Jelenlegi hely

Tamás ujjaival az Isten üzen


Az édesanya csupa vibrálás és energia, a fiú csupa nyugalom és csendes bölcsesség. Érdi Szabó Márta televíziós szerkesztőt és Érdi Tamás zongoraművészt nem csak a határtalan szülő-gyerek szeretet köti össze: kölcsönösen mentették már meg egymás életét.

„Hol volt, hol nem volt, volt egy cimborám, várt, várt, mindig várt, szóval várt reám” – generációk számára ismerős dallam, amely százezreket varázsol vissza ma is a gondtalan gyerekkorba. A Magyar Televízió 1973-ban szeptemberében indította útjára a Benedek Elek lábnyomain lépdelő Cimborát, a kifejezetten a tíz év körülieknek szánt kulturális magazinműsort. Ahogyan a Cimbora névvel örökre összeforrt Érdi Szabó Márta főszerkesztő élete is. Aki szerencsére nem az a feladós fajta. Mikorra a közszolgálati csatornában hosszú évek pénzelvonása után 1998 és 2002 közt végleg felrobbantották a gyerekosztályt, a sors már réges-régen megpróbálta a türelmét: Tamás fia 1979-ben koraszülöttként jött a világra, majd a hibás inkubátorkezelés következtében megvakult, az előző házasságából született Balázst pedig huszonöt évesen, motorbalesetben veszítették el.


Kész csoda

– Amikor egymás után meghalt a fiam, az anyám, majd a 34 hazai gyártású gyerekműsornak véget vetve kirúgtak a tévéből is, ha nincs Tamás, és egy csodálatos férj (Érdi Sándor tévés, az egykori legendás Stúdió főszerkesztője – a szerk.), biztosan belehalok. Pláne, hogy kezdetben úgy tűnt, Tamás pályája is igen döcögősen indul: hiába volt tehetséges, akire már Kocsis Zoltán is igen korán felfigyelt, a zeneakadémiai felvételét túlkorosságra való hivatkozással elutasították. Hogy ebben mennyi volt a valóság, és mennyi az irigység, már sosem tudom meg. Utólag mégis azt mondom, jót tettek velünk, Tamást ösztöndíjjal felvették a torontói Royal Conservatory of Music zongora szakára, ami négy, utazgatással teli, gyönyörű évet adott mindannyiunk számára – meséli a ma is kirobbanó energiájú É. Szabó Márta, lopva oda-odapillantva a már lassan ősz hajszálakkal küzdő egykori kisfiára. Akiről, leszámítva az állandóan hordott fekete napszemüveget, első látásra senki nem venne észre semmi furcsát. Pedig már a létezése is kész csoda, és hogy így tud zongorázni, annak lényegét Szabó Magda fogalmazta meg a legtalálóbban: „Én csak írni tudok, de Tamás ujjaival az Isten üzen.”

– El is kezdtem papírra vetni a fiam életét, amely persze nem függetleníthető családunk történetétől. Tamás kalandos érkezése és különleges volta ugyanis mindannyiunkat megváltoztatott, nemcsak a rengeteg aggódás miatt, de új kapukat is kinyitott. Sokszor elmeséltem már, de nem tudom ma sem megrendülés nélkül felidézni a születését: Kiss Annával készítettem egy gyönyörű beszélgetést a következő Cimborába, majd másnap már a kórházban találtam magam. Öt és fél hónapos terhes voltam ekkor, még két hétig bírtuk együtt, amikor is sürgősségi császárral, életveszély miatt kivették belőlem. Négy hónapig feküdt az inkubátorban, s nem az orvosok tehettek róla, hogy az akkoriban nagyon drága oxigénszabályozó hiányában megvakult.

Hogy a rettenetes, több éven át tartó sokkból mennyi jó is származik majd, ekkor még nem sejthették. Hosszú engedélyeztetési procedúra után került így az Érdi család 1981-ben az Egyesült Államokba, és bár a fiú látását nem sikerült visszanyerni, de a műtét megszabadította szemfájdalmaitól. Amerikában ráadásul megismerkedtek olyan világhírű magyarokkal, akiknek a létezéséről itthon szinte senki sem tudott. Közvetve tehát Tamásnak köszönhető a Szabófalvától San Franciscóig című sorozat létrejötte, amelynek keretében ötvenegy, határaikon túl élő, nagy karriert befutó, világhírű magyar portréját készítette el a házaspár.


Klassz a pARTon!

– Tamás révén kezdtem lassan odafigyelni a hátrányos helyzetű gyerekekre is, és döbbenten tapasztaltam a zene csodálatos erejét. A mai klasszikus zenei generáció jó része, Keszei Bori operaénekestől Kelemen Barnáig mind résztvevői voltak a tíz éven át vezetett nyári zenei Cimbora-táboroknak, ahova, szintén Benedek Elek nyomdokain, ép és fogyatékkal élő gyerekeket együtt hívtunk határon innen és túlról. Fantasztikus nyarak voltak ezek személyesen Tamásnak is, hiszen látókkal együtt muzsikálhatott, miközben Uri Mayer, Vásáry Tamás, Hamar Zsolt, Rico Saccani, Kesselyák Gergő voltak a karmesterek – meséli Érdi Szabó Márta. Nem rejtve véka alá, milyen bosszúsággal tölti el a mai napig, hogy mindezek motorját, magát a Cimbora műsort lesöpörték, még ismétlésben sem igen láthatják a mai gyerekek.

– Nagyon rosszul élem meg, hogy lassan két évtized óta nincs a gyerekeknek, ha nem is a Cimbora, de az, amit mi olyan nagyon jól csináltunk évtizedekig: a valódi gyerektelevízió. Ehelyett óvodás műsorokkal és néhány Amerikából vett csomaggal elintézzük őket. A mai fiatal tévések meg honnan tudnák, hogyan kell gyerekeknek műsort csinálni, ha mi nem tanítottuk meg őket? Én Bálint Ágnes mellett nőttem fel, ma nincsenek hasonló példaképek: azzal, hogy az öregeket elavultságra, korszerűtlenségre hivatkozva kirakták, megölték a folyamatosságot. Ennek a mindent ki- és lecserélünk tébolynak hosszú távon pedig borzasztó nagy az ára. Csodálkozunk, hogy külföldre akar menni az ország fele? A fiataloknak semmi identitásuk, az idősebbek egy része meg annyira magyar, hogy megőrülök a farizeus, álszent viselkedésüktől. Mert ha ez a nagy magyarság tényleg igaz volna, ma a Cimbora lenne a fő műsor a közszolgálatin – sorolja mindezt egyetlen nagy levegővel az egykori tévés főszerkesztő.

Csak az utóbbi években tapasztalható némi változás, no nem a televízió vezetésében, hanem a különböző pályázatok elbírálóiban: az ő anyagi támogatásuk nélkül nem létezhetne ma a Cimbora Alapítvány, és nem működnének élő Cimboraláncok országszerte.

De nem akar folyton panaszkodni, mondja, hiszen például óriási dolog, hogy néhány kulturális döntéshozó segítségével immár harmadik éve megrendezésre kerülhet a Tamás arcával fémjelzett, egyre nagyobb sikerű Klassz a pARTon! nyári, szabadtéri komolyzenei fesztivál. Ez egyszerre elismerése az édesanya sok évtizeden át végzett munkájának, és egy kivételes tehetségű magyar zongoristának – aki a csodával határos módon legyőzte a lehetetlent. És akiről a híresen szigorú Kocsis Zoltán így nyilatkozott: „Sokkal érzékenyebben nyúl a billentyűkhöz, mint a látó emberek. Úgy hiszem, hogy a játékában bizonyos dinamikai tartományokban olyan érzékenység van jelen, ami nálunk természetszerűleg nem lehetséges. Azt merném mondani, hogy talán chopini mértékkel lehetne ezt a képességet mérni.”


„Ő az én szemem”

– Pedig soha senki nem ültetett le kényszerrel a zongorához, én találtam rá dédapám öreg hangszerére a balatoni házunkban. Mindenben, a mosógép centrifugálásában, a villamos fékezésében a hangokat kerestem. Végül kiütéssel nyert a zongora, folyamatosan jöttem rá, hogy nincs számomra tökéletesebb ennél a hangszernél: akár egy zenekart is helyettesít, annyi színe, árnyalata van, ha jól használja az ember – élénkül fel a zene említésére az addig csöndesen üldögélő Tamás. Hogy mindez valóban vele született, mi sem bizonyítja jobban: három-négy éves lehetett, amikor különböző hangnemekben lepötyögte a Marseilles-t. Innen pedig nem volt megállás: a szülők először Kocsis Zoltánt keresték fel, aki a mai napig „pót­anyaként” funkcionáló Becht Erikához irányította őket. Ő Kollár Zsuzsával együtt kidolgozta azt a speciális zenepedagógiai módszert, amely révén a vak gyermek számára „láthatóvá” váltak a kotta bejegyzései.

– A Mozart-műveket úgy tanultuk, hogy a tanáraim lejátszottak egy részt, s nekem, mint egyfajta izgalmas zenei rejtvényt, meg kellett fejtenem, ki kellett következtetnem, hogy azok hogyan folytatódnak. Bartóknál már ez nem megy, ott a kottaképet mondják el lépésről lépésre, szünetjelekkel és egyéb utasításokkal, s így lesz enyém a nyers kottakép. Emlékszem, a torontói szimfonikusokkal éppen egy Mozart-zongoraversenyre készültünk, amikor a karmester megtudta, hogy nem látok, és teljesen megrémült. Egyetlen próba elég volt, hogy egymásra hangolódjunk, s abszolút a zenén keresztül kommunikáljunk.

Hogy Tamás ezt milyen tökéletesen csinálja ma is, bizonyítja az a rengeteg koncert, amelyet fiataloknak ad szerte az ország legeldugottabb településein és a határainkon túl.

– A Kodály-évben kezdtem gyerekeknek mesélni és zongorázni kistérségi iskolákban, de jártam Miami hat középiskolájában is, ahol különös élményként mindenütt ütemes vastaps tört ki a Marosszéki táncok után. Múlt héten Füreden gimnazistáknak játszottam próbaképp a 16-i zeneakadémiai koncert műsorát, feleségem, Réka mondta, hogy csak az ötvenötödik percnél kezdtek mocorogni – amikor már egyébként én magam is.

Apropó, Érdi-Harmos Rékát szintén a zongorának köszönheti Tamás. 2011. november 2-án, éppen a születésnapján hallotta először Tamást egy koncerten, és már másnap levelet írt, hogy megköszönje élete legcsodálatosabb ajándékát, Liszt Consolationját, amit a zongorista akkor játszott először.

– Édesanyám erre azt válaszolta, miért nem írja meg mindezt nekem, ott a beszélő komputerem. Így kezdtünk levelezni, néhány hét múlva együtt karácsonyoztunk, fél évvel később Liszt Sposaliziojával megkértem a kezét, végül 2013-ban a zsúfolásig megtelt bazilikában volt az esküvőnk. Azóta édesanyáméknak is kicsit könnyebb talán. Mert Rékával nemcsak szerelemmel szeretjük egymást, de tevőlegesen beszállt az életem megszervezésébe, a családi felolvasásokba, felkísér a pódiumra, miközben rendkívül tehetséges fotós. Azt szoktam mondani: ő az én szemem.

Farkas Anita

Érdi Tamás-bérlet, MVM Koncertek
„A Zongora 1-ben” sorozat

2017. március 16., 19.30., Zeneakadémia Nagyterem, műsoron Beethoven: cisz-moll szonáta (Holdfény), op. 27/2 – Kocsis Zoltán emlékére, Schubert: Négy impromptu, op. 90 D 899, Schubert: Három zongoradarab, op. posth. D 946

2017. április 28. Festetics Palota, Tükörterem, műsoron Chopin és Liszt művei

2017. április 30., 10 óra és 11. 30., Festetics Palota, Tükörterem, A hangszerek világa, hangszerbemutató gyerekeknek

2017. december 10., 19 óra – Festetics Palota, Tükörterem, műsoron Liszt, Bartók, Debussy művei.

 

Lapszám: