Várdai István, Baráti Kristóf, Várjon Dénes és Schiff András – ők voltak tavaly a legkeresettebb magyar zenészek a világon. A Bachtrack brit komolyzenei adatbázis ezúttal harmincnégyezer komolyzenei hangverseny adatait dolgozta fel, az első tízben lenni egyben a minőség értékmérője is.

És nemcsak hogy az első tízben: a felsorolásban évek óta jelen lévő csellista Várdai István egyenesen listavezető kategóriájában, a hegedűművész Baráti Kristóf ezúttal a hatodik, Várjon Dénes és Schiff András zongoristák pedig a harmadik, illetve hetedik helyet mondhatják magukénak. Bár ez a statisztika a mennyiségi adatok, vagyis az adott évi fellépések száma alapján készül, komoly értékmérő is: akit ennyien keresnek szerte a világon, köztük a legnagyobb és leghíresebb zenei központok programszervezői is, nyilvánvalóan a legmagasabb minőséget képviseli a saját területén. Kérdés, idáig eljutni elég-e szimplán a tehetség, a kiemelkedő zenei képesség, vagy a zenén kívüli tényezők is ugyanolyan súllyal esnek latba.

– Ha tréfásan akarnék válaszolni, akkor azt mondanám, hogy mi, akik ezen a listán elöl állunk, vagyunk a legszorgalmasabb művészek. (…) Alapvetően azonban ez a statisztika mégsem minket dicsér, hanem a menedzserünket, Körner Tamást, aki három művésszel is büszkélkedhet ebből az összesítésből, rajtam kívül Várdai Istvánnak és Várjon Dénesnek is ő egyengeti az útját – mondta a Demokratának adott 2015-ös interjújában az előtte való évben az első helyet megszerző hegedűművész, Baráti Kristóf. Hozzátéve: egy művész számára a menedzser nemhogy fontos, hanem egyenesen elengedhetetlen. Ahhoz ugyanis, hogy valaki folyamatosan jelen legyen a koncertszervezők, zenekar- és fesztiváligazgatók fejében, hogy napi ötven e-mail és nyolc személyes találkozó helyett valóban csak a saját dolgára, a zenére koncentráljon, szükség van egy jó impresszárióra.

Fotó: MTI, archív

A 2014-ben még második Várdai István viszont sokkal inkább érzelmi szálon viszonyult a kérdéshez, a fellépési lehetőségek megszaporodását a vetés-aratáshoz hasonlította.

– Örülök persze, de nem feltétlenül az akármilyen „helyezésnek”, hanem az elmúlt egy évnek, illetve az előttem álló háromnak. A 2014-re maximálisan beérett szakmai siker azt jelenti, hogy abszolút fejlődő tendenciát mutat mind minőségileg, mind mennyiségileg az, amit játszom, és az, ami foglalkoztat. Egyáltalán: már azt is főnyereménynek tekintem, hogy abból tudok élni, amit szeretek, és amihez, talán kimondható, a legjobban értek.

– Az valóban szigorúan mennyiségi dolog, kit hányszor hívnak fellépni, de azt azért lehet sejteni, hogy az kapja a legtöbb lehetőséget, aki magas szinten muzsikál. Ilyen szempontból ez az óriási adathalmazt feldolgozó lista reálisan mutatja az erőviszonyokat – mondja Körner Tamás, a Budapesti Fesztiválzenekar volt igazgatója, aki 2012 óta menedzsere az említett zenészeknek. Szerinte inkább az egy-egy hasonló sikert követő olyan állításokkal kellene óvatosan bánni, mint hogy a magyar zenészek más nemzetbeli társaikhoz képest valamiféle különösen keresett exportcikkek lennének a világon.

– Először is el kell választanunk két dolgot, a „névtelen” zenekari zenészek, illetve a szólisták ügyét. Ha az előbbieket vesszük, valóban igaz, hogy rengeteg magyar játszik különböző minőséget képviselő külföldi zenekarokban. Egyrészt mert nyilván megütik az adott intézményben elvárt színvonalat, másrészt az egyéb szakmákban is tetten érhető indokból: úgy érzik, az egzisztenciájuk sokkal biztosabban tervezhető Nyugaton. A zenészek ráadásul könnyebb helyzetben is vannak, mint mondjuk a mérnökök vagy a tanárok: ha a hangszerükhöz jól értenek, nemigen számít a nyelvtudás – magyarázza Körner Tamás, példának a Berlini Filharmonikusoknál dolgozó két magyar szólótrombitást, illetve a Bécsi Filharmonikusok szintén magyar cselló szólamvezetőjét említve. Gyorsan leszögezi ugyanakkor, a zenészek országok közötti mozgása szintén nem valami különleges magyar dolog, a nagyobb „zenészkirajzások”, különösen a múltban, sokszor inkább politikai és gazdasági hullámhegyek és -völgyek következményei voltak. Egyáltalán nem véletlen például, hogy az izraeli zenekarok tagjainak huszonöt-harminc százaléka ma is orosz származású: ez még abból az időből datálódik, amikor Izrael nagy számban fogadott be zsidókat a Szovjetunióból. Ugyanígy az erdélyi zenészek Magyarországra történő emigrációja éppen harminc éve volt a csúcsponton, a Budapesti Fesztiválzenekarban ezért ma is legalább hét-nyolc erdélyi magyar, sőt román zenész játszik.

– A másik csoportba tartozó szólistákkal – operaénekesek, zongoristák, hegedűsök stb. – kapcsolatban szintén nem állja meg a helyét, miszerint külföldi sikereiknek valamiféle velünk született, különleges magyar zenei képesség vagy tehetség az oka. Az az igazság, hogy a legjobb magyar zenészek nagy része az utóbbi száz évben eleve inkább külföldön csinált karriert, gondoljunk csak nagy karmestereinkre Solti Györgytől Reiner Frigyesig, Fricsaytól Széll Györgyig, Kertészig. Magyarország hiába zenei nagyhatalom még ma is – a Zeneakadémia például a sok kritika ellenére még mindig nagyon rangos intézmény –, az igazán jelentős zenei központok azért soha nem nálunk, hanem például Londonban, New Yorkban, Münchenben voltak. Nem véletlen tehát, hogy a rendszerváltásig tartotta magát az a vélekedés, hogy Magyarországról, tisztelet a kevés kivételnek, lehetetlen nemzetközi karriert csinálni – magyarázza Körner Tamás. Ezt a falat szerinte az 1983-ban alapított Budapesti Fesztiválzenekar törte át, mint első olyan zenei intézmény, amely mindenki csodálatára és az összes hazai hátráltató tényező – alulfinanszírozottság, konkurenciaharcok – ellenére bebizonyította: a magyar fővárosból is be lehet jutni az élvonalba.

– És ezért is nagyon örvendetes, hogy ma már akad egy Baráti Kristófunk, Várjon Dénesünk, akik szólistaként ugyanerről tanúskodnak: magyarországi lakosként, magyar menedzserrel, itthonról sem lehetetlen világkarriert építeni. És én ide számítom a pár éve a németországi Kronenbergben élő Várdai Istvánt is, hiszen magyar az ügynöke, rengeteget jár haza, Barátival közösen vezeti a Kaposfestet, és egyértelműen mindenki magyarként tartja számon.

Mindez persze annak is köszönhető, hogy a rendszerváltás után kitárult az egész világunk. Mivel azóta szabadon utazhatunk, ráadásul az interneten tíz perc alatt bármi elintézhető Magyarországról is, sok érv, ami korábban az elmenetel mellett szólt, ma már nem érvényes. Az persze, hogy ki és milyen hatékonysággal intézi ezeket a teendőket, milyen helyekre és milyen feltételekkel juttatja el a művészeket, ma sem mindegy. Körner Tamás például a nyugdíjas évei elején döntött úgy, ügynökséget alapít, olyan általa kiemelkedően tehetségesnek gondolt művészeket keresve, akik karrierje szerinte ilyen-olyan okból nem állt arányban az általuk képviselt művészi színvonallal. Olyanokat, akik vagy annyira fiatalok, hogy még nincs jelentős pályafutásuk, mint Várdai, illetve olyanokat, akiknek már szép karrierjük van, de azzal nem maradéktalanul elégedettek.

– Ez utóbbira volt jó példa Várjon Dénes, akiről ugyan mindenki szuperlatívuszokban beszélt, de elsősorban kamarazenésznek tartották – igaz, ebben a minőségében a legnagyobbak, Joshua Belltől Steven Isserlisig, Leonidas Kavakostól Jörg Widmannig, álltak sorba, hogy vele dolgozhassanak. Ez persze nagyszerű dolog, de éreztem, hogy benne egy ugyanilyen minőségű szólista is lakik. Éppen ezért az volt a legfőbb feladatom, hogy minél több szólókoncertet és lemezfelvételt keressek neki, aminek eredményeként ma már hála istennek ott tartunk, hogy a Carnegie Halltól a bécsi Konzerthausig szólistaként is az abszolút élvonalban játszik. Sőt, a már évtizedek óta külföldön élő Schiff András mellett ő az egyetlen magyar, aki mind az öt Beethoven-zongoraversenyt lemezre vette – mondja az impresszárió. A művészekkel való közös munka szerinte egyébként a pszichiáter és páciense közötti bizalmi kapcsolathoz hasonlít, aminek alapja a rengeteg beszélgetés, a művész vágyainak, álmainak kitapogatása, majd az ehhez való segítség és kapcsolatok biztosítása.

– Amikor például Várdaival még az elején leültünk arról a minden csellistánál döntő stratégiai kérdésről beszélni, milyen zongoristákkal lépne szívesen a nemzetközi porondra, én javasoltam neki az akkor már közel nyolcvanéves, Angliában élő Frankl Pétert. Arra gondoltam, micsoda különleges dolog lenne, ha ezt az óriási zenei tradíciókat képviselő zongorista doyent összehoznánk egy nála ötven évvel fiatalabb, páratlan tehetségű fiatalemberrel. És úgy tűnik, nem csalt a megérzésem: első közös zeneakadémiai koncertjükön, ahol eljátszották Beethoven összes cselló-zongora darabját, a közönség szinte szétverte a házat. Ez például egy stratégiai ötlet volt tőlem, de ha István nemet mondott volna, természetesen nem erőltetem. A végső döntés mindig mindenben a művészé, végül is ő viszi a bőrét a vásárra – utal Körner Tamás a közös munkafolyamatra. Arra a kérdésre pedig, hogy egy magyar zenésznek többet kell-e, illik-e magyar műveket játszani a világ színpadain, koncerttermeiben, egyértelmű igennel felel.

– Ez nem kényszer, hanem belülről jövő természetes dolog. Bár a zenei világban, a klasszikus zeneiben is, mindig vannak különböző divatok, egy magyar zenész divatirányzatoktól eltekintve mindig többet fog játszani Kurtágot, Bartókot, Kodályt, mint más nemzetbeli társai. Kevésbé hazafias felbuzdulásból és trikolórral a gomblyukában, inkább tisztán önző okokból: úgy érzi, az ő műveikhez különös affinitással tud közeledni. És valóban, Bartók hegedűversenyét nem hiszem, hogy ma a világon bárki jobban el tudná játszani Baráti Kristófnál. Egyszerűen mert a ritmika, a zenei nyelv, a népzene és a komolyzene összefüggéseire épülő egész bartóki hagyomány a vérében van – vonja le a természetes következtetést Körner Tamás. Akinek a tudatosan mindössze hat művészt képviselő egyszemélyes ügynöksége éppen a hetekben bővült egy új taggal: a Venezuelában született és a londoni Zeneakadémián tanító Giovanni Guzzo hegedűművész csatlakozott a már eddig is világklasszis csapathoz.

Farkas Anita