Kora reggel hátizsákkal felszerelkezett kirándulók várakoznak egy budapesti pályaudvaron, hogy fölszállhassanak a Székelyföldre induló Boldogasszony zarándokvonatra. A jármű olyan hosszú, hogy mi, akik a végénél álldogálunk, nem látjuk a mozdonyt. Több mint egy tucat kocsi, s közel nyolcszáz ember készülődik, hogy nekivágjon egy mesebeli utazásnak.

A zarándokokat Beer Miklós váci megyéspüspök áldja meg, s alighogy elköszön, a kocsik ablakaiból előbukkannak a nemzeti színű zászlók. A vonat piros-fehér-zöld díszben zakatolva indul útnak, s néhány óra múlva az anyaország határait is így hagyja el. Aradon áthaladva érkezünk meg Máriaradnára, a híres búcsújáró helyre, ahol a ferences templom felé vesszük az irányt. Lassú a haladás, mert óriási a tömeg, igazából most szembesülünk azzal, milyen sokan vagyunk. Az épületbe lépve az első, amit észreveszünk, a kegykép, amit még a török sem tudott elpusztítani.

Vajon Erdély népe is úgy fogja túlélni a világot, mint ahogy a Mária-kép az akkori tűzvészt? – fogalmazódik meg bennünk a kérdés a szentmise alatt. Kémenes Lóránt atya jókedvű prédikációja után tovább indulunk, a vonat immár Gyergyószentmiklós felé robog.

A gyönyörű vidékeket sokáig a nosztalgikus hangulatú étkezőkocsiból figyeljük, miközben a trianoni békediktátumról s a hazaszeretet fogalmáról beszélgetünk. Aztán Székelyföldre érve mindenki visszatér saját helyére, s innentől az út nagy részét az ablakban csüngve töltjük. A táj az eddigi útjainkhoz hasonlóan szemet gyönyörködtető, de most mástól könnyezik a szemünk. Hosszú kilométereken keresztül szinte minden vasúti kereszteződésnél, minden mezőn és szántóföldön, de még a kiskertekben is várják a vonatunkat. Várják azt a néhány másodpercet, ami alatt a szerelvény elsuhan előttük, s ők integetés közben bizonyságot tesznek arról, hogy még mindig szeretnek bennünket.

A gyergyói állomásra sötétedés után érkezünk meg, majdnem egy órával később, mint ahogy terveztük. A több ezres, tapsoló tömeg újabb bizonyíték arra, hogy az igaz testvér hű marad egy életen át. Sokan csángó népviseletben köszöntenek minket, majd miután megtapsoljuk egymást, együtt énekeljük el a székely himnuszt.

Másnap Gyimesbükkbe utazunk. Odafelé összetalálkozunk a Székely gyorssal, amin szintén anyaországiak utaznak. A Mátyás-mozdony masinisztája többször ránk villog, a két vonat utasai pedig üdvrivalgás közepette üdvözölik egymást.

– Jó lenne, ha otthon is így szeretnénk egymást! – kiáltja búcsúzóul az egyik utas. A gyimesi állomástól hosszú sétával érünk el a 30. számú vasúti őrházhoz, amely a történelmi Magyarország egykori határán áll. Innen felbaktatunk a Rákóczi-vár romjaihoz, ahonnan jól látszik a szemben lévő Kontomáci-kápolna is. A kicsiny templom előtt szabadtéri szentmisén veszünk részt. A szertartás keretén belül a papok megáldják a hegygerincen álló, nemrégiben felépített székely kaput és a mögötte lévő tizenegy kopjafát. Mielőtt elhagyjuk a települést, átmegyünk a kapu alatt, arról ugyanis azt tartják, aki átlépi a küszöbét, az az élet, a hit, a nemzet kapuja formájában egy szellemi és lelki értékrendbe lép be.

Este rég nem látott székely barátainkkal is találkozunk a szállásunkon. A csípős gyergyói éjszaka a rönkház kandallója mellé kényszerít minket, ám ezt cseppet sem bánja senki: egy pohár szilvórium mellett végre jót beszélgethetünk, és sok év után újra székely nyelvleckét kapunk, ami mindenki arcára mosolyt csal. Pirkadatkor vonatra szállunk, mert eljött a búcsú napja, s hogy a csíksomlyói hegygerincre időben felérjünk, korán el kell indulni. Fent a tömeg közepén, a Salvator-kápolnával szemben, elvegyülve az udvarhelyiek közt foglalunk helyet. A temérdek ember, a több ezer zászló, a ragyogó napsütés és a festői környezet ismét lenyűgöz bennünket. Olyan érzés keríti hatalmába az embert, ami semmihez sem hasonlítható.

Ternyák Csaba egri érsek prédikációja zeng a levegőben, s olyan erővel tölti fel az embert, hogy úgy érezzük, a következő egy évben az élet összes problémájával meg tudunk majd küzdeni.

A másnap reggel szentmisével veszi kezdetét Gyergyószentmiklós főterén, előtte azonban néhányan felkeressük az örmény templomot. A kulcsot a gondnoktól kérjük el, aki fiával együtt mosolygósan kísér be minket az épület kertjébe. Az egykori erődtemplom számos érdekességet rejt magában, ezért hosszú perceken keresztül hallgatjuk a vendéglátók előadását. Megtudjuk azt is, hogy a faluban élő kisebbség a mai napig őrzi az örmény hagyományokat, de magyar az identitásuk s épp ennyire erős. Miután elbúcsúzunk tőlük, betérünk egy helyi nosztalgia-kávézóba, ahol a habos kakaó elfogyasztása közben szemünk megakad egy különös képen: a falon egy 1927-es gyergyói újság bekeretezett oldalát látjuk, amely arról tudósít, hogy újabb három várost csatoltak Romániához. A szívünk összeszorul, de tudjuk, kár ezen keseregni. A Boldogasszony zarándokvonat négynapos útja ugyanis mindegyikünk számára bebizonyította, a magyar nemzetet nem lehet szétszakítani néhány tollvonással.

Nemcsak mi, anyaországi magyarok, hanem a határon túliak is így gondolják ezt, s úgy tűnik, mára a románok is beletörődtek ebbe, az utazás során ugyanis minden településen lelkiismerettel gondoskodtak a biztonságunkról, s egyetlen negatív kritika nem ért bennünket magyarságunk miatt.

A gyergyói vasútállomáson már csak a búcsúzás marad hátra. Talán a legnehezebb pillanatok egyike. A mozdony fújtatva kezdi vontatni a kígyózó szerelvényt, amelyek ablakaiból derékig kihajolnak az utasok. Menet közben még utoljára kezet szorítunk a helyiekkel, mindenki azzal, akit éppen elér, s a kocsiba visszaülve a könnyeket lassan felszárítja az élménybeszámolók okozta vidámság, a szomorúságot pedig felváltja a reményteljes jövőbe vetett hit.

Szencz Dóra