Jelenlegi hely

Magyar blueskirály Amerikában

Szűcs Gábor, ez a negyvenéves magyar férfi Amerika egyik legjobb blues-zenésze. Kitalált valamit, amivel új színt, új hangot hozott ebbe a műfajba. Egyébként a Little G Weevil művésznevet használja odakint. Itthon július 8-án hallhatja őt és zenekarát a hazai közönség este hétkor Budapesten, a Kobuci kertben. Bluesról, munkáról és sikerről beszélgettünk Szűcs Gáborral.

– Milyen helyzetben van ma a műfaj saját hazájában, Amerikában? Tartja magát, vagy marginalizálódott, mint a jazz?

– A jazznél azért jobb helyzetben van, ha már csak a bluesfesztiválok számát nézem, akkor is. De az a perspektíva, ami tizenhárom évvel ezelőtt jellemezte a bluest, eltűnt. Akkor költöztem ki, s amellett, hogy fejlődni akartam, olyan blues-zenészt akartam magamból faragni, aki bárhol megállja a helyét. Tucatnyi, bluesra szakosodott lemezkiadó működött akkor, ma van három. Egy 380 milliós országban! Ugyanilyen arányban csökkent le a koncertszervező irodák száma is.


– Mi az oka ennek?

– Kiöregedett a közönség, a műfaj pedig leépítette önmagát. Nem haladt a világgal. A country fokozatosan modernizálta, korszerűsítette magát, például azzal, hogy popzenei elemeket kezdett használni, nemcsak fennmaradt, de jelentős fejlődésen ment keresztül üzleti értelemben is, ma milliárdokat keresnek vele naponta. A bluesban nem tudták, vagy nem akarták mindezt megcsinálni. Hozzáteszem, erről maguk a zenészek is tehetnek, ide értve magamat is, hiszen sok muzsikussal együtt szeretjük a régi, eredeti, tradicionális hangzásokat, a blues valaha volt, eredeti világát, s mindig is elutasítottuk a modernizációt. Ez visszaütött, a kiöregedő régi közönség helyébe nem sikerült megnyernünk a fiatalokat.


– Ne legyen azért ennyire pesszimista. Ön Amerika egyik legjobb blues-zenésze…

– Az International Blues Challenge nemzetközi verseny, ennek a szóló kategóriájában lettem első. Egyben megnyertem a legjobb gitáros címet is. Amúgy pedig jelöltek az amerikai Blues Music Awardsra is, ez igen rangos szakmai díj, erre a jelölésre vagyok a legbüszkébb.


– Mikor ismerte meg a műfajt?

– Huszonöt évvel ezelőtt. A bátyám hazahozott egy John Lee Hooker-lemezt, s ez eldöntött mindent. Én azóta is a blues gyökereihez, afroamerikai képletéhez és hangzásvilágához vonzódom elsősorban, az úgynevezett „rockos blues” nem érdekelt annyira.


– Mi a bluesgitározás lényege, mitől döglik ott a légy?

– Ez népzene. Térségenként változik a nyelve és a kifejezésmódja, ugyanúgy, ahogy a magyar folkban. Aki a Mississippi deltájából származik, az másként játszik, mint az, aki mondjuk Texasból jött. Amikor aztán színre léptek a fehér muzsikusok is, ők rockos elemeket hoztak a bluesba, tovább növelve a variációk, a kombinációk számát, a műfaj színességét. Ma már ahány zenész, annyiféle játékmód.


– Hogyan jött el az a budapesti reggel, amikor ön fölébredt, bepakolt egy bőröndbe, s elindult kifelé?

– Én 1996 körül csöppentem bele a zenei életbe. Azóta játszom, koncertezem, eredetileg egyébként dobosként kezdtem. Akkor még elég nagy érdeklődés mutatkozott a blues iránt idehaza, de ez 2004-re lecsengett. Én viszont nem akartam abbahagyni. Úgy gondoltam, kimegyek a blues hazájába, s ott folytatom ahelyett, hogy elmennék idehaza a Tescóba árut pakolni.


– Mihez kezdett, amikor leszállt a gépe odakint?

– Senki nem várt, nem ismertem senkit. Egy munkaközvetítőn keresztül mentem ki. Valahol félúton New Orleans és Memphis között kezdtem dolgozni, egy szállodában. Két nappal a megérkezésem után már színpadon álltam. Egy klubban feliratkoztam egy jam sessionre, és felléptem. Véletlenül ott volt a helyi bluesegyesület elnöke is, később ő lett a szponzorom.


– Magyar ember, fehér ember, fekete zene… Mégis ilyen könnyen ment?! Meglepő…

– Amerikában a blues-zenészek kilencven százaléka már fehér.


– Akkor mit játszanak a feketék?

– A fekete közönség már hosszú évekkel ezelőtt kezdett hátat fordított a bluesnak. Az idősebb korosztály még csak-csak elvan vele, de a fiatalok már nem. Mert nem akarnak emlékezni az őseik sorsára, a rabszolgaságra, a szegénységre, a nehéz életre. A fiatal feketék a hip-hop, a rap, a R’n’B felé fordultak. Erről jut eszembe még valami, ami kihatott a műfaj helyzetére. A bluest alapvetően az idősebb, kissé már megállapodott emberek hallgatják, de nem ez a korosztály a potenciális lemezvásárló egyik műfajban sem, hanem a fiatalok. Feketék, fehérek, mindegy.


– Szinte rögtön zenélni kezdett, amint megérkezett. Ilyen gyorsan sikerült felépíteni az egzisztenciáját is?

– Dehogy. Egy évig rendes civil munkát végeztem, például egy klubban mosogattam. Itt nem volt élőzene hétfőn, mert nem hozta be a „forgalmat”, vagyis a jobban fizető közönséget. Megengedték, hogy hétfőnként este, mosogatás után fellépjek. Mire egy idő után hétfőn is kezdett bejönni végre a közönség. A klub szerződést kötött velem, immár mint zenésszel, s ezzel véget ért a mosogatás. Folyamatosan turnézni és játszani kezdtem. Megjelent két lemezem, a második 2012-ben slágerlistára került, ekkor jelentkeztem az International Blues Challenge-re, amit megnyertem, jöttek a kiadói szerződések, felkérések, úgyhogy köszönöm, jól vagyok.


– Mivel tudta megnyerni a versenyt, mit csinált másként, mint a többiek, az amerikaiak?

– Kialakítottam egy hangzást, ami csak az enyém. A gitár egyéni, magam által kitalált hangolásával operáltam. Nem másolok senkit, a számaimban saját életemből adok elő különböző történeteket. Sikerült elkerülnöm a kaptafaeffektust, ragaszkodom a blues tradícióihoz, mégis megpróbálok új megoldásokkal élni.


– Hogyan boldogult a nyelvvel? Hiszen ön nemcsak gitározik, de természetesen énekel is…

– Ez kényes kérdés. Egyrészt nagyon sokat segítettek a munkatársaim, bárhol dolgoztam. Otthon pedig folyton néztem a tévét, vagy betettem egy feliratos DVD-t a lejátszóba, kezemben a szótárral és a jegyzetfüzettel… Azt mondják odakint, hogy az akcentusom a New Orleans-i kreolokéra hasonlít, így ezzel nincs is semmi baj. A gond inkább az, hogy csak tizenhárom éve élek kint, de bármit teszek, már a magyar beszédemben érezni egy kis amerikai felhangot, annyit sulykoltam, annyit gyakoroltam és erőltettem odakint az ottani angolt.


– Zenekara is van, vagy csak szólóban lép fel?

– Van zenekarom is, sok bluesos elemet használunk, de ez egy másik világ, semmi köze a szólóban játszott muzsikámhoz. Fellépek duóban is a dobosommal, az atlantai Daniel Harperrel, a nagyon jó érzékű fekete muzsikussal. Ez megint csak egy másik világ. Daniel most eljött Magyarországra, itthon, hazai zenészekkel veszem fel a legújabb lemezemet, de ezt a dobos srácot nem tudom nélkülözni.


– Nem zavaró ennyifelé tekintgetni?

– Nem, az együttesemmel is a blues kifejezetten afroamerikai vonalát követem, de ott a hangzás már nagyon modern, mondhatom XXI. századi. Én abban reménykedem, hogy ezen a téren is olyan sikeres leszek majd, mint a szólókarrieremben.


– Megél odakint a bluesból?

– Nem lettem dúsgazdag, de boldoggá tesz, amit csinálok.

Sinkovics Ferenc

Lapszám: