Bár elsőként egy kávéházi vagy punkegyüttesben gondolkozott, miután Szikora Róbert kilépett a Hungária zenekarból, mégis a teljesen új, Csikidam stílusra épülő R-Go született meg. Az idén harmincöt éves együttes énekes-frontemberével beszélgettünk Szent Erzsébetről, a becsukható ajtókról és arról, mitől függ a gerinc hajlékonysága.

– R-Go, Csikidam, Ballag a katona, Gidák – ha bárkit megkérdeznénk Magyarországon, nagy valószínűséggel ezt a néhány dolgot vágná rá az ön neve hallatán. Azt legalábbis biztosan jóval kevesebben tudják, hogy évek óta dolgozik két új musical megírásán, az egyik Szent Erzsébetről, a másik Gábor Zsazsáról szól. Két különböző kor, két különböző sors, mi a közös mégis bennük?

– Akik jobban ismerik az életemet, tudják, a musical egyáltalán nem ismeretlen pálya számomra. Korábban szerzőtárs­ként részt vettem a Katonadolog című előadás színre vitelében az akkor még létező Fiatalok Színházában, 2006-ban pedig a Magyar Színházban mutatták be a Macskafogót, amelynek én írtam a zenéjét és részben a szövegét. Körülbelül azóta gondolkozom egy Szent Erzsébetről szóló musicalen is. Hogy miért pont őrá esett a választásom, egyszerű az oka: magyar ember vagyok, Szent Erzsébet pedig egy Árpád-házi királylány volt. Sajnálatos, hogy ennek ellenére alig tudunk róla valamit, azt meg pláne nem, hogy a mai értelemben vett kórházak létrejöttét is neki köszönhetjük. De nem is ez a fajta tudatlanság zavar vele kapcsolatban a legjobban, hanem hogy a nagyvilágban leginkább Türingiai Szent Erzsébetként emlegetik, mintha valami német szent lett volna. Szeretném tehát a magyar nemzet dicsőségére és nem utolsósorban a zeneértőknek is bemutatni, hogy volt egy szinte romantikus akciófilmbe illő királykisasszonyunk. Talán nem szentségtörés, ha ezzel a jelzővel illetem, hiszen annak, amit ő teremtett, illetve amit elviselt, kiállt, eltűrt, és közben szentté vált – mert nagyon fontos, hogy nem szentnek születünk, hanem azzá válunk – a világon nincs párja.


– Hasonló akcióhősként tekint ezek szerint Gábor Zsazsára is?

– Míg Szent Erzsébet nevét természetesen már gyerekkorom óta ismertem, Zsazsát csak később fedeztem fel magamnak. 1990-ben kaptam egy díjat az USA-ban, ami a legfigyelemreméltóbb keleti zenésznek járt, és maga Little Richard, a rock and roll fekete ősapja – a fehér Elvis volt – adta át. A ceremóniabeszédéből vajmi keveset értettem, de a „Dzsazsa” szó nagyon megragadt a fülemben, és azon gondolkodtam, mit is jelenthet. A videofelvételt újranézve itthon értettem csak meg a lényegét, miszerint azt ecsetelte, hogy eddig csak egy magyart ismert, Gábor „Dzsazsát”, de szerencsére már egy másikról is tud, akivel szívesen énekelne is együtt. Ez adta a löketet, hogy elkezdjek utánajárni Zsazsa regényes történetének, annak a hihetetlen sztorinak, ahogyan a Pozsonyi úttól Hollywoodig jutott, hogy aztán a szépségével, színészi tehetségével, sugárzó személyiségével a legnépszerűbb amerikai színészek közé verekedje magát. Nem véletlen, hogy a formálódó darab munkacíme „A világ első celebe”, mert a celeb mint fogalom szerintem vele kezdődött. Az már más kérdés, hogy éppen ezért a mai napig csak a férjeiről meg a botrányairól beszélünk, és csak nagyon kevés szó esik arról, hogy a maga korában Marilyn Monroe-val vagy Greta Garbóval egy lapon emlegették a tengerentúlon. Gábor Zsazsa ez utóbbi, valódi arcát szeretnénk valahogy Böhm György és Korcsmáros György írópárossal egy zenés előadásban megmutatni.


– Mindez azért is érdekes, mert számtalan interjúban elmondta, hogy alapvetően idegenkedik a musical műfajától.

– Ez így is van. Talán mert annyi bűn rossz musical megy a színházakban itthon és külföldön is, talán mert a legnagyobb idolom, John Lennon is azt mondta egyszer, hogy „musical, na azt soha életemben nem írnék”, és ez a mondat örökre beégett az agyamba. De én sem abban a fajta zenés darabban hiszek, amelyekben végig szól az ének, azt szeretem, ha az információk szóban hangzanak el, az érzések pedig dalban – így a közönség nem fárad el, egyszerre tud figyelni a zenére meg a történetre is.


– Ha már szóba került John Lennon, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a házában lévő stúdió tele van Beatles-relikviákkal, és a beszélgetésünk alatt is a négy gombafejűt ábrázoló pólót visel. Velük, miattuk kezdődött a zenészpálya?

– Abszolút zenei ideáljaim voltak és maradtak számomra a mai napig, és igen, nagyrészt a Beatles miatt kezdtem el zenélni. Persze csak ha kiveszem azt az apróságot, hogy a Jóisten úgy gondolta, hogy a papám éppen énekes legyen, és azt figyeljem kiskoromtól, mi az és hogyan is működik a könnyűzenei szakma. Ami akkor természetesen a tánczenét jelentette. Apám ezt művelte, jól is énekelt, de a színpadi jelenlét nem volt erőssége, mentségére szolgáljon, akkor még nem volt internet, se videó, tehát nem láthatta, hogy mit és hogyan csinálnak a nagyok a tengerentúlon. Én gátlások nélkül viselkedem a színpadon, apám tele volt gátlásokkal…


– Érdekes, hogy ezt a szót említi, mert civilben inkább nagyon is szerény, halk szavú ember benyomását kelti…

– A színpadra vezető négy-öt lépcső egészen más világba visz, metamorfózison mész át. Nehéz elmagyarázni, milyen érzés ez, olyasmi, mint amikor ott ülsz az érettségi vizsgán, a gyomrod is remeg az idegességtől, de egy pillanattal később kihúzod az egyetlen tételt, amit tutira tudsz. Ez a tétel, a saját dalod hiteles előadása, és semmi műmájerkodás. Ami a halacskának a víz, nekem a színpad, mindenhol máshol csak bizonytalankodom.


– És hol van a csajozós-bulizós, feltűnésre szomjazó popsztárimidzs?

– Nem tudom, de én valahogy nem éreztem szükségét annak, hogy a zenémen kívül bármi mással is mindenáron felhívjam magamra a figyelmet, a ma mindenfelé dívó, álságos, celebkedő marhaság fiatalabb koromban is mindig távolt állt tőlem. Mert miért jó azt ország-világ előtt elmondani, hogy beteg vagyok, a fülemet kicserélték, a szemem már más színű, és híztam tíz kilót? Egy igazi művészről soha nem hallasz ilyesmiket. Csak arról és annyit beszél, ami mellett megmarad a magánélete teljes szabadsága. Ritkán, de előfordult már, hogy pár szót mondtam a családomról, a feleségemről, akivel több mint negyven éve vagyunk házasok, de alapvetően úgy tartom, hogy azért vannak az ajtók, ablakok, hogy ha már bejött a friss levegő, és a várt vendég, be lehessen csukni azokat. Ezt a mostani divatos szlogent, hogy nyitottnak kell lenni, abszolút hülyeségnek tartom. Miért kellene mindenre nyitottnak lenni? Az értékre, a szép dolgokra persze igen, de miért kellene egyidejűleg beengedni válogatás nélkül a mocskot, a rútat, a veszélyes dolgokat is? Mint a tévében: minek pazarolnám az időmet gyilkos krimikre, és agyatlan, primitív sorozatokra, mikor az életem minden perce fontos? Ha nem akarod magad hülyeséggel mérgezni, kapcsolj el. Ennyi. A lényeg, hogy legyen egyfajta sorvezetőd közben.


– Nevezzük példaképnek?

– Akár. A példakép lehet zenei, történelmi személyiség, politikus, író, színész, családtag, bárki. Nekem speciel egyetlen megkérdőjelezhetetlen példaképem van, akihez igazítom a napjaimat és a dolgaimat, akihez mindennap igyekszem méltónak lenni, ő pedig nem más, mint az élő Isten fia, Jézus Krisztus.


– Hatnapos korában, nagymamája karjában a templomba vezetett az első útja, talán már ez megalapozta és meghatározta ezt a töretlen hitet. A mai, zűrzavaros világban, pláne családi minták híján azért nehezebben juthat el egy fiatal ugyanide.

– Nyilván amikor én voltam tizenéves, még nem zúdult ránk a mai információtömeg ezredrésze sem, ezért egyértelműbbek voltak a dolgok. Miközben persze az információ és annak villámgyors terjedése nagyon jó is tud lenni, a televízióban például már régóta közvetítenek szentmisét, az interneten el lehet olvasni a napi evangéliumot, kis túlzással Jézus igéi eljuthatnak még a legtávolabbi afrikai falvakba is. És nem kell lebecsülni az emberi elmét, mert az igenis tud választani. Nem biztos, hogy abban a pillanatban, de később, mint egy kirakós, visszamenőleg összeáll benne, hogy mi volt abból a sok ismeretből, adatból a valóban fontos. De mondok egy ennél sokkal egyszerűbb dolgot. Ha meg vagy keresztelve, már biztosan Krisztushoz, Istenhez tartozol, be vagy oltva az örök életbe. És ebben a beoltottsági állapotban a Szentlélek is elkezdhet munkálkodni, így egy idő után Krisztus szavaira már nemcsak egy próféta vagy egy bölcs rabbi meséjeként gondolsz, hanem hogy azok valóban az Isten életadó igéi, egy olyan „Istenember” szájából, aki nemcsak akkor élt, hanem most is él, és örökké élni fog. Lefordítva: a keresztséggel az örök élet részese vagy, kis túlzással függetlenül attól, jó viselkedsz-e a mindennapokban, böjtölsz-e rendesen, gyónsz-e rendszeresen, mert hát a hit által igazulsz meg! Jézus azt mondta: „Legyetek szelídek, mint a galambok, és okosak, mint a kígyó.” De azt nem mondta, hogy ragadozómadarakat engedjünk a galambokra, ezt a dolgot természetesen a migrációra vonatkoztatom. Köszönet a Gondviselőnek, hogy ebben az életveszélyes történelmi időben és térben olyan politikus zseni védelmezi hazánkat és a kereszténységet, mint Orbán Viktor, ő számomra Európa lelkiismerete is.


– Nem először hallani öntől hasonló gondolatokat, soha nem ütötte meg miattuk a bokáját?

– Én mindig ez voltam, mindig ez leszek, és ezt a kezdetektől tudták a szakmán belül is. Elmesélek egy történetet. A nyolcvanas években, már az R-GO megalakulása után járt velünk egy ORI-ügyelő elvtárs a turnébusszal, aki minden koncert után odajött, hogy Robikám, csodálatos volt, óriási, de nem lehetne legközelebb kihagyni, hogy hangosan megköszönd az egészet a Jóistennek? Én meg mondtam, hogy bármi mást lehet, sajnos pont ezt az egyet nem. Hogy így gondolkodom, egyébként nem tartom különösebb érdemnek, nevelés, genetika és a Jóisten irgalmának a kérdése, kinek mennyire hajlik a gerince. Megint csak apámat tudom említeni. Nyolcéves voltam, amikor elváltak a szüleim, és ugyan ritkán mentem hozzá, de egy életre belém égett, ami a szobájában volt: a történelmi Magyarország térképe, mert ugye nincsen Kis-Magyarország meg Nagy-Magyarország, csak Csonka-Magyarország és Magyarország, a Szent Korona és a Szűzanya képe. Ehhez jött édesanyám, aki a BBC-n Glenn Miller-féle tánczenét hallgatott, sajnos bombázások alatt is, nagyapám magától értetődő bátorsága, ahogy a rádiót a körtefára akasztva nyíltan hallgatta a Szabad Európát az 50-es, 60-as években… Mindezek együtt alakították ki az azóta is megkérdőjelezhetetlen sorrendet az életemben: Isten, család, haza.


– Ennek fényében hogyan emlékszik vissza az első nagy erdélyi R-GO-turnéra 1990-ben? Előtte, bár sokat jártak Németországban és szerte Európában, a határon túli magyar területek még a nyolcvanas években is tabunak számítottak…

– Nem lehet elmondani, milyen hangulat fogadott minket, a mai napig érzem a bizsergést a bőrömön, ha rágondolok. Marosvásárhelyen volt az első koncertünk, este fél kilencre hirdették meg. Hétkor ülök a hotelszoba fürdőkádjában, dörömbölnek az ajtón. Jön a főszervező, hogy művész úr, siessen, azonnal el kell kezdeni a koncertet, mert óriási a botrány: a román rendezőket a magyar örökifjak leütötték, és bedobálták őket a színpad alá, mondván, takarodjanak, ez egy magyar buli. Ahogy tudtunk, el is kezdtünk gyorsan játszani, és amikor az első lány zokogva felugrott a színpadra, a tekintete örökre belém égett: abban a pillanatban én nemcsak egy zenész voltam, hanem maga a szabadság, a magyarság, a mindenség. És akkor még csak Erdélyről beszélünk, a tótoknál néha veszélyesebb volt, Kárpátalján meg pláne, ott elképesztő módon terrorizálták a magyarokat még a kilencvenes években is. Emlékszem például egy Szandi-koncertre, csupa tini a nézőtéren, velük szemben állt harminc ukrán belügyes kutyákkal, és néha ráengedték az állatokat a gyerekekre, miközben szólt a Szerelmes szívek. Akkor történt, hogy mikor másnap jöttünk mi, már a második szám után kicsit elgurult a gyógyszerem, és megkérdeztem a közönségtől, tud-e valaki itt ilyen nyelven beszélni, ahogy ezek? Ha igen, jöjjön ide, és fordítsa le, hogy akkor én most befejeztem a koncertet, ha nem takarodnak el innen azonnal. És csodák csodája, elhúztak, és hagytak minket szórakozni.


– Azóta is szinte minden évben járnak ki, mit tapasztal, mennyiben változott a helyzet?

– Sajnos, nem sokat. Láncos kutyák már nyilván sehol nincsenek, ennél rafináltabban dolgoznak a magyarok ellen. Egy megoldás van: az anyaországnak kell minél erősebbnek lenni. Ez bátorságot, önbizalmat tud adni az ottaniaknak. És most hála istennek, az. Minden pénznél, segítségnél többet jelent az a néhány éve sugárzott határozott külpolitika, a külhoniak állampolgárságának a megadása, és a kormányüzenet: ne féljetek, itt vagyunk mögöttetek.


– És a mai napig, immár harmincöt éve, igaz, egy megszakítással, időről időre változó felállásban itt van az R-Go is. Lesz ünneplés?

– Igen, tervezek egy Csikidam partyt, talán a Budapest Sportarénában, de majd meglátjuk… Egyébként minden koncert ünnep nekem, bárhol is legyen, mert azt csinálhatom, amit nagyon szeretek, amire meghívott a Jóisten, amire megkaptam a talentumomat, ezért ez a hivatásom. Tizennégy éves korom óta szórakoztatni szeretnék a legmagasabb szinten, és ennek idén éppen az ötvenedik évfordulója van.

Farkas Anita