Rendhagyó ismeretterjesztő sorozattal zárja az Arany-emlékévet a Duna Televízió. Az október 28-án elstartolt Aranyok Aranya egyik műsorvezetője a népszerű írónő, Ugron Zsolna, aki Várkonyi Gábor és Csorba László történészekkel közösen járja be a kétszáz éve született költő életének és történelmi balladáinak fontos helyszíneit.

– A hét európai ország harminchárom városában forgatott útifilmsorozat célja, hogy „eloszlassák a balladai homályt, összevetve a történelmi valóságot Arany János költői képzeletének világával, mindezt izgalmas utazások közepette Karlovy Varytól Nápolyig, a Tordai-hasadéktól Montgomeryig”. Ez pontosan mit takar?

– Arany János elbeszélő költeményei és történelmi balladái volt a vezérfonala annak az irodalmi-művelődéstörténeti nyomozásnak, ami a műsor alapötlete. Beültünk egy Arany200 rendszámú autóba, és várfalat másztunk, sírokat, csatahelyszíneket, ókori romokat kerestünk fel, volt, hogy kardot rántottunk, hegyekre kapaszkodtunk fel, lóra pattantunk. Várkonyi Gábor és Csorba László történészekkel nemcsak Arany történeteinek létező vagy feltételezett helyszíneire utaztunk el, hogy megkíséreljük összevetni az ismert valóságot azzal, amit írt, hanem elmentünk az életének meghatározó helyeire is, például a szülőfalujába, Nagyszalontára, vagy Nagykőrösre, ahol tanított. Emellett számtalan levéltárban és múzeumi raktárban jártunk. Mintha csak egy történelmi nyomozás lett volna az egész, igyekeztünk minél pontosabban felderíteni, hogy mondjuk milyen is lehetett az a hadjárat, amiben Toldi Miklós részt vett, merre járhatott, eljuthatott-e Itáliába, egyáltalán valóban létezett-e a személye. Vagy hogy Rozgonyi Cecília hogyan menthette meg a királyt a galambóci csatában, esetleg csak legenda az egész. Próbáltuk a mozaikokat összerakosgatni, és közben azt is megfejteni, mit tudhatott ezekről Arany, és a különböző élethelyzeteiben miért éppen arról és úgy írt, amiről és ahogyan.

– Önnek személyesen milyen kötődése van Arany Jánoshoz?

– Édesapám legkedvesebb költője volt, és mind a mai napig engem is lenyűgöz az a leleményesség, gazdagság és elképesztően nagyvonalú pontosság, ahogyan ő a magyar nyelvvel bánt. Abban bízunk, hogy ha megmutatjuk, Arany hol kezeltette magát, hol ivott keserűvizet, vagy ha elmeséljük, milyen lehetett Szondi katonáinak védekezni a rettenetes túlerő ellen a biztos halál tudatában, és a történetüket Arany hogyan emeli el egy másik szintre, akkor talán elérjük azt is, hogy valóságos, emberi, ma is érvényes legyen egy-egy karakter, egy régen letűnt valóság.

– Önnek ez különösen testhezálló feladat, hiszen regényíróként is érdeklik a történelmi témák, legutóbb például Szilágyi Erzsébet életútját írta meg idealizálás nélkül, de mesélt már az olvasóknak olyan régen élt, de a bátorságukkal, önazonosságukkal ma is irányt mutató, energikus, erőskezű asszonyokról, mint Báthory Anna, Várday Katalin vagy Esterházy Julianna. Lehet ugyanilyen igazsággal beszélni egy Arany Jánoshoz hasonló, piedesztálra emelt „nemzeti költőről”? Akire ráadásul többnyire a lobogó, szenvedélyes Petőfi kissé unalmas ellenpárjaként gondolunk a mai napig…

– Pont ezért kell megmutatnunk a valódi arcát, hogy kiderüljön, milyen jól rajzolt például, milyen jó humora volt, vagy mennyire körülrajongták a nagyszalontai tanítványai. Persze, ha ő is elesett volna a csatatéren, nyilván most vagányabb lenne a bennünk élő Arany-kép, az öregkor és az élet tragédiáinak nyűge nélkül állna előttünk, de mennyi mindennel kevesebbek is lennénk ezáltal.

– A magyar múlt iránt erős érdeklődéssel bíró szerzőként, a közmédián futó műsorok vezetőjeként és a Várkert Bazár háziasszonyaként mennyire veszi önt komolyan a hazai magasirodalmi élet? Pláne most, amikor „kultúrharc” folyik, amelyet mindkét oldalon igencsak meghatároznak az egyéni sérelmek.

– Nem tudom, mi lenne a „magasirodalmi” élet, de ha van, akkor szerintem részt veszek benne, a regényeimet rendre harminc-negyvenezren vásárolják meg, a Várkertben pedig telt házas irodalmi és művelődéstörténeti estek vannak. Ami meg ezt a pillanatnyi nagy zsivajt illeti, egyszerű a dolog: vannak jó művek és rossz könyvek. Íródnak nagy regények, és olyanok, amikre három év múlva már senki sem emlékszik. Ez nem kultúrpolitikai kérdés. Jó regényt, vagy ne legyenek ilyen nagy elvárásaink, olyan regényt, amit viszonylag sok ember megvesz és elolvas, nem lehet megrendelésre, támogatásból vagy azért cserébe megalkotni. Azt, hogy ki milyen ösztöndíjat kap, hova jut el könyvvásárra, el lehet dönteni abban az öt budapesti konyhában vagy valamelyik minisztériumban. Lehet adni X néninek ilyen kitüntetést, vagy Y-nak meg lehet jelentetni németül a verseskötetét, és eladni belőle tizenötöt, de ez nem forgatja ki sarkaiból a világot. Valójában azonban nem történik semmi. El kellene engedni ezt a rögzült kettős mércét, hogy aki egyetért velem és a haverom, az akkor is jó, ha középszerű, de ha véletlenül épp nem az én falumból való, akkor minimum zseninek kell lennie, hogy elismerjem. Nehéz elfogadni, de a vége mégis mindig az: jó könyveket kell írni. Az élet nem kultúrpolitika, nem irodalmi szcéna, nem online jelenlét. Legalábbis az enyém nem az. Szerencsére, mert mindig összehasonlíthatatlanul jobban érdekelt, mint az irodalom, bármilyen szempontból.

– Kolozsvárott volt gyermek, aztán Budapesten élt, majd egy időre visszaköltözött az erdélyi Zabolára, ahol az egykori Mikes grófok kastélyának, uradalmának felvirágoztatásán dolgozott. A hasonló kísérleteknek van egyáltalán létjogosultsága a XXI. században: megpróbálni valahogy, sznobizmus nélkül „divatba hozni”, a mindennapok természetes részévé tenni a már több mint száz éve letűnt polgári-arisztokrata gondolkodást és életmódot is?

– Nem tudom, hogy szükség van-e ilyesmire, esetleg, ha a mindezt lehetővé tevő ingatlan és ingó vagyonok ismét varázsütésre rendelkezésre állnának, akkor esetleg ezen el lehetne tűnődni. Mármint a divatdiktáláson, noha az ezzel járó felelősséget és terhet kevesen szokták végiggondolni. A jó ízlés illanó emlékezetével kell beérnünk egyre inkább. Mi úgy terítünk, ahogy terítünk, úgy köszönünk, ahogy, és nem járunk tréningnadrágban az utcán, mert így neveltek, akkor is, amikor csak egy nadrág volt éppen fejenként. Lehet, hogy ez valakinek érték, másnak meg sznobizmus. Van, akinek a városi terepjáró az érték, ami meg szerintem hülyeség – nem vagyunk egyformák, ráadásul a világ is változik.

– Jó irányba?

– Ki tudja, milyen világ vár a jövő nemzedékére? Azt sem tudjuk, tíz év múlva hogyan fogunk kommunikálni, mivel fogunk fizetni, hogy húsz év múlva vezetünk-e még autót, lesznek-e még közjegyzők, falvak, nőnek-e kertek a felhőkarcolókon. Nincs más választásunk, bíznunk kell a gyerekeinkben és abban, hogy mégsem rontottunk el mindent.