Okosan élni

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

1998 karácsonyára kaptam egy infarktust, és a műtét után eldöntöttem, hogy 1999. március 19-én, József-napon tartani fogok egy koncertet. Már bentről a kórházból elkezdtem ezt szervezni, és mindent ennek rendeltem alá. A koncert pedig olyan jól sikerült, hogy megállapíthattuk, még mindig szükség van ránk, sőt elkezdtünk írni újabb nótákat – mondja az Apostol zenekar visszatéréséről Meződi József énekes. A most januárban 77. évét betöltő zenésszel az azóta is töretlen koncertsikerekről, a zenei és fizikai aktivitás megőrzéséről, a szeretet dalairól beszélgettünk.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

– Miért döntöttek úgy, hogy másfél évtized szünet után, jócskán ötvenéves koruk fölött újra elindítják az Apostol zenekart?

– 1980-ig, amikor megjelent a Fehér lemezünk, egyfolytában játszottunk, de akkor elmentünk az Emirátusokba három hónapra vendéglátózni, és amikor visszajöttünk, közölték, hogy ha már fontosabb volt pénzt keresni, akkor várhatunk egy darabig, amíg újra lesz albumunk. Ezután a fellépési lehetőségek is nagyon megritkultak. Szerencsénkre épp ekkor alakult meg a Rock Színház, ahova kellett egy olyan zenekar, amelyik kottát is tud olvasni, így mi oda tagozódtunk. Ez 1994-ig, a Rock Színház megszűnéséig teljes elfoglaltságot biztosított az Apostol hangszeres zenészeinek, ezután kezdtünk elgondolkodni azon, hogy újra színpadra kellene állni. Ez lett az 1999-es nagy sportcsarnokbeli visszatérés, ahol Demis Roussos is meghívott vendég volt.

– Akkoriban szó volt arról, hogy önök duettet is énekelnek. Ez a terv hol feneklett meg?

– Magyar menedzseri ötlet volt, hogy hasonló hangfekvésű énekesként érdekes lenne valamilyen lemezen ez a duett, azonban Demis Roussos menedzsmentje ezt egykettőre megtorpedózta. Nyilván úgy értékelték, hogy nekik ez nem áll érdekükben…

– Hogy jutottak el a Chicagótól Demis Roussosig? Arra gondolok, hogy a zenekart kezdetben a jazz-rock stílushoz sorolták.

– Én például Pécsett a Savage együttesben kezdtem énekelni, ami progresszív rockzenét játszott, így amikor felkerültem Pestre az Apostol zenekarba, nagyon örültem, hogy fúvósokkal kiegészítve folytathattam ezt a műfajt. Aztán rá kellett jönnünk, hogy koncertezésből nehéz eltartani egy nyolc-kilenc tagú zenekart. Egy akkori tehetségkutatóra Németh Zoli bátyja írt egy nótát, ez volt az Okosabban kéne élni, és amikor ez megjelent, rá kellett jönnünk, hogy ha igényes slágerzenét kezdünk játszani, amiben megmaradnak a fúvósok, egzisztenciálisan is talpon tudunk maradni. És akkor sorba jöttek a Nehéz a boldogságtól búcsút venni, az Út, ahol már régen jártam, amelyek a fúvósok mellett a magas hangomra építettek.

– A Nehéz a boldogságtól búcsút venni például fődíjat is nyert egy Los Angeles-i versenyen. Erről miért csak évekkel később hallottunk?

– Az Ifjúsági Magazinban azért megjelent egy kis háromsoros, hogy Los Angelesben ezer nótából a mi dalunk nyerte el az első helyet. De tény, hogy mi is csak véletlenül tudtuk meg az újságból, hogy győztünk, és persze a díjátadóra sem mehettünk ki. A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján már annak is örültünk, ha elmehettünk Csehszlovákiába vagy Bulgáriába játszani, ami azért is kedvező volt, mert ezekért a szocialista turnékért cserébe kiengedtek Finnországba vagy Svájcba vendéglátózni, és amit ott kerestünk, abból meg tudtuk oldani az életünket, meg tudtuk vásárolni a zenekari felszereléseket.

– Az 1999-es visszatérést egyszeri örömzenének szánták, vagy már előre tudták, hogy lesz folytatás?

– Ha az embernek sikerélménye van a színpadon, utána nagyon nehéz élni enélkül. A zenekar hangszeres tagjainak a Rock Színházban könnyebb volt, én azonban ebből kimaradtam, mert énekesként szerepeket is kellett volna játszanom, ebben pedig nem volt rutinom. Ezalatt én a feleségem vendéglátóüzletében segítettem, én voltam az anyagbeszerző, a mindenes. Aztán 1998 karácsonyára kaptam egy infarktust, és a műtét után eldöntöttem, hogy 1999. március 19-én, József-napon tartani fogok egy koncertet. Már bentről a kórházból elkezdtem ezt szervezni, és mindent ennek rendeltem alá. A koncert pedig olyan jól sikerült, hogy megállapíthattuk, még mindig szükség van ránk, sőt elkezdtünk írni újabb nótákat. Hála istennek, azóta is megy a szekér, a visszajelzések szerint szereti a közönség, amit csinálunk.

– A koncerteken most is lemezminőségben énekel. Hogyan tartotta karban a hangját abban a bizonyos másfél évtizedben, amíg nem voltak fellépései?

– Ez egyrészt genetikai kérdés. Már óvodás koromban passiójátékokban énekeltem, aztán folyamatosan templomban, kórusokban. Másrészt fiatalkoromban volt egy énektanárom, aki megtanított arra, miként kell vigyázni a hangomra. Egy zongora mellett skáláztam napról napra, hogy a hangszálaim megfelelő állapotban maradjanak. Ez így megy a mai napig: ha szombat-vasárnap játszunk valahol, akkor hétfőn három nap pihenés kezdődik, de aztán szépen elkezdi magát beskálázni az ember. Nekem a nóták kilencven százalékában nagyon nagy hangmagasság-különbséget kell kiénekelnem, vagyis csak így tudok megfelelően felkészülni.

– És mi a titka annak, hogy a hangja egy másfél órás koncert végére sem fárad el, amit nem sok énekes mondhat el magáról?

– Van ebben egy kis tartalékolás is, az elején nem adjuk ki teljesen, amit tudunk… De úgy vagyok ezzel, hogy ha éjjel felébresztenek, és azt mondják, hogy Nehéz a boldogságtól búcsút venni, akkor kicsit krákogok, és elkezdem énekelni. Ez olyan, mint egy beidegződés, egyszerűen ott van, és megszólal.

– Beszéljünk egy kicsit a koncertezés fizikai részéről is. Nemrég voltam a szintén hetvenöt éves Roger Waters koncertjén, aki húsz perc szünettel két részre bontotta előadását, és ugyanez volt a menetrend a hetvenéves Ian Anderson, vagyis a Jethro Tull koncertjén is. Önök viszont egyhuzamban nyomják a másfél órát, noha a zenekar nagy része szintén hetven fölötti. Nem megerőltető ez?

– Tény, hogy másfél órát jövök-megyek a színpadon, ezért a hangom mellett a testemet is karbantartom. Egy héten kétszer megyek gerinctornára, és egyszer egy kardiótornára, valamint naponta huszonöt percet futógépezek, vagy sétálok az erdőben. Mozognom kell, és nagyon vigyáznom arra, hogy a súlyom se menjen el, ami a szívem miatt is kötelező. Így nincs probléma – persze a koncertek másnapján jólesik a pihenés.

– Nemrég Gödöllőn láthattam egy Apostol-koncerten, és a fellépés kétharmadánál úgy tűnt, mintha rosszul lett volna, párt percre le is ment a színpadról, viszont zenésztársai rutinosan hidalták át ezt az időtartamot. Jól érzékeltem? És a társai nyugalmából jól gondolom, hogy többször előfordul ilyesmi?

– Igen, előfordul. Ez a vérnyomás, ami akkor jelentkezik, ha nagyon felhúzom magam, vagy nagyon meg akarok oldani valamit, sok energiát akarok megmozgatni. Hetvenhat évesen vannak az embernek ilyen-olyan problémái, például a gerincem is beáll néha, ekkor szintén le kell mennem a színpadról, de néhány perc alatt megtanultam visszarántani. Egyébként az egész zenekar gerincproblémás… Az orvosok azt mondták, nem a színpadon fogok meghalni. Ugyanakkor, ha az ember színpadra lép, az olyan adrenalinlöketet ad, ami elröpít a másfél óra végéig.

– Akár az egészségügyi problémákra is tekintettel, mennyire nehéz így időskorban mondjuk a próbákra összehozni a zenekart? S gondolkodott azon, meddig lehet ezt a szakmát csinálni?

– Őszintén szólva nem. Nincs értelme azon töprengeni, hogy mi fog történni akkor, amikor azt mondja a szervezet, hogy tovább nem megy, mert akkor már úgysem kell eldönteni semmit, a továbbiakat a helyzet fogja magával hozni. Amikor sorozatban játszunk, próbákat nem tartunk, évtizedek óta mindenki tudja a számokat, inkább kipihenjük a bulikat hétfőtől péntekig. Főleg, hogy rengeteget utazunk, ebben az évben harmincezer kilométert mentünk Szlovákiától Erdélyig, és az egyik autót is én vezetem. Nekem ez pihenés, amikor a koncert után hazavezetek, így kapcsol ki az agyam, miközben a zenekar alszik. Ugyanakkor érzem, vannak olyan pillanatok, amikor ki kell állni, nálam ez télen van, ilyenkor a zenekar bemegy az Operettbe és a Madách Színházba, én pedig pihenek januárban és februárban.

– Mást nyújt a színpad hetven fölött, mint mondjuk harminc-negyven évesen, amikor először befutott az Apostol zenekar?

– Aki fölmegy egyszer a színpadra, és látja a közönség reakcióját, hogy fenn tudja tartani az érdeklődést, és a végén átéli a tapsot, az olyan élményt ad, ami konzervál a következő előadásig. Nem veszed észre, hogy fáj a lábad, vagy hogy valami szúr. Fantasztikus élmény, amikor mondjuk énekelem, hogy Nem tudok élni nélküled, és ott ül a feleség és a férj, és megfogják egymás kezét, és akkor olyan boldog vagyok, hogy repülni tudnék. A mi zenénknek az az alaptörténete, hogy boldogságot, egymás szeretetét sugallja. Ezt próbáljuk megidézni minden koncertünkön, ami többnyire sikerül, sőt a negyedik nóta után már tökéletes.

Lapszám: