Valóra vált álmok

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Minden szerepben azt keresem, mi a karakter motivációja, mi az, amit el akar mesélni a mozdulatokon keresztül – vallja Földi Lea. A Magyar Nemzeti Balett társulatának fiatal balerinája a tánc világnapján „Az évad legjobb pályakezdő táncművésze” díjat vehette át.
 

– Hogyan tudta meg, hogy ön kapja az elismerést?

– Különleges helyzet volt, nem fogom egyhamar elfelejteni: a Magyar Nemzeti Balett egyik próbájára bekopogott a társulat balett-titkára, és azt mondta, Lea, van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy te kapod idén a legjobb pályakezdő táncművész díját, a rossz pedig az, hogy nem tudod átvenni, mert aznap este lesz a premiered a Vágy villamosában, Blanche szerepében.


– Ami ugyancsak egyfajta szakmai elismerés, hiszen a Venekei Marianna koreográfiájával készült Tennessee Williams-átiratban az ősbemutatón Stellát táncolta, az idén viszont megkapta a főszerepet, Blanche-ot.

– Tavaly volt az ősbemutató, és nagyon nagy élményt jelentett a darab születésénél jelen lenni. Ugyanakkor nem volt egyszerű, hiszen fél év állt rendelkezésünkre, közben pedig feszített tempóban vittük a repertoárt. Az akkori próbaidőszak alatt Venekei Marianna említette nekem, hogy lát Blanche szerepében is, nézegessem szabadidőmben a lépéseket. Persze a premierig nem volt erről szó, a bemutató után azonban Carulla Leon Jessica, aki Blanche-ot táncolta az első szereposztásban, bejelentette, hogy babát vár és lemondta az előadásokat, Balaban Cristina vette át a helyét. Marianna pedig mondta, készüljek, mert jövőre Blanche leszek. Így idén felvételről megtanultam a koreográfiát, a próbák során pedig rám alakítottuk a szerepet. Nem voltak nagy változtatások, de Marianna látta, mi áll jól nekem, néhány mozdulatra azt mondta, inkább egy másik formában érvényesülne, és volt, hogy én is gondolkodtam egy-egy mozdulatsoron, készítettem egy másik verziót, amire Marianna is áldását adta. De a legfontosabb, hogy nagy szabadságot kaptam tőle a karaktermegformálás terén.


– Ez miért fontos önnek?

– Az a fajta táncos vagyok, aki nem csak a balett-teremben, hanem otthon is foglalkozik a szereppel. Elolvastam a darabot, megnéztem a film- és a prózai színházi változatát is. Sokat töprengtem azon, hogyan lehetne közvetíteni a közönségnek a karakterem érzéseit, motivációit, már csak ezért is voltam hálás a koreográfusnak, hogy elengedhettem magam a szerepben, kiélvezhettem minden pillanatát. A vágy villamosában Blanche összetettebb, színesebb karakter, mint Stella, ráadásul a két órás darabban gyakorlatilag folyamatosan a színpadon van. Így a tavalyi évadban, az ősbemutató premierje előtti hetekben a koreográfus jóval többet foglalkozott a Blanche-ot játszó táncosnővel, én pedig magamban érleltem Stella szerepét. A próbafolyamat vége felé Marianna azt mondta, köszönöm, hogy ennyi színt hozol a szerepbe, annak ellenére, hogy bármit is mondtam volna neked. Igyekeztem Stella karakteréből kihozni a maximumot, és nagyon örültem, hogy ez ilyen jól sikerült. Idén pedig, Blanche megformálásával, mondhatni, hogy egy szerepálmom vált valóra.


– Szülei prózai színészek, talán ennek is lehet köze ahhoz, hogy ennyire fontosnak tartja a szerepei lélektani oldalát?

– Abszolút. Egészen kicsi koromtól láttam otthon, a szüleim hogyan készülnek egy-egy előadásra, a családi vacsorákon ez gyakran téma volt. Nálunk a rokonság nagy része színpadi ember: a nagynéném hegedűművész, unokatestvéreim is klasszikus zenészek. Rengeteg időt töltöttem a Miskolci Nemzeti Színházban gyerekként, egészen korán beszippantott ez a világ. Színházi környezetben nevelkedtem, így számomra ez a természetes hozzáállás a szerephez, és magához a balettművészethez is. Főiskolásként mikor lehetőséget kaptam, hogy táncoljak variációt a háziversenyen vagy akár külföldi megmérettetésen, mindig is érdekelt, hogy a karakter miről akar mesélni a mozdulatokon, a lépéseken keresztül. Igyekeztem minden mozdulatra valamiféle érzelmi okot keresni, hogy mit miért csinálok, ez a késztetés pedig nemhogy megmaradt, inkább csak elmélyült bennem. Hiszen van egy mozgásanyag, és ott van mögötte az ok is, hogy mi játszódik le a szereplő fejében. Enélkül nincs igazán hiteles alakítás.


– Táncolta többek közt A bahcsiszeráji szökőkútban Zarémát, a Don Quijote-ban a Cigánylány és Mercédesz szólóját, most pedig Blanche-ot, sőt, a június elején műsorra kerülő Hófehérkében a Mostohát. Ezek a karakterek állnak legközelebb a személyiségedhez?

– Talán igen, hiszen én leginkább a karakteres, temperamentumos szerepekkel, az érzelmek megjelenítésével tudom megragadni a közönség figyelmét, így tudok eljutni hozzájuk, átadni nekik a mondanivalómat. Azért tartom ezt fontosnak, mert nincs kifejezetten szép spiccem és nem gondolom magam kimondottan jó forgónak. A vezetőség és a balettmesterek jól ismernek minket, pontosan tudják, kihez mi illik, kinek melyik karakter áll jól. A Don Quijote nekem személyesen nagyon sokat adott, ebben volt az első komolyabb szerepem, a Cigánylány szólója olyan nagyon jól sikerült, hogy hozta magával a többit.


– Mint például a Csajkovszkij zenéjére készült George Balanchine Téma és variációk című szimfonikus balettjének női szólóját. Ebben mi volt a kihívás?

– Ez a szóló pontosan az ellentéte annak, amit a karakterformálásról mondtam. Balanchine darabja ugyanis egy báltermi közegben jelenik meg, nincs cselekmény, csupán a tánc a maga szépségében és virtuozitásában, a koreográfia tökéletesen követi a zene történéseit. Annyi könnyebbség volt számomra ebben az egyébként rendkívül nehéz előadásban, hogy a táncművészeti főiskolán már készültem a női szóló egyik részletével a háziversenyre, így az nem volt számomra teljesen idegen. Nagyon sokat fejlődtem ettől a szereptől. A premier előtt eljött Amerikából John Clifford, a darab betanító balettmestere, akitől rengeteget tanultunk. A Balanchine-technika egészen más, mint az orosz Vaganova-módszer, ami egyébként a klasszikus balettoktatás alapja Magyarországon. A Téma és variációk a lent hangsúlyos lépésekkel, a rendkívül gyors lábtechnikával sokkal inkább a virtuozitást helyezi előtérbe. A premier előtt nagyon izgultam, mivel azonban éreztem, hogy Aradi Mária mesternő száz százalékig megbízik bennem, ez komoly húzóerőt jelentett. Hetekig izgultam, hogyan sikerül majd, mikor pedig ott álltunk a függöny mögött, meglepődtem, hogy mennyire nyugodt vagyok. Ez a nyugalom pedig az előadás végéig megmaradt.


– A lámpaláz idővel megszokható?

– Ez a próbafolyamattól is függ, hogy kikkel próbálsz, mennyi időd volt elmélyedni egy szerepben. És persze ott a legfontosabb, a rutin. Az első szólómnál remegtem, mint a nyárfalevél, de ahogy múlik az idő, és jönnek a pozitív visszajelzések, egyre kevésbé izgulok. Az pedig, hogy a negyedik szezonomban huszonhárom évesen már néhány általam olyannyira vágyott szerepet eltáncolhattam, számomra óriási dolog.


– Külön kiemelte Aradi Mária nevét: mint minden művészpályán, a balett-táncosok életében is fontos a mester és tanítvány kapcsolat?

– Túlzás nélkül állítom, amit mára elértem, az nagyrészt Aradi Mária mesternőnek köszönhetem. Tizenöt évesen meglátta bennem azt, hogy mi lehet belőlem. Terelgetett a pályán és mindvégig hitt abban, hogy egyszer szólista lehetek. Így én is elhittem, hogy képes vagyok rá.


– Párja, Apáti Bence balett-táncos, akivel szintén volt már lehetősége együtt színpadra lépni: az érzelmi kapocs adhat pluszt az alakításban?

– Pár éve táncoltunk már együtt, de valóban, hosszú idő után most volt alkalmam újra színpadra lépni Bencével, aki vendégként Girej kánt alakította A bahcsiszeráji szökőkútban. Azt hiszem életem egyik legszebb pillanata volt, nagyon sokat adott nekem a színpadon érzelmi szempontból is. Mikor tánc közben a szemébe néztem, úgy éreztem erőt ad, hogy még jobban oda tudjam tenni magam, és kihozzam a szerepből a maximumot. Remélem lesz még alkalmunk együtt táncolni, mert nagyon inspiráló és boldogító volt a közös munka.

Lapszám: