A Bartók Plusz Operafesztivál, Kesselyák Gergely igazgatóval az élén évek óta elszántan hangoztatja az új, mai népoperák megszületésének szükségességét. E cél érdekében írták ki az operaíró-versenyüket is, amelynek idei győztese az osztrák Albin Fries lett Nora című romantikus darabjával.

„Széles tömegeket megszólítani képes mai nép­opera nélkül az operajátszás múzeummá, társadalmi támogatottság híján rétegműfajjá szűkül. A rendezői operajátszás késleltette a műfaj lassú elsorvadásának folyamatát, de ez ma már nem elegendő. Az opera megújításában és megmentésében most a zeneszerzőkön a sor!” – így szólnak az új kor operájának megszületéséért fogalmazott kiáltvány kezdősorai. A Kesselyák Gergely karmester, a Bartók Plusz Operafesztivál igazgatója által megfogalmazott célkitűzés egyúttal felszólítja a világ zeneszerzőit olyan új népoperák létrehozására, amelyek egyesítik a musicalek világszintű népszerűségét a komolyzene iránt támasztott esztétikai és minőségi elvárásokkal, visszatérve mindezzel Mozart, Puccini vagy Verdi korabeli népszerűségéhez.

Mindez persze csak papíron egyszerű feladat, a gyakorlatban sokkal nehezebb megvalósítani a szükséges kritériumokat, vagyis a visszatérést az emberi hang önmagában is létező kifejező erejéhez, a megfelelő súllyal kezelt dramaturgiához, a harmonikusan végigvitt zenei ívhez.

A jövő kulcsa

Hogy ezek az új, a fenti irányelvek alapján elgondolt közönségdarabok valóban megszülethessenek, a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál még 2013-ban meghirdette A jövő kulcsa című opera­író-versenyt, amelyen azonban először csak 2016-ban választottak győztest: Mátyássy Szabolcs Scaveola című műve nem csak jelentős pénzjutalomban részesült, a darab következő évi, miskolci ősbemutatója osztatlan sikert aratott.

A kezdeményezés ismertségének és színvonalának emelkedését jól mutatja, hogy az idei kiírásra már tizenkilenc pályamű – 6440 partitúraoldal, mintegy harmincórányi zenei anyag – érkezett a világ számos országából, a magyarok mellett osztrák, brit, spanyol, amerikai–francia, izraeli, cseh, guatemalai, brazil–portugál, lengyel, olasz és orosz zeneszerzők küldték be győzelemre esélyesnek gondolt alkotásaikat. A beérkezett művek közül az előzsűri négyet juttatott a döntőbe, amit december 14-én tartottak a budapesti Zeneakadémia Solti-termében. Az operák legjellemzőbb részleteit az est rendezője és karmestere, Cser Ádám jóvoltából félszcenírozott formában, zongorakísérettel ismerhette meg a hallgatóság, a végső döntést az Eötvös Péter Kossuth-díjas zeneszerző, Fekete Gyula zeneszerző, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem rektorhelyettese, Kesselyák Gergely, Marco Taralli zeneszerző és Vaszilij Barkhatov rendező alkotta zsűri hozta meg a színpadon látottak és előzetes tájékozódásuk alapján. A négyezer euróval és a 2020-as Bartók Plusz Operafesztiválon való bemutatkozás lehetőségével járó fődíj nyertese végül az osztrák Albin Fries lett. Nora című darabja „a zenébe rejtett színtiszta szeretetről és szerelemről” szól egy romantikus apa-lánya egymásra találáson keresztül.

Szerelem, szeretet, erkölcs

– Az volt a tervem, hogy operámmal ellenpontozzam napjaink intellektuális zenedrámáit, és újra a szerelemről írjak egy operát. A szerelem, úgy tűnik, már nem mutatható be az atonális kortárs zenei eszközökkel. Korunk intellektuális vagy más szóval apokaliptikus operái szintén kevés affinitást mutatnak az iránt a téma iránt, amely gyakorlatilag a múlt teljes operairodalmában domináns szerepet játszott. Szándékosan választottam érzelmes-szentimentális librettót. Tekintve, hogy az én zenei stílusom a tonális késői romantika, ez a történet is 1890 és 1910 között játszódik. Hogy mi az opera üzenete? Talán az, hogy Arthur, a főszereplő csak akkor értheti meg a szerelem tisztaságának fogalmát, amikor a saját gyermekét szereti – mondta művéről az Ausztriában meglehetősen népszerű, jelenleg a Bécsi Állami Operaház Persinette című romantikus meseoperáján dolgozó zeneszerző.

A német romantikus dalirodalomra is kikacsintó, szép harmóniájú darab mellett csak kevéssel maradt el a három másik döntős pályaműve. Andorka Péter Boszorkányvér című operája dinamikájában és zenei humorában emelkedett ki a többiek közül, amellett, hogy kuriózumként a magyar vándorvarázsló, azaz a Garabonciás is megjelenik benne.

– A darab allegorikus módon rólunk és kapcsolatainkról szól, de leginkább az igaz szerelemről és a hűségről, amelyben mélységesen hiszek. A zene minden esetben szoros kapcsolatban áll a cselekménnyel. Az operai hagyományokból ismert motívumtechnikát alkalmaztam, azt, hogy a zenekar zenei utalásokkal is meséljen a dialógokban el nem hangzó tartalmakról, összefüggéseket teremtsen múlt és jelen, illetve az elsőre esetleg nem összetartozónak vélt események között. A legfontosabb szereplők és néhány fontos fogalom, mint a halál, átok és szerelem külön-külön zenei anyagokat kaptak, amelyek a cselekménynek megfelelő módon kapcsolódnak össze, vetítenek előre eseményeket, vagy magyaráznak meg éppen valamit – magyarázza a fiatal kora ellenére már évek óta a Zeneakadémia óraadó tanáraként is dolgozó zeneszerző és kottagrafikus.

Juraj Filas Jane Eyre világszerte ismert történetét öltöztette a XX. század zenéit is felhasználó operai köntösbe, az orosz Valentin Dubovszkoj – aki nem mellesleg bravúros énekesi beugrással mentette meg saját budapesti bemutatóját – pedig így beszélt a négy előadás közül a lelket talán a leginkább megérintő szomorkás-szép versenyművéről: „Marina Cvetajeva Kőangyal című drámája az orosz irodalom klasszikus darabja. Középpontjában az a kérdés áll, hogy hogyan mentse meg az ember a lelkét mindattól a szennytől és kicsapongástól, ami napjainkban normává vált. A cselekmény allegorikus, de könnyen alkalmazható a való világra is. Kant belülről fakadó erkölcsi törvényét az eltűnés veszélye fenyegeti. A veszély forrása a modern immoralitás, frivolitás és a szellemi-lelki értékek elvesztése. Az operában a vezérmotívumok rendszere összetettebb kapcsolatokat hoz létre, mint amilyenek Cvetajeva drámájában fellelhetők.”

A világ nem szörnyű

A harmonikus dallamvezetéshez, a klasszikus áriákhoz és a romantikus témákhoz való visszatérés persze egyikük számára – és a Bartók Plusz Operafesztivál szervezői számára – sem azt jelenti, hogy az opera műfajában ne volna helye a kísérletezésnek vagy a progresszivitásnak. Tudjuk, a nagy elődök is bátran nyúltak új hangszerekhez, az adott kor „könnyűzenei” vagy népzenei arzenáljából merítve: Mozart életműve révén került például a komolyzenébe a klarinét. Ilyen alapon pedig miért ne lehetne helye a kortárs népoperákban akár az elektromos gitárnak, a szintetikus hangeffekteknek vagy a hangosításnak, ha azok nem az énekhangi hiányosságok vagy a zeneszerzői hibák elfedésére szolgálnak? A lényeg ugyanis kevésbé a külső, sokkal inkább a belbecs, ahogy azt a fent említett programadó kiáltvány zárógondolata megfogalmazza: „A széles tömegek számára elfogadhatatlan kortárs zene sokat hangoztatott filozófiai kiindulópontja: a világ ma szörnyű, ezt kell kifejezni. A világot minden korban sokan látták szörnyűnek. Mindig voltak borzalmak, és mindig is vannak szépségek. A széles tömegek megszólítására alkalmas kortárs zene kiinduló filozófiája inkább ez lehetne: a befogadó a művészettől éppen azt a segítséget várja, amivel az élet mindennapi nehézségein fölülemelkedhet. Szívesen szembesülünk a drámával, de mindannyian szeretjük, ha legalább a zenében dereng valami a megoldásból.”