Bár az Oscar-díjhoz korábban is gyakran csatlakozott világnézeti állásfoglalás, az idei jelöltek kiválasztásában minden korábbinál erőteljesebben felülírta a minőséget a politikailag korrekt társadalmi üzenet. Jól mutatja ezt a Fekete Párduc című Marvel-mozi legjobb filmnek jelölése, aminek semmiképpen nem a minőség, hanem a főszereplők bőrszíne az oka.

Rami Malek a Bohém rapszódia című film egyik jelenetében

Liam Neeson nemrégiben a Dermesztő hajsza című új bosszúthrillere kapcsán adott interjút. A beszélgetésben elmondta, hogy amikor negyven évvel ezelőtt egy lányismerősét megerőszakolta egy fekete férfi, több alkalommal is a színes bőrűek által lakott negyedben mászkált abban reménykedve, hátha belekötnek, és elégtételt vehet. A színész persze rögtön megkapta a rasszista bélyeget, és hiába a másnapi magyarázkodása az ember zsigeri ösztöneiről és az azokon való uralkodás képességéről, filmje vörös szőnyeges premierjét azonnal törölték. A szólásszabadságot hirdető mainstream média persze már régóta szereti tematizálni azt, miről és miként lehet beszélni, és bár Nee­son önvallomása remek kiindulópontot jelenthetne akár egy fajgyűlölet lélektanát boncolgató diskurzushoz is, az ilyen kezdeményezéseket csírájában fojtják el.

A vád: rasszizmus

Hollywoodban azonban sokszor sem szavak, sem tettek nem kellenek hozzá, hogy a rasszizmus vádja lesújtson. 2016-ban például az egész Amerikai Filmakadémiát rasszistának bélyegezte számos színes bőrű művész, amikor kiderült: a negyvennégy Oscar-jelöltből csupán kettő nem fehér. Mások mellett Will Smith és Spike Lee rendező is a ceremónia bojkottálását hirdették, még az sem érdekelte őket, hogy a kérdéses időszakban nem sok olyan fekete témákat és művészeket felvonultató alkotás született, amely jogosan kiálthatott volna aranyszoborért. Az akadémia tagjai természetesen felháborodtak, Penelope Ann Miller színésznő például nyilvánosan kikérte magának, hogy egy egész intézményt fajgyűlölőnek titulálják egyetlen év jelöltlistája miatt, az elégedetlenkedőknek pedig azt üzente, a filmstúdiókhoz forduljanak panaszukkal. A helyzetet cifrázza, hogy a 2016-os ceremónia egyik producere fekete volt, akárcsak a műsorvezető, Chris Rock, aki a feszültséget enyhítve azzal viccelődött, ő sem állhatna ott, ha szobrot lehetne nyerni a munkájával.

Az Oscar és a politika összefonódása nem új keletű jelenség: 1973-ban Marlon Brando felkért egy indián asszonyt, hogy vegye át helyette A keresztapáért járó díjat, ezzel demonstrálva, hogy elutasítja a népcsoporttal szembeni diszkriminatív kisebbségi politikát. Mára ennél sokkal súlyosabb a helyzet. Az Oscar-díj-átadás, illetve az azt megelőző jelöltállítási időszak kezd a politikailag korrekt (PC) kultúra játszóterévé válni. Egy percig nem volt kérdés, hogy a 2016-os viták milyen változást generálnak: az elmúlt két esztendőben a színes bőrű művészeket példátlanul bőkezűen jelölték. Mentségükre szolgál, hogy az esetek nagy részében joggal: a 2017-ben a legjobb film díját elnyerő Holdfény, Denzel Washington ugyanebben a kategóriában indult rendezése, a Kerítések, vagy tavaly a Tűnj el, illetve a Mudbound megérdemelten kerültek a legjobbak közé. A múlt év elsősorban nem is utóbbiakról, hanem az LMBTQ-közösség érdekérvényesítő képességéről szólt, vagyis a politikai üzenet még erősebben elkezdte felülírni a minőségi elvárásokat. Noha az egy transzvesztita kálváriáját elmesélő chilei Fantasztikus nő vagy a két férfi szerelméről líraian mesélő Szólíts a neveden műfaji szempontok alapján valóban megérdemelte a legjobb filmért, illetve forgatókönyvért járó szobrot, A víz érintése című – a másságot szürreálisan ábrázoló – közepes sci-fi diadalútja már a liberális közvélemény gyomrát is megfeküdte.

Fotó: MTI

Viggo Mortensen és Mahershala Ali a Zöld könyv című filmben

Két legyet egy csapásra

Mindez azonban semmi ahhoz képest, hogy idén a Fekete Párducot jelölték a legjobb film díjára. Idő kérdése volt persze, hogy a több mint tíz éve tartó képregény-feldolgozási lázra az Amerikai Filmakadémia is reagáljon, már csupán azért is, hogy minél több fiatal kövesse a ceremóniát. Azzal pedig két legyet ütöttek egy csapásra, hogy éppen az első fekete szuperhős történetét elmesélő darabra esett a választásuk. Még akkor is, ha a saját műfaján belül is közepesnek tartott alkotás jelölésének hírét még a legnagyobb Marvel-rajongók is kinevették, a konzervatív gondolkodásúnak aligha nevezhető Bret Easton Ellis író pedig saját weboldalán először szimplán egy viccnek nevezte a történteket, majd kifejtette: „Az akadémia úgy csinál, mintha a kisebbségek bevonásának és a diverzitásnak bármi köze lenne egy film értékeinek díjazásához.”

Idén ráadásul nem csak a Fekete Párduc kapcsán ráncolhatjuk a szemöldökünket, a Csuklyások című mozi indítása szintén megkérdőjelezhető. Spike Leet a fekete Woody Allenként is szokás emlegetni, hiszen a zsidó származású alkotóhoz hasonlóan neki is a saját közege jelenti a visszatérő témát, az afroamerikaiak helyzetéről számos remek és ugyanannyi gyengébb művet készített – legújabb dobása sajnos utóbbiak közé tartozik. A valós eseményeken alapuló történet, amelyben egy fekete nyomozó beépül a Ku-Klux-Klanba, tálcán kínálná az abszurd humor lehetőségét, a nézőknek mégis csak az unalom, a vontatottság és a Donald Trump-ellenes felhang jut, hiába játszódik a cselekmény a hetvenes években. Az említettekhez képest a szintén a legjobb film díjáért versenyző Zöld könyv kifejezetten üdítő élmény, ám szintén nem az óriási művészi értéke miatt került tűzközelbe: a jó szándékú, régimódi dráma egy fehér férfiról mesél, aki egy fekete zenész sofőrje lesz az ötvenes évek Amerikájának rasszizmustól fűtött déli vidékén.

Michael B. Jordan a Fekete Párduc című film egyik jelenetében

Belemagyarázott üzenetek

Az akadémia döntései egyébként még a PC-kultúrát éltető sajtóban is érdekes reakciókat eredményeztek. A Freddie Mercury életét feldolgozó Bohém rapszódiát sokan – és jogosan – azzal vádolták, hogy túlságosan óvatosan és hamisan nyúl a Queen énekesének személyéhez, miközben egyesek homofóbiát véltek felfedezni a meglehetősen konzervatív megközelítésben. Utóbbi már csak azért is különösen pikáns, mert a mozi rendezője, Bryan Singer ellen jelenleg is eljárások zajlanak kisfiúk megrontása miatt. Érdekes kérdés, hogy ha az egyik legelső és legfontosabb meleg ikonról egy igazán őszinte film készült volna, részletesebben bemutatva a rocksztár bulizási és kábítószer-fogyasztási szokásait, akkor nem hördültek volna-e fel ugyanezek az újságírók a tolerancia és a szabadságjogok védelmében.

Nem véletlen, hogy ez a fajta ideológiai zűrzavar, megfűszerezve az elmúlt évek túlzásba vitt PC-kultúrájával kitermelte az ellenoldalt is, a mindenben a liberalizmus terjedését vizionáló réteg pedig hasonlóképpen zavarodott képet mutat. A kedvenc című, tíz jelölést is begyűjtő mozit például az interneten sokan feminista alkotásnak titulálták. A XVIII. századi Angliában játszódó műben három nő hatalmi harcát követhetjük végig, bábként mozgatott férfiakkal, ám a kosztümös dráma olyannyira aljas képet fest az emberi lélekről, hogy garantáltan nem tűzné a zászlajára egyetlen női egyenjogúságért küzdő mozgalom sem. A kedvenc mellett egyébként Alfonso Cuarón életrajzi ihletésű lenyűgöző drámája, a Roma a legesélyesebb idei jelölt. Mindez nyújthat némi vigaszt: a legnagyobb figyelem, politikai korrektségnek való megfelelés ide vagy oda, tényleg a két legkitűnőbb alkotásra irányul.