Az első fővárosi telefonfülkét 90 éve állították fel

Fotó: fortepan.hu (illusztráció)

Kilencven éve, 1928. december 13-án állították fel Budapesten, a Váci út 6. szám előtt az első hazai nyilvános telefonfülkét.
Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga.

Fotó: fortepan.hu (illusztráció)

A távbeszélőt 1876-ban szabadalmaztatta Amerikában a skót Alexander Graham Bell. Találmányát 1879-ben Budapesten is bemutatták, az első hazai telefonközpont huszonöt előfizetővel 1881-ben kezdte meg működését a fővárosban, Puskás Ferenc vállalkozásában. Hamarosan megjelentek a nyilvános telefonok is, főként a kávéházakban, vendéglőkben, ahol a vendégek ingyen, az utcáról betérők pénz ellenében használhatták őket. Az első világháború után, 1922-ben miniszteri döntés írta elő a telefonközpontok automatizálását, a posta az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-től rendelte meg a 25 ezer vonal összekapcsolására alkalmas központot. Az évtized közepére az előfizetők száma a háború utáni visszaesést követően ismét növekedésnek indult, a telefon szerepe egyre fontosabbá vált. Nyilvános készülék azonban nem volt sok, a telefonnal rendelkező üzletek aránytalanul oszlottak el, és többségük estére bezárt, a megoldást a nyilvános telefonfülke jelentette.

Az elsőt 1881-ben Berlinben állították fel, az Egyesült Államokban 1889-ben már pénzérme ellenében lehetett a fülkéből hívást indítani. Budapesten az IBUSZ Rt. 1927-ben kapott engedélyt az első kétszáz közterületi telefonfülke felállítására, a cél érdekében hozták létre a Magyar Vasúti Forgalmi Rt.-vel közösen a Magyar Telefonautomata Rt.-t (MaTaRt). A cég felkérésére több építésziroda tervezett telefonfülkét, végül a Farkas és Társa Rt. négyzet alaprajzú, kupolás tetővel ékesített fülkéje lett a legelterjedtebb, de került az utcára pár lépcsőzetesen párkányos tetejű Haas-fülke is.

Az első "MaTaRt-fülkét" 1928. december 13-án állították fel a Váci út 6. számú épület előtt, a Nyugati pályaudvarral átellenben, ezt hamarosan több másik követte. A forgalmas közterületeken a járdaszegélytől legalább 35 centiméterre elhelyezett, fél méter mély alapon álló, 80-szor 80 cm alapterületű fülkék időjárásálló vasvázzal és erős üvegezéssel készültek, áramellátásukat külön hálózat biztosította. A temetőkben felállított fülkék csak sötét színűek lehettek.

A pénzbedobásos, 110 volt egyenárammal működő, MK 55-ös telefonkészülékeket a Standard Villamossági Rt. tervezte és gyártotta. Minden fülkében elhelyezték a készülék ismertetőjét, a telefonkönyvet, írópolcot, valamint jól látható helyen az adott területen illetékes mentők és tűzoltók hívószámait. A szolgáltatás színvonalát éjszakai világítás, magától záródó ajtó, a Duna-korzón lévő állomások esetében beépített ventilátor emelte, a fülke hátsó oldalára reklámot helyeztek el.

Az első ötven nyilvános telefon a Székesfővárosi Hirdető Vállalat oszlopaiba került, százötven önálló fülkét zömmel a Nagykörút és a Duna által közrezárt területen állítottak fel. 1930-ban, majd 1932-ben újabb kétszáz készülék üzembe helyezését engedélyezték, számukat úgy határozták meg, hogy egy utcai fülkére kétszáz magánelőfizető essen. A második világháborúra a köztelefonok mennyisége megközelítette a kétezer darabot.

A helyi beszélgetés díját 1943-ban emelték húszról harminc fillérre, de ettől kezdve egyre több lett a meghibásodás, mert két eltérő nagyságú érmét kellett bedobni a készülékbe. Így vetődött fel az erre a célra vert érme, a tantusz bevezetése, s a tantusz 1946-tól 1964-ig a hívások kizárólagos fizetőeszköze lett. Ekkor kísérleti jelleggel felszereltek egy filléreket is elfogadó készüléket (a hívás díja 60 fillér volt), majd 1969-től az egy forintért három perces beszélgetést engedélyező telefonok üzembe helyezésével párhuzamosan a tantuszokat kivonták a forgalomból.

Budapest ostroma idején az összes nyilvános készülék tönkrement, a fülkék fele megsemmisült. A közterületi telefonálás csak 1946 augusztusától indult újra, az első új telefonfülkét a Dob utcai postaépület előtt adták át. A régi fülkéket helyreállították, az év végére már hatszáz működő állomás volt. A MaTaRt. 1950. március 1-jén megszűnt, a fülkék kezelése a Magyar Posta feladata lett. 1960-ban nyilvános pályázatot írtak ki új telefonfülkék tervezésére, ekkor terjedtek el a csupán a készüléket védő falra szerelt féltetők. 1967-ben a Posta saját tervezőivel készíttetett a MaTaRt-fülke formavilágát és színezését korszerűen visszaadó típust. A hetvenes-nyolcvanas években tervpályázatok eredményeként számos új változat jelent meg a főváros utcáin, a modernizált MaTaRt-fülkék mellett natúr alumíniumot felhasználó modern fülkék és az országszerte jól ismert sárga-zöld fémfülkék. Országosan 1945 és 1990 között húszféle típust gyártottak és helyeztek ki.

A nyilvános telefonok esetében a legnagyobb problémát az első készülékek felszerelésétől kezdve a telefondíj elbliccelésére irányuló trükkök okozták. A legismertebb módszer a drótra kötött és a pénzbedobó nyílásba leeresztett, majd visszarántott érme volt. A kezdetleges pénzbedobó rendszereket át lehetett verni lapított magyar kétfilléresekkel, cseh huszonöt filléresekkel és román lejekkel is. 1935-ben a közterületi telefonokból egy év alatt kétszázezer nem megfelelő érmét szedtek ki, ezért az év végén "lej-fogót", egy új, hatékonyabb biztonsági eszközt építettek be a készülékekbe. A fülkéket a kezdetektől a szándékos rongálás, a vandalizmus is veszélyezteti.

A nyilvános telefonálás kora az 1990-es évek végén, a mobiltelefonok elterjedésével leáldozott, a nyilvános állomások száma folyamatosan csökken, egy fülkére ma kevesebb, mint havi egy óra telefonálás jut. Eltűnni azonban nem fognak: a hatályos törvények szerint településenként háromezer lakosonként egy, ennél kisebb településeken pedig legalább egy nyilvános telefonállomást kell működtetni. A fővárosra nagyjából hatszáz készülék jut, az országban csaknem hétezer nyilvános telefon működik.