére már profinak számítottam, éttermekben zenéltem, könnyűzenei vizsgát is tettem. A sorsom ilyen értelemben már abban az időben eldőlt.


– Olyannyira, hogy az elmúlt fél évszázad alatt rengeteg slágere született, a koncertjeire nagyon sok fiatal jár, olyanok is kívülről fújják a dalait, akik nem ezeken nőttek fel. Volna mit átadnia a tudásából, tapasztalataiból, hívták valaha például tehetségkutató versenyek zsűrijébe?

– Még soha, mert nyilván sejtették, hogy nem is vállalnék el ilyen feladatot. Elég kemény kritikus vagyok, egy ilyen műsorban pedig folyamatosan dicsérni szokták a versenyzőket. Nem tudnám elviselni, hogy a szerkesztők mondják meg, mi legyen a véleményem az egyes produkciókról. Ráadásul időm sem lenne hasonló műsorokra, hiszen nagyon sokat dolgozom, évente 50-60 koncertet adok.


– Sok köztük a felvidéki, erdélyi, kárpátaljai fellépés, legutóbb például Nagyszalontán járt. Miért fontos az ön számára, hogy zenéje eljusson a határon túlra is?

– Mert magyarok vagyunk, magyar a közös nyelvünk. Mindig népszerűek voltuk például német nyelvterületen is, de ha az anyanyelvünkön énekelünk, az valahogy sokkal bensőségesebb. A magyarországi koncerteknek is nagyon jó a hangulatuk, de a Felvidéken vagy Erdélyben picit másképpen, gyakran elérzékenyülve néznek ránk, magyarországi előadókra. Másképpen értik és érzik a szövegeket is.


– Nemzeti elkötelezettsége régóta tudható, de mostanában mintha kevesebbszer foglalna állást politikai kérdésekben, pedig az országban az elmúlt hónapokban nagyon fontos események történtek…

– Szívesen elmondom a véleményemet, ha megkérdezik, de magamtól nem szoktam jelentkezni. Nem is akarok félamatőr politikus lenni! Nem vágyom közéleti szerepre, az érzéseimet a dalaimban mondom el. Ugyanakkor érdekel a politika, egész nap figyelem a hírműsorokat, köztük az ellenzéki adókat is. Látom az erőlködésüket a hatalom visszaszerzésére, és azt is, hogy az ellenzéki pártok mögött nincsen semmilyen teljesítmény. Nézem például a betelefonálós műsorokat, ahol már a feltett kérdésekből is rettenetes mértékű tudatlanság sugárzik, a válaszokról nem is beszélve. Gyakran megbotránkozom a hozzászólások hangnemén és stílusán, és azon, hogy mindez megjelenhet a televízió képernyőjén.


– Csalódottságot érzek a hangjában.

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy nem értem az embereket, és lehangol, amikor azt látom, hogy az ellenzéki politikusok nem véleményt fogalmaznak meg, hanem teljesen értelmetlenül, ráadásul egyre erőszakosabban uszítanak. Pedig semmi nem indokolja az utcai forradalmat! Megdöbbenek az uniós országok, főként Merkel politikáján is, aki egy rossz pillanatában behívta a migránsokat Európába. Nagyon kevés számú az az afrikai vagy közel-keleti bevándorló, aki be tud illeszkedni, tanulni és dolgozni tud a kontinensen.


– Több százezer magyar is él külföldön, mit gondol, valóban annyival jobb ott nekik?

– Fellépéseink és utazásaink során tényleg sok magyarral találkoztunk Európában és a tengerentúlon is. Ők ugyan azt hangoztatták, hogy jól élnek külföldön, de én úgy láttam, sokszor nem azzal foglalkoznak, amivel szeretnének. És igaz ugyan, hogy magasabbak a fizetések, de az élet is sokkal drágább, mint itthon. Biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb, de a legtöbben haza fognak jönni.


– Ön sem akart soha angol nyelvű karriert csinálni?

– Bár főként autodidakta módon, de megtanultam angolul, majd később németül is, ám mire szabadon utazhattunk volna, már nem voltunk fiatal titánok. Akadtak ugyan világhódító ambícióink, de nem jutottunk ilyen lehetőségekhez a diktatúra éveiben. Hiányzott a megfelelő kapcsolatrendszerrel rendelkező menedzsment is. Folyamatosan ellenőrzött légkörben éltünk, megfigyeltek bennünket, annak idején rólam is jelentettek, azt is tudom, ki volt a besúgóm, kikértem a rólam szóló dokumentumokat. Ezek nem tartalmaztak semmilyen jelentős információt, de nyomon követték a mozgásunkat, hogy mikor, hol, kiknek zenélünk, kikkel találkozunk a privát életünkben. A rendszer nagyon hatékonyan működött, az ÁVH egykori tisztviselői kerültek be az Országos Rendező Irodába (ORI), amely a Kádár-rendszer idején a teljes könnyűzenei életet a kezében tartotta. Talán csak az Omega meg az LGT szerepelhetett külföldön, de igazi támogatást ők sem kaptak.


– Sajnálja, hogy nem sikerült?

– Ma már nem, hiszen itthon kicsiben megélhettem azt, amit külföldön talán nagyban lett volna elérhető. Magyarországon mindenki ismer, de a karrier nem mindig felhőtlen boldogság, néha teher is tud lenni, ez egy testi-lelki értelemben véve is fárasztó hivatás. Sokszor olvasok magamról olyan hazugságokkal teli cikkeket a bulvárlapokban, amelyek írásakor engem meg sem kérdeztek. Ezt is el kell viselni. Ezért is vásároltam húsz éve birtokot itt a Baranya megyei Dióspusztán, ahol nyugalomban élhetek a természetben. Igaz, Budapesten is van azért egy lakásom.


– Fővárosinak vagy inkább vidékinek tartja magát?

– Már nem szeretem a zajos életet, Budapesten nem járok a belvárosba, szórakozóhelyekre sem. Az igazi otthonom itt van Dióspusztán, ahol macskák, kutyák, szamarak és lovak vesznek körül. Feleségemmel, Rebeccával gyakran látjuk vendégül a barátainkat. A birtokon lehet horgászni, grillezni, és van úszómedence. Nagyon jóban vagyunk a helybeliekkel is.


– 1977-ben adta ki a Fújom a dalt című, első önálló lemezét, 2013-ban jelent meg a legutóbbi albuma, mikorra várható a következő?

– Néhány dal már készen van, de ebben a pillanatban nem tudom megmondani, hogy mikorra várható a megjelenés. A lemez csapatmunka, ahhoz azonban ragaszkodom, hogy érthető legyen a mondanivaló. A mostani divatzenében ugyanis rengeteg az utánzás, hosszúak, nehezen érthetőek a szövegek. Lehet, hogy ez már a korral is jár, de nekem azok a dalok tetszenek, amelyek valamilyen módon megfoghatóak. Ezért továbbra sem fogok rappelni, és nem adom fel a rímeket sem. Új dalt is csak akkor szerzek, amikor azt érzem, hogy valamit ki kell írnom magamból. Nincsen előre meghatározott munkarendem. Ilyen szempontból nem is hagyom magam befolyásolni, annál én szabadabb vagyok.


– Nem megalkuvó típus…

– Ha megalkuvó lennék, nem volnék itt. Mindig azt csinálom, amit szeretek. Én csak fújom a dalt…

Lapszám: