Randevú földön és égben
„Az én szobraim mindegyike az emberi testről szól” – mondta néhány éve Bencsik István. A nemrégiben, nyolcvanöt éves korában elhunyt szobrászművész időskori kollekciójában sincs ez másképp.„Az én szobraim mindegyike az emberi testről szól” – mondta néhány éve Bencsik István. A nemrégiben, nyolcvanöt éves korában elhunyt szobrászművész időskori kollekciójában sincs ez másképp: a színes gipszkollekció egészen új megvilágításban jár körül egy gyönyörű női testet.
Amikor a Műcsarnok felügyeletét pár esztendeje átvette egy jelentős magyar szakmai szervezet, a magyar művészeti média egy karakteres részében rögtön óriási felhördülés tört ki, hogy most aztán biztosan egy poros, nemzetieskedő, pártprogramot végrehajtó időszak következik. Nos, hála istennek nem így lett, „cserébe” a Műcsarnok folyamatosan magas szintű, alapos kurátori felkészüléseket követő egyéni és csoportos kiállításokat rendez – nemhogy elzárva magát a kor kihívásaitól, sőt éppen hogy – annak kockázataival együtt – elfogadva azokat. A november elején nyílt három kiállítás végképp ezt bizonyítja.
Az Élesdi Művésztelep 20 éve (kurátor Kondor-Szilágyi Mária) című tárlat rendkívül szuggesztíven mutatja be az elmúlt évtizedek magyar festészetének karakteres – szellemi, tartalmi, formai – megújulását. Újra bebizonyosodik például, hogy az Erdélyben született, ám tanulmányaikat Magyarországon végző festők ebben a megújulásban milyen jelentős szerepet játszanak, amely jelenség még nincs is kellően elemezve, értékelve. Csak egy kamaratermi méretű helyiségben, de erős atmoszférája folytán meghökkentő erejű az idén hetvenéves Valkó László képkiállítása. Ennek fókuszában sajátos parafrázisai állnak, melyek klasszikus festők tájképeinek számítógépes „átigazításai” (kurátor Rockenbauer Zoltán). Az idillikusból, a természethűből korunknak megfelelő kietlen tájak válnak, a puszta pusztulássá alakul, az eredeti festmény printté. De el kell fogadnunk Valkó László kemény művészi értelmezését: ez már nem rémálom, nem rossz álom, ez valóság.
S ha ez sétánk sorrendje, hamarosan átlépünk a Bencsik István és tanítványai munkáit bemutató terembe (kurátor Wehner Tibor), ahol hosszú évek után a fővárosban ismét találkozhatunk a nemrég elhunyt mester – ráadásul legújabb – plasztikáival. Torokszorító felidézni, hogy az idén nyolcvanöt éves szobrász talán utolsó fővárosi látogatása volt, amikor éppen szeretett mestere, Somogyi József centenáriumi kiállításának nyitásán vett részt a Vigadóban. Ugyanakkor felemelő arra gondolni, hogy az itt látható kollekció gondolata nyolcvanadik születésnapja után fogalmazódott meg benne! Bencsik István vadonatúj kollekciót hozott ekkoriban létre, a kő-, márvány-, faszobrok alkotója a gipszet, mint kiállításra kész plasztikák alapanyagát, először vállalta, s ugyancsak először állított ki – egy hat évtizedes pálya (!) betetőzéseként – színes szobrokat. S igen – ahogy állította – itt a valóság, egy gyönyörű női test fragmentumainak bemutatásával (mert a torzó ezekre a művekre nem használható kifejezés!), amelyek egy-egy csípő, tompor, fenék, mell, has, combnyak remekmívű gipszöntvényeként – a teljes női testnek tehát valamiféle kimetszett részeként – mutatják magukat. A plasztikai metszetek hatását azonban még megemeli, hogy a művész ezek egy-egy felületi részét (minden esetben domborított részét!) élénk rózsaszín, lila sötétkék színekre festi. A látszatra, de képzeteiben hideg gipsz ekképpen, a formák eredeti kimetszéseivel és a színek erejével szinte átforrósodik, s egy újfajta erotikus-plasztikus szobrászi gondolkozásmód manifesztálódik.
Tudjuk, hogy Bencsik Istvánt egész életében foglalkoztatta az emberi test, a női test. Gyönyörűen nyilatkozott erről korábban: „Az én szobraim mindegyike az emberi testről szól… Az ember teste természetesen hordozza a személyiségét, hordozza az ember szépségét, csak nem egy kiragadott pillanatban, hanem egy folyamatban. Tehát az ember úgy mutatja meg magát igazán, hogy az időben létezik, egy olyan dimenzióban, amelyik teljesen eltér a szobrászat dimenziójától. Az én szobrászati programomnak a lényege, hogy bármilyen testrészletről is legyen szó, el kell játszania saját magát.” A különös az, hogy ezek a sorok 1997-ben jelentek meg, azóta eltelt majd húsz év, s a művész közvetlen a halála előtti években képes volt létrehozni egy olyan műegyüttest, amely a folyamatosságot is képviseli eszményeiben, programjában, mégis bizonyítja folyamatos megújulókészségét, képességét. Ezek a testrészek – ahogy ő fogalmazott – eljátsszák saját magukat. Nem véletlenül a szobrász saját maga adta a kitűnő, egyszerre profán, huncut, konkrét és elvont címet: Randevú.
A művész egyszerre randevúzik itt egy (számára új) kiállítási anyaggal, a modellel, a szobraival, ezeken keresztül a szépség személyes szeszélyével. Majd mesterré alakul, és meghívja egy találkára volt tanítványait, pécsieket és budapestieket egyaránt. Ha az élesdi művésztelep képei kapcsán a magyar festészet megújulását vehetjük észre, úgy ezen a „randevún” a kortárs magyar szobrászat innovatív, meditatív, metaforikus folyamatainak lehetünk élvezői. A kitágított, újraértelmezett szoborfogalom konkrét jelein érzékelni Bencsik István gondolatra, de vitára is mindig kész személyiségét. Hivatkozott kis könyve utolsó mondata így hangzik: „A jól képzett szobrásznak megvan az ereje ahhoz, hogy akkor se csináljon szart, ha tíz kézzel veszik meg a szobrát.” Hát bizony a kiállítás látványa alapján azt állíthatjuk, hogy itt csupa jól képzett szobrásztól látunk művet… Bízhatunk abban, hogy immár a Jóisten magasából, az ottani találkát követően maga Bencsik István is így tekint le tanítványaira.
Feledy Balázs
Fotók: T. Szántó György/Demokrata