Van, akinek a mai napig Kapa és Pepe párosa jut eszébe róla, más a Krétakör, a Bárka Színház vagy a Nézőművészeti Kft. elő­adásaiból, az elhíresült káromkodós videókból vagy a Munkaügyek című IrReality show-ból ismeri. Mucsi Zoltánnal Tóth János című új sorozatáról, az alkotás tiszteletéről és a megtörhetetlen idealizmusról beszélgettünk.

– Tóth János gyógyszerfüggő közhivatalnok a Fővárosi Munkaügyi és Munkavédelmi Felügyeleten. Azaz csak volt, hiszen az osztály megszüntetésével gyökerestül felfordult az élete: munkanélküli lett, és az anyja lakásából is el kellett költöznie. A Munkaügyek szereplői közül egyedül az ő sorsát követhetjük tovább a Duna Tv-n. Az 52 részes új sorozatra egyfajta folytatásként tekintsünk, vagy egy teljesen önálló szériaként?

– Olyan értelemben mindenképpen folytatás, hogy egy ráncos, fiatalnak már csak nagyon jóindulatúan nevezhető, nagy orrú emberről szól, Tóth Jánosról, aki a Munkaügyekben is volt. Olyan értelemben viszont teljesen más a dolog, hogy Tóth Jánost új környezetbe helyezték. Ezzel együtt pedig a figura is változik: útkeresésben van. Munka nélkül, lakás nélkül, magányosan kezdi felépíteni az életét, miközben az alapszemélyisége nyilván megmaradt.

– Óriási jellemfejlődés nem is tenne neki jót a karakterhez tapadó nézői elvárások miatt. Nem lehet könnyű balanszírozni a forgatókönyvíróknak.

– Még soha nem írtam forgatókönyvet, de úgy képzelem, mégis adhat egyfajta szabadságot, hogy ezt az embert most teljesen új közegbe lehet betenni. Ahol persze ugyanolyan bénán vagy szerencsétlenül viselkedik, mint ahogyan megismertük. Mert Tóth János egyszerűen ilyen: nagyon kevésszer lépi meg az optimális lépést, nem igazán mozog jól a világban. És valószínűsíthetően nincs ezzel egyedül a föld néhány milliárdnyi lakosa közül.


– A Munkaügyek eléggé megosztotta a nézőket: a kisebb rajongói réteg mellett mindvégig gyenge nézettségi számokat produkált. A Tóth Jánostól többet várnak?

– Ez ennél összetettebb kérdés. Hogy egy filmes példával éljek, hiába jönne ki a mozikban egy kazah vagy üzbég Oscar-díjas film, valószínűleg soha nem néznék meg annyian, mint egy amerikait. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a közszolgálati csatornák eleve nincsenek versenyben a kereskedelmi tévékkel. De ma már azok megaprodukciói is gyengülni látszanak az internetes letöltések miatt.


– Mucsi Zoltánt mint színészt érdekli egyáltalán az ilyesmi: hogy hányan nézik?

– Naná. Ha az ember erre a szakmára adja a fejét, szeretné, hogy nagyon sok emberhez eljusson, amit csinál. Pláne, ha tartalmas, okos, humoros dologról van szó. És tény, hogy sokfajta humor van, de szerintem a mi vállalkozásunk mind a Munkaügyekben ilyen volt, mind a Tóth Jánosban ilyen lesz: jó ízlésű, okos humort csinálunk, ami reményeink szerint továbbra is megtalálja majd a maga nézőit.


– A televíziónak ráadásul lehet fordított hatása is: beviheti a színházba a nézőt. Gondolja, hogy Tóth János vagy Mucsi Zoltán képes erre?

– Fogalmam sincs. Szerencsére van elég munkám a színházban és a családdal is, így időm sem marad ráfeszülni a különböző számokra.


– Ha már család, a magánéletéről igen keveset tudni. Szándékosan nem beszél erről soha?

– Az a helyzet, hogy a Mucsi Zoltán, mint láthattad, egy nagyon helyes, fiatal, kisportolt, rendkívül művelt és rendkívül korrekt, a világot nagyon pontosan látó ember. És vannak szerepei, amelyeket kivétel nélkül fantasztikusan old meg. Én ezeken keresztül szeretnék kommunikálni a világgal, nem a magánéletem történésein át. Éppen ezért interjút sem szívesen adok. Amit erről a világról gondolok, valami módon úgyis ott van a darab- és kollégaválasztásaimban, a szerepeimben. Ha mást akarnék mondani, akkor sem nyilatkozatokban tenném, inkább írnék egy verset, festenék vagy zenélnék. Az újságírói kérdések kilencven százaléka ráadásul eleve nem érdekes, ami meg igen, arra nem szívesen válaszolok.


– Ha jól sejtem, ez utóbbiak inkább közéleti-politikai természetűek, miért ne lehetne válaszolni rájuk?

– Mert már egy jó ideje olyan országban élünk, ahol folyamatos ellentét feszül, az erről való véleményem pedig, ahogyan a családom is, az én magánügyem. Miközben nincsenek illúzióim, én is itt élek, tudom, ha az ember nem mond semmit, akkor is besorolják ilyen-olyan oldalakra az alapján, kikkel mutatkozik együtt, vagy mikben dolgozik.


– Akkor meg már nem mindegy?

– A beszéléshez alkat is kell. Vannak vezető típusú személyiségek, akik bátran és szenvedélyesen deklarálják minden fórumon a politikai-vallási hovatartozásukat. Szerintem viszont az ilyesmi sokkal intimebb dolog. Jézus például elég tűrhető vallási vezető volt, ha nem tudok nála pontosabbat és okosabbat mondani, ami csetlő-botló, földi emberként elég nehéz volna, úgy érzem, ilyen kérdésekben jobb, ha csendben maradok. Az eddigi hatvan évem alatt néhány kivétel akadt csupán, amikor valami úgy kiverte nálam a biztosítékot, hogy nem bírtam tovább csendben maradni.

Fotó: Somfai Sándor/Demokrata


– Arra gondol, hogy nemrégiben kiállt például az olimpiai népszavazás mellett, mondván: nem hazaáruló, aki aláírja az erre vonatkozó momentumos kezdeményezést?

– Erre is. Mert úgy érzem, senkinek sincs joga a másikat megbántani csak azért, mert mást gondol, mint ő. Én legalábbis mindig igyekszem csínján bánni a kijelentéseimmel, mert egyrészt nem szeretnék másokat megbántani, másrészt könnyen lehet, hogy pont én vagyok az, aki hülyeséget gondol, vagy nem látja a fától az erdőt. De ettől az ügytől függetlenül is azt hiszem, a pozícióban lévő embereknek általában sokkal óvatosabban kellene bánni a szavaikkal, és inkább valahogy a beszélgetésre, az eszmecserére, az értelmes érvek kulturált ütköztetésére helyezni a hangsúlyt.


– Talán sokan furcsállhatják is, hogy most éppen mi beszélgetünk.

– Pedig ennek kellene a normálisnak lenni, az egyébként lehet, hogy bizonyos tárgyakról fennálló véleménykülönbségeink ellenére is. Akár egy munkahelyen: az a jó csapat, ahol nem egyformán gondolkodik mindenki, a másik, akár a többségtől is eltérő véleményét nem elítéléssel, megvetéssel vagy kirekesztéssel sújtják. Az értelmes vitához, ahol a meggyőzés nem egyenlő az ellehetetlenítéssel, az elhallgattatással, persze sokkal több energia és idő kell – hosszú távon mégis csak ezáltal lehetne jobb a társadalom. És attól, ha a politika nem írná felül folyton a szakmaiságot. Ahogy a jó szívsebésztől sem kérdezi meg egyetlen politikus sem a műtét előtt, hogy kire szavazott, mert ha nem erre vagy arra, akkor átmegy inkább a szomszéd henteshez, az oktatásban, színházban, kultúrában hasonlóképp kellene a dolognak működnie.


– A Scherer Péterrel, Gyulay Eszterrel és Katona Lászlóval alapított Nézőművészeti Kft. nevű társulat egyik darabjában, a Nézőművészeti Főiskolában hangzik el, hogy a színház meghalt, mert a nézője fellázadt, mivel nem foglalkoztak vele eleget – annak ellenére, hogy egyetlen nézőre 12 rendező és 572 kritikus jutott. Tekintsük ezt egy erre vonatkozó szomorú látleletnek?

– Nem, ez az egész nyilván el van túlozva. Az alapötlet, még 2003-ban abból született, hogy az előadás létrehozói közül, beleértve Árkosi Árpád rendezőt is, senki nem végzett színművészetit. Folyamatosan ment az ezzel kapcsolatos hülyéskedés, míg valamelyikünk fejéből kipattant az ötlet: csináljunk egy ilyen darabot, benne egy nagy adag a szakmára, illetve az ideális nézőre vonatkozó abszurditással. Persze tagadhatatlan, hogy van ebben egy jó adag féltés is: mindannyian nagyon szeretjük és fontosnak tartjuk a színházat, sőt, a jó színházat, hisszük, mint a zenét, a művészetet, hogy nem szűnhet meg. Már csak azért sem, mert az ember nem létezhet ezek nélkül. Vagy igen, de az egy teljesen értelmetlen lét. Itt van például a költészet, ami csodálatos sűrítésekben képes elmondani sok mindent helyettünk. Ha elér egy verssor révén a katarzis, nem csak azt érzem, hogy jó, hanem sírok vagy nevetek. Sőt, valamikor a kettő összeér: ennél alig van csodálatosabb.


– Ehelyett manapság mintha nem érezni, hanem mindenhez érteni lenne a divat, a focitól a művészeteken át a politikáig mindenről mindenkinek megfellebbezhetetlen véleménye van.

– Pontosabbnak kellene lennünk. És főleg szerényebbnek. Mert fikázni valamit, aminek szintén nagy divatja van, könnyű. Úgy focizni, mint a Barcelona, vagy létrehozni valamit, például egy előadást, viszont nagyon nehéz. Irdatlan munka feszül benne. És ha valaki nagyon sokat dolgozik, akkor nagyon szereti a Jóisten, és megsimogatja: ebből lesznek a nagy alkotások, óriási eredmények. Olyan ez, mint a földművelés: kell őszi szántás, tavaszi szántás, el kell vetni azt a magot, kapálni kell, aratni, betakarítani. És igen, van, hogy mindent megtettél, mégis jön a vihar, és elver mindent. De ez nem minősíti, pláne nem kisebbíti a befektetett energiáidat. Az pedig, hogy a kudarccal mit tudsz kezdeni, kibírod, tanulsz belőle, dühös leszel, agresszív, tahó, már megint egy másik, a személyiségedtől függő történet. Egy biztos: a munkát, az eredménytől függetlenül, senkitől nem szabadna elvitatni.


– De ha sokan gondolják valamiről, hogy rossz, az csak nem lehet jó?

– De attól még nem kell átharapni a másik torkát. Én sem teszem, pedig perceken belül hatvanéves leszek, és nemegyszer tört már meg az idealizmusom, a lelkem. Mégsem ment el az élettől a kedvem, ahogyan a munkától, az alkotástól, a négy gyerekem nevelésétől sem. Lehet, mert az idők során megtanultam azt is, mit szabad elvállalnom, és mit nem, miben vagyok érvényes, és miben inkább nevetséges. És mert ma már azt is tudom, hogy csinálni csak úgy szabad valamit, ha az tökéletes állásfoglalás is egyben. Mint Radnóti az Eklogáival. A világ legnagyobb csodája, hogy valaki képes ilyen kilátástalanságban ilyen költeményeket írni, mert az alkotás ugyanolyan fontos számára, mint a levegővétel – ez a versértéken túl az emberi nagyság és tartás bizonyítéka. És ilyenkor a Teremtő is közbelép: vigyáz arra, hogy mindez megmaradjon az utókornak.


– Ez viszont már túlzott idealizmusnak tűnik.

– Mert hiszem is, meg tudom is, hogy az emberek nagy része jó. A baj inkább a többséget irányító kisebbség erkölcsi állapotával van. Ezért nagy a felelőssége a hatalmon lévőknek, legyenek azok politikusok vagy színházigazgatók, mit mondanak, mikor és hogyan. Egy félrecsúszott mondat vagy gondolat olyan, mint a tűz: elég egy kis szikra a nyári szárazságban a tarlón, és iszonyú pusztítás lesz a vége.

Farkas Anita