Jelenlegi hely

Nehéz a felébredés

Merészet húzott a Pesti Magyar Színház az Alvás színre vitelével, a teátrum törzsközönsége – talán kimondható – nem efféle darabokhoz szokott.

Fotó: pestimagyarszinhaz.hu

A kortárs norvég drámaíró, Jon Fosse hiányokból, elhallgatásokból, elejtett szavakból és mondatfoszlányokból felépülő műve éppen ezért nagyfokú nyitottságot és érzelmi ráhangolódást vár el a nézőtől – aki rá tud erre csatlakozni, annak cserébe megrendítő élményben lehet része.

A színház épületén belüli új, úgynevezett Vasfüggöny mögötti játéktér intimitása egyfajta keretbe foglalja az üres, rideg nappaliban látható, alvás és ébrenlét határáráról érzékelhető szituációkat (cselekményről itt nemigen beszélhetünk). 

A hétköznapi kisemberek hétköznapi kis tragédiáit a szerző a férfi-női viszonyokon elfojtottságán keresztül jeleníti meg: a lakásba egykor reménytelien és szerelmesen beköltöző fiatalok (Gáspár Kata, Takács Géza) és időskori alteregóik (Hámori Ildikó, Dengyel Iván), a második fiatal férfi és nő (Móga Piroska, Horváth Illés) és csalódott középkorú leképezéseik (Benkő Nóra, Csőre Gábor) egymással párhuzamosan, öröktől fogva és örökké vannak jelen. 

Párbeszédeik hézagosak, kapcsolataik élettelenek, létük unalmas és felesleges („tavasz és tél, és ősz és tavasz”), és bár a két öreg ember egymásba kapaszkodásában lehetne felemelő szépség, valójában csak a magánytól való félelem ordít belőlük is. Legalábbis a férfiból biztosan, Hámori Ildikó kivételes alakítása a nőt ütésállóbbnak és okosabbnak mutatja – talán Lengyel Ferenc rendező szándékai szerint is.
Aki a játékidő haladtával egyre fájdalmasabb zenei aláfestést önálló szereplővé avatva kevés reményt azért hagy: nehéz a felébredés, de – okulva a most szívünk elé tett példán – nem teljesen lehetetlen.

(farkas)