Jelenlegi hely

Otthonává válni valaki másnak


Külsőleg és belsőleg is mintha egymás szöges ellentétei volnának, mégis több mint húsz éve összeforrt a nevük. Bagi Ivánnal és Nacsa Olivérrel gyerekkori karácsonyokról, az útkeresés buktatóiról és a lassan ébredező nemzeti büszkeségről beszélgettünk.

– Nagyon különböző közegben nőttek fel. Olivér a várnegyedben klasszikus polgári családban, míg Iván csecsemőkorától csaknem tíz évet állami gondoskodásban töltött. Milyen karácsonyokra emlékeznek?

Nacsa Olivér: – Kivétel nélkül csak csodálatosakra! A családom számára, annak ellenére, hogy a szüleim korán elváltak, ez tényleg a legszentebb ünnep volt, mindig a megszokott forgatókönyv mentén, gondolva itt az advent időszakára is. Ezt a teljesen keresztény-konzervatív értékeken nyugvó, hagyományos ünneplési módot viszem tovább, amiben szerencsére a párom is osztozik. Olyannyira, hogy amióta ő van, nálunk tulajdonképpen már november 1-jével elkezdődik a készülődés: a telefonja csengőhangja karácsonyi dallammá változik, és túlzás nélkül napokat képes a különböző díszeket, dekorációkat kínáló boltokban eltölteni. Mindez csak még jobban mélyítette a karácsonyhoz való viszonyomat. Annak meg külön örülök, hogy nálunk, Magyarországon még megvan a négy évszak. Aki megszokta, annak biztosan a napsütés és tengerpart is jó ilyenkor, de nekem a karácsony mindig a fehér telet jelenti.

Bagi Iván: – Nyilván nekem, legalábbis az életem első évtizedében nemigen akadtak hasonló, családias élményeim. A fóti gyerekvárosban, illetve Zsámbékon tulajdonképpen nem volt rossz az ünnep, vagy legalábbis ma már nem tűnik annak, a budaörsi nevelőszülőknél töltött időszakról viszont egyáltalán nincsenek jó emlékeim. Onnantól kezdve viszont, hogy a nővérem magához vett, mintha kisütött volna a nap: az idősebb testvéreim az első pár évben elhalmoztak engem is és az öcsémet is: karácsonykor volt kopogtatás, rengeteg ajándék. Nagyon szerették volna, hogy annyi hányattatás után végre rendes gyerekkorunk legyen.


– Ezen a kifejezetten családi ünnepen nem nehéz mindezzel szembesülni?

B. I.: – Igazából ma már ez nem okoz problémát. Sőt, ha mondhatom, előnyt tudtam kovácsolni belőle, hiszen a hiány okán megtanultam a dolgokat értékelni, és magamat a megfelelő helyen kezelni. Régen talán az volt a gond, hogy túl sokat vártam magától a karácsonytól, és emiatt az emberektől is. Így negyven felé viszont rájöttem, hogy a békét és a szeretetet leginkább magamban kell keresnem és megélnem. Remélem, nem veszi senki nagyképűségnek, ha ezzel kapcsolatosan a Szeptemberi újjászületés című versemből idézek néhány sort: „Tapintja a szeretetet. / Eszébe jut, hogy szeretni szabadon / csak Isten szerethet / ezért most nem lázad. / Tudja jól, hogy mivel árva, / otthonra csak úgy lelhet, / ha otthonává válik valaki másnak.” Én és a párom ennek jegyében ma már minden évben fokozhatatlan örömmel várjuk a karácsonyt. Olivér barátnőjéhez hasonlóan ő is gyerekes rajongással készül az ünnepre, vagy ahogy gyakran szoktam mondani, olyan nincs, hogy mi teljesen készen álljunk a karácsonyra, mert mindig van valami intéznivaló. Soha nem érünk a végére a feladatoknak. Zsong tőlük a fejem.

N. O.: – Ez a fajta készülődés, a lakás feldíszítése, vagy éppenséggel az illatok nekem amúgy is sokkal fontosabbak, mint a nagy vagy drága ajándékok. A nők pedig szerencsére különösen értenek a meghittség, az otthonosság, a harmónia megteremtéséhez, ami által kicsit visszarepülhetünk a varázslatos gyerekkorba. Az emberek tudatában ezt kellene elsősorban helyretenni, hogy a karácsony erről szól, és nem arról, hogyan tépjük ki egymás kezéből a lapostévét a nagyáruházakban.

B. I.: – Sajnos az ünnepek ma egyre inkább e körül forognak: mindenki rohan, és eluralkodik rajtunk a vásárlási láz. Kicsit olyan ez, mint a játékszenvedély, nem feltétlenül az ajándékozás gesztusa, az örömszerzés a lényeg, hanem hogy mindenképpen meg kell venned ezt vagy azt a terméket. Sőt, úgy tűnik, mintha elfelejtettünk volna magára a pihenésre is készülni, és nem nyűgnek tekinteni, hanem örülni annak, hogy a család végre együtt lehet, nyugodtan kinyújtózhatunk. Ehelyett tehetetlenül pörgünk tovább, mintha minden magunkra és a szeretteinkre szánt pillanat időpocsékolás lenne. A férfiakra ez különösen jellemző. Ahogy Déri János mondta egyszer: „Amikor hétköznap esténként véget ér a munka, véget érek én is.”


– Így van ez önökkel is?

B. I.: – Talán egy kicsit igen, főleg, hogy a szokásos januári-februári leállás most valószínűleg kimarad. Folyamatosan forgatni fogunk, miközben erősen gondolkodunk a műsorunk struktúrájának megújításán is – itt most elsősorban apróbb finomhangolásokról beszélek. Úgy vagyunk ezzel, mint a Bálint gazda, akitől megkérdezték valahol, hogyan lehet ennyi életigenlés, energia benne közel százévesen is? „Ameddig az ember tud alkotni, addig jól érzi magát a bőrében” – valami ilyesmit válaszolt. Ma már mi is ehhez a fajta tudatos alkotómunkában való fejlődéshez igyekszünk tartani magunkat, miután fiatalabb korunkban bizonyos értelemben gyakran inkább csak sodródtunk az árral.

N. O.: – Néhány éve ilyentájt mindig konkrétan megfogalmazzuk magunknak, mit értünk el, és honnan hova szeretnék a közeljövőben eljutni. Idén, úgy érzem, elég jó évet zártunk. Sok műsort csináltunk fantasztikus művészek – többek között Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari, Mikó István, Koltai Róbert, Reviczky Gábor, Molnár Piroska – közreműködésével. Őszintén megvallva egyfajta küldetés ez nekünk: minél nagyobb teret adni a valódi színészeknek, művészeknek, akik mostanra sajnos teljesen kiszorulni látszanak a médiából. Az egyik fő célunk, hogy még tovább szélesítsük az ő lehetőségeiket, például kifejezetten rájuk épülő rovattal, kisebb blokkokkal a műsorunkon belül.

B. I.: – Ilyenkor persze nem pusztán a színészlegendákról beszélünk, hanem a fiatalabb generáció jeles képviselőiről is. Akik ma már szinte csak úgy tudják a nagyobb közönséggel is megismertetni magukat, ha celebbé változva különféle tortadobálós műsorokban vesznek részt.


– Sokáig azért önök is az ezeknek teret adó kereskedelmi televíziók világában mozogtak.

N. O.: – Viszont még éppen jó időben jött a váltás. Óhatatlanul elkövettünk néhány hibát szakmai identitásunk keresése közben, talán mert nagyon fiatalon kerültünk bele ebbe a világba. Ilyenkor még bőven formálódik az ember személyisége, ízlése, az értékítélete nem forrt ki, helyette mindenkinek meg akar felelni. Egyébként is kire hallgass? Az egyik azt mondja, muszáj, mindegy mivel, csak légy jelen! A másik pedig éppen ellenkezőleg, a körültekintő szelektálásra biztat. Hála istennek, olyan dolgokat soha nem vállaltunk el, amiket utólag megalázónak vagy nagyon kellemetlennek gondolnánk, pár éve pedig közös döntés alapján szinte teljesen kiszálltunk, nemcsak a kereskedelmi tévék világából, de nagyjából a bulvármédiából is. Vagy inkább úgy mondanám, sokkal tudatosabban, a valódi üzeneteink érdekében és megfelelően adagolva használjuk ezt a felületet. Komolyzenéről, közös projektjeinkről, operettről, színházról, de még az egészséges életmód jegyében a fogyásomról is bármikor szívesen mesélek bárkinek.

B. I.: – E tekintetben sokáig meglehetősen átgondolatlan voltam. Talán az állandó szeretethiányom miatt akartam minél jobban látszani, ezért a kelleténél többet beszéltem például a családomról, a testvéreimről, a nehéz múltamról. Egyszer meghívtak jótékonykodni Fótra, ahol az árvaház igazgatója üres reklámfogásként értékelte a látogatásomat. Először nagyon rosszulestek a szavai, de aztán gyorsan ki is józanítottak. Itt értettem meg azt, hogy a személyes életemből nem kell mindent közkinccsé tennem. Vonatkozik ez különös tekintettel a magánéletemre is.

N. O.: – Ezek mind az útkeresésünk egyes állomásai voltak, annyi haszonnal, hogy az a néző, aki még a régi, kereskedelmi tévés időkből ismer minket, most világosan láthatja, hogy akár komoly dolgokról is tudunk beszélni. Ennek eredményeképpen pedig az emberek talán gyakrabban fogják a színházakat és a koncerteket látogatni.

B. I.: – Hovatovább – nagy filmrajongó vagyok – esetleg nyitottabbakká válnak az új magyar filmekre is! Mert ahogy az eladott színházjegyek száma tendenciózusan nőtt az utóbbi esztendőkben, úgy hosszú évtizedek alvó állapota után, a magyar filmgyártás is megmozdult végre. Egyre több jó magyar alkotás készül, köztük néhány remekmű, kezd tehát megdőlni az a közhely, hogy magyar filmet nézni ciki.


– Közülük a Kassai Lajost és tevékenységét bemutató Lovasíjász lett a legnézettebbek egyike, ami a műfaját tekintve – dokumentumfilm – talán meglepő is lehet.

B. I.: – Szerintem meg egyáltalán nem az! Az egész világban megfigyelhető egy nagy korszakváltás eleje, az emberek kezdenek visszatérni a gyökereikhez, a valódi értékekhez.

N. O.: – Nálunk ráadásul az előző rendszer minden igyekezetével azon volt, hogy azt a fajta egészséges és erős nemzeti öntudatot, ami mondjuk az Egyesült Államokban olyan természetes, mint a levegővétel, gyökerestül kiirtsa. Ha Amerikában leül a demokrata a republikánussal egy sör mellé, nem esnek egymás torkának, mert mindkettőjüknek a haza az első. Ebben ugyan még bőven van hova fejlődnünk, ám a nyári foci-Eb megmutatta, hogy igenis léteznek olyan helyzetek, amikor teljesen mindegy, ki melyik pártra szavaz, mert a közös öröm és büszkeség mindent felülír. És szerencsére egyre több ilyen büszkeségre okot adó folyamat zajlik körülöttünk. Hogy csak egy példát említsek: Budapest ma a világon az egyik legfelkapottabb hely, és ezt nemcsak én mondom, hanem az a számos külföldi, akivel a munka vagy a magánélet révén kapcsolatban állok, és akik, az itt forgató hollywoodi szupersztárokkal együtt, kivétel nélkül beleszerettek a városba. Abban bízom, és ezt várom a jövőtől, hogy lassan megtanulunk örülni az ilyen dicséreteknek. Sőt, akár büszkén ki is tudjuk magunkat húzni az állandó fanyalgás és önmagunk cinikus lekicsinylése helyett.

Farkas Anita

 

Lapszám: